Új Szó, 1980. február (33. évfolyam, 27-51. szám)

1980-02-04 / 29. szám, hétfő

KI SZERETNE SZAVALNI?

K

isfiúi Merre lakik Mai* nár Tibor bácsi?,

—Melyik?

— Az, aki CSEMADOK-elnök, és gyermek-tánccsoportot ve* zet.

— Ó, tudom, éngem is vezet — mondja vidáman a legényke, és elmagyarázza az utat, miközben Volgánkat szemléli, talán arra gondolván, jó lenne valahova a hátuljára akasztani szánkójának madzagját.

Néhány forduló után az egyik, kissé lejtős utcácska végén rátalálunk a kisfiú által emlegetett hatalmas új házra, amelytől nem messzire kislány hógolyózik magában. Biztos, ami biztos, tőle is megkérdezzük:

— Ez a Molnár Tiborék haza?

— Nem. Itt Deák Piroska néniék laknak. Melyik Molnár Tibort tetszik keresni?

Elmondom, hogy melyiket.

— Deák Piroska néni is vezet gyermek tánccsoportot.

Elámulok — hát hány ilyen csoport van ebben a faluban?

Percek múlván, Deák Piroskáik szépen berendezett emeleti szobájában, kiderül, hogy egy és ugyanarról beszélünk mindnyájan. Szervezőként Molnár Tibor tartja egyben a felnőttek jónevű együttesét, a Palócot, és az egy évvel ezelőtt alakult Apró Palócot is, melynek vendéglátónk, Deák Piroska huszonhét éves nevelőnő a koreográfusa és művészeti vezetője.

— Várgedén, amikor ott tanítottam, felnőttekkel dolgoztam, közben elvégeztem a Népművelési Intézet által rendezett tanfelyamot. Hogy itt, Fülek- püspökin se üljek ölbe tett kézzel, hallgattam Molnár Tiborra, szívesen vállaltam el egy gyermek foiklórcsoport megalakítását, noha kicsinyekkel még nem dolgoztam ilyen formában.

Az eltelt egy esztendőre derűvel gondol vissza Deák Piroska, jó hallgatni őt.

— Különösen az elején volt nagy a fellángolás, de ma is tudnánk újabb csoportot alakítani. Harmincöt gyerekkel kezdtünk, aztán csökkent a létszám. Voltak, akik azért maradtak távol, mert rájöttek, hogy nem lehet rendetlenkedni, dolgozni kell, némelyek meg arra jöttek rö, hogy nem lennének képesek ezt csinálni, voltak olyanok Is, akiknek romlott a tanulmányi eredményük, és a szülők nem engedték őket. Egyesek azt mondták, rendetlenkedni járnak oda, pedig, mint pedagógus is állítom, kis vadócokból lettek komoly, szépen gondolkodó gyermekek, azokból is, akiket a legrosszab- baknak neveztek a faluban. Igényesek is. Tegnap egy ösz- szetettebb csapásolót mutattam nekik, és mindjárt megtanulták. Végigülik a felnőttek próbáját. A tavalyi zselizi szereplésünk előtt egyszer sem léptünk fel, és a harmadik helyen végeztünk. Természetesnek vették a gyerekek, mi több, ők győzni mentek. Persze, nem ismertek azelőtt egyetlen csoportot sem, azt hitték, ők lesznek a legjobbak. Ez természetes, ez a hit, ilyennel nagyot lehet lépni, és valóban lehetnek a legjobbak. A siker után, ha nevezhetem sikernek, újabb gyerekeket írattak be a szülők csoportunkba, örültem én is. hogyne örültem volna. Itthon már tudták az eredményt, bemondta a rádió. A Palóc leány- karikázót, a Kisterenyei kis- széktáncot és a Kalocsai gyermeklakodalmast adtuk elő. A műsor egy részét helyi gyűjtésből állítottuk össze, a gyerekekkel voltunk gyűjteni, Bénán is például. A koreográfiái munkában szakemberek segítettek.

És ekkor nagy, álmos szemekkel besétál a szobába Deákék icike-picike kislánya, Ka- tika. Édesanyja fölpattan, karjába kapja és bemutatja neki a messziről jött bácsikat, majd kiviszi a konyhába, nagymamához, aki három hónapja költözött ide a Medvesaljáról, főOlyan lelkesek-ezek a gyerekek

gépész fia után, £s nagy segítségére van a családnak,

— Saját zenekarunk volt < íolytatja Deák Piroska —, ez jó volt. És a zsűri szerint mi voltunk a legízlésesebben felöltözött együttes, csak a köténykéket érte kritika, mivelhogy nem voltak jellemzők a palóc vidékre, mint ahogy a gazdagság sem, így a fiúk szegényes öltözetet viseltek, pen- delyt, lajbit, a lányok húzott szoknyát, buggyos ujjú inget. Mindet a szülők varrták, még éjszaka is. A gyerekek eleinte furcsán érezték magukat a népviseletben, aztán amikor látták, hogy mások is abban vannak, abban futkároznak ott Zselizen, hát vidáman voltak ők is benne.

Az Apró Palóc most a járási versenyre készül, hetenként kétszer próbálnak, este hattól, a helyi művelődési házban.

— Glyan lelkesek ezek a gyerekek, hogy például diszkó után maguk takarítják ki a termet, maguk ftítenek be, és akkor vagy meleg lesz, vagy füst — mindenesetre jól érezzük magunkat, dolgozunk. Számomra örömöt jelent ez a munka, mert látom, hogy tudok valamit adni a gyerekeknek. És változatosságot is jelent. Én nem fáradok ki a próbákon, — úgy mondanám inkább, hogy pihenek, noha egy kis fáradtságot mindig hozok haza magammal. A munkahelyemen is eleget kell tennem, a füleki különleges iskolában dolgozom, lelkileg, szellemileg sérült gyermekekkel.

Kint időközben besötétedett, kocsinkra vastag hóréteg rakódott, melyet előbb le kell sepernünk, hogy indulhassunk —i Molnár Tiborhoz, Deákék kocsijával az élen, épp az ellenkező irányba, mint ahogy az a . kisfiú magyarázta. Sajnos, nem találtuk otthon a CSEMA- DOK-elnököt, a felnőtt és kis palóc táncosok hivatalos vezetőjét, így nem maradt más hátra, mint hogy további jó és még jobb munkát kívánjunk Deák Piroskának és a gyermekeknek.

BODNÁR GYULA

(Prandl Sándor felvétele)

Alap-, szak- és középiskoláinkban, gimnáziumainkban a napokban határozzák el a diákok Ivagy a pedagógusok?!), melyik költőtől mit fognak szavalni, melyik prózaírótól milyen szöveget fognak előadni. Tudom ezt onnan, hogy szinte hetente találkozom a felnőttkor kapujánál tébláboló fiatalokkal, akiknek ízlése, válogató képessége, irodalmi ismerete mi tagadás, kiábrándítóan hézagos, akiknek nagy gondot okoz a vers- illetve a prózaválasztás. A többség, persze, a magyartanárra hagyatkozik, mondván, a tanár nem csupán az irodalmi ismereteit, de az ő tanulói képességeit Is figyelembe véve teszi meg ajánlatát. Már aki megteszi. Mert található olyan tanár illetve tanító is, aki vajmi keveset törődik azzal, hogy tanulői megszeressék és megértsék a verset, hozzászokjanak a pódiumhoz, a szép, tiszta beszédhez. Legfeljebb annyit tesz, hogy legjobb diákjaival bemagoltat egy-egy verset, s benevezi őket a körzeti szavalóversenybe. Házi vagy iskolai szavalóverseny megszervezésére nem is gondol, ha mégis, balga ötletnek tartja. Pedig ha másutt nem, az iskolai, vagy hogy otthonosabban hangozzék, a házi szavalóversenyen pódiumot kaphatnának a gyengébb tanulók is. Mert a gyengébb előme- netelű tanuló versmondására is kíváncsi vagyok. Mi több, az övére igazából, hiszen ő valószínűleg ugyanúgy átélné a verset, mint a jó tanuló, ugyanúgy szembesülne ,a szöveggel, mint a kitüntetett diák, csak másképpen szikráztatná össze a dolgokat. Az ő erkölcsi, érzelmi és értelmi felkészültségének megfelelően, önmagát tükrözve. Persze, a gyengébb diákkal történő foglalkozás rengeteg ■— könnyen hasztalannak minősíthető — energiát követelne, türelmet és lemondást, de nem szabadna feledni, hogy nem csupán a peaagógus, de a diák részéről is. S amennyiben a gyengébb előmenetelő diák vállalná e küzdelmet a verssel és önmagával — lehetőséget kellene kapnia. Szeretném tudni, hány iskolában kérdezték ineg az osztály nyilvánossága előtt, ki szeretne szavalóversenyen fellépni, s hány osztályban kérdezték ezt bátorítóan? Vajon hány iskolánkban ösztönzik a gyermekeket versmondás- ra? Vagy minden iskolának megvan a maga szavalója, jobbik esetben szavalógárdája, s a többség a nyilvános versmondás lehetőségétől egyszerűen el van zárva? Tapasztalásaim alapján gyanítom — ez a gyakorlat.

Félreértés ne essék, nem kívánok én minaenkiből versmondót faragtatni, versszeretőt annál inkább. De hogyan megszerettetni a verset, ha a versmondás közösségi élményétől a többség el van rekesztve? S ezen a napon elérkeztünk a versmondó kiválasztásának demokratizmusához. Aki az utóbbi években részt vett valamelyik járási vagy kerületi szavalóversenyen, zömmel pedagógusgyermekek recitálását hallhatta. Ez egyrészt érthető, hiszen velük nem csupán a magyartanár, de odahaza az apuka vagy anyuka is foglalkozik. Másrészt viszont ez a jelenség kétségbeejtő. Kevés, a kelleténél jóval kevesebb a munkáscsaládból jövő versmondó, s ez azt kérdezteti, vajon a magyartanár a pedagóguskolléga gyermekére vagv az iskola többi versmondásra esélyes tanulójára fordít nagyobb figyelmet?

Néhány pedagógusunk úgymond a diák korának megfelelően évtől évre ugyanazt a verset kényszeríti kegyeltjeire. A példa kedvéért túlzással fogalmazva, a tizenöt éves diák csak József Attilát szavaljon, a tizenhét éves csupán Adyt, senki mást. Mert, úgymond, ebben a korban ez a neki való költő. A döntő ok persze az, hogy a tanár ebből vagy abból a költőből az évek folyamán alaposan felkészült, többször szavaltatta verseiket, s így a verstanításhoz, a versátadáshoz is kialakultak a sémái. A sémák, amelyek őt a kényelembe, a versmondót, lehet, kalodába zárják.

Két héttel ezelőtt egy palócföldi alapiskolában járva a diákság körében hazai magyar költőink után érdeklődtem. Mi tagadás, Egri Viktort és Duba Gyulát említették legrangosabb hazai magyar költőként. Arra o kérdésemre, hányán készülnek körzeti vagy járási szavalóversenyre, egyöntetű volt a válasz: ebben az iskolában a reáltantárgyak tanításán a hangsúly, a könnyebb elhelyezkedés végett Nocsak, dünnyögtem, ilyen gyorsan átestünk a ló túlsó oldalára, s egy sóhajtás után pironkodóan beismertem, ebben az iskolában már annak is Örülnék, ha legalább a pedagógusgyermekek készülnének szavalóversenyre. Mert készülhetnének, hiszen így vagy úgy, de hozzászoktak már a pódiumhoz néhányan. Itt is szavalnak ugyanis különféle rendezvényverseket, do — s ezt általánosítható tapasztalásként mondom — soha nem gyermek* személyiségüknek és tehetségüknek megfelelően, soha nem lenyűgözően. Ellenkezőleg, ha* mis pátosszal, modorosán. Az ilyen rendezvényeken szükséges rosszként hat a vers, s bizony ilyetén megjelenésével meddősít szívet, szellemet, eszmét. Latinovits Zoltán egy évvel halála előtt így nyilatkozott: „Országépítő feladat a költőket közvetíteni és helyesen közvetíteni. Ha valaki rosszul játszik el egy szerepet, hát isteneinl Majd lesz jobb is. De ha rosszul mondja a verseket, akkor valami végleg elvesz akár generációkból is, s amiket már nem tudunk visszahozni, nem tudunk felidézni, mert nincs miből." Megszívlelendő, felelősségébresztő gondolatok. Szavalóver- senyeinlt viszonylatában a rosz- szul mondott és a rosszul mondatott vers egyként veszélyes. Mert az a vers, ami nem a gyermeké, ami nem az előadóé, hanem az őt felkészítő felnőtté, tehót másé — az a vers rombol. E veszély által válik felelősséggé egy versnek az el- mondatása, diákra erőszakolása. Erre egy példát.

A Csallóközben élő gimnazista ismerősöm panaszolta a minap, hogy fiatal hazai magyar költőnk versével szeretett vol* na bemutatkozni az előtte álló szavalóversenyen de a magyartanára Nyugatos költőt ajánlott helyette. Holott, mint mondta, az általa választott fiatal költő verse már majdnem a birtokában volt, eljutott annak mélységéig, fölfogta lényegét, rájött, milyen stílusban mondhatja el. Már csak a végső megformálás hiányzott, amikor jött a lebeszélés. Rövid ideig ellenkezett, de végül is, engedett. Holott alakuló személyiségét — bizonyíthatom — a hazai magyar költő versének elmondásával fogalmazhatná meg pontosabban. És mégsem! Pedig a gimnáziumban és a középiskolákban már nagyobb választási lehetőséget kellene biztosítani, nagyobb választási lehetőséggel kellene segíteni amatőr szava- lőinkat önmaguk megfogalmazásában. Az alapiskolában a vers megértetése az elsődleges cél, a gondolat átadása, középfokon azonban az önfogalmazás. Az önmagamat nyújtás. A gimnazistára és a középiskolásra nem ráerőltetni kell a verset, hanem elfogadni tőle. Ha úgy adódik, mindjárt az efsőt, ha nem, akkor az ötödiket-ha- todikat. Csak így keresheti önmagát a versekben, a verseskönyvekbe. A versmondó stílus megválasztásában aztán természetes, hogy nélkülözhetetlen a tanár segítsége, mint ahogy természetesnek kellene lennie annak is, hogy ezeket a már- már felnőtt embereket a versválasztással is önállóságra neveljük. Tudvalévő ugyanis, hogy a sült galamb nem repül a szánkba. Szoktassuk ehhez versmondóinkat is. Csak így lehetnek felnőtt korukra versszeretők, mi több, versértők. Bizonyíthatják ezt azok a magyartanárok, akiknek diákjai —> köztük munkás- és parasztcsaládban élő diákok — szép sikerrel szerepeltek szavalóversenyeinken. Higgyük közösen: számuk, hitükkel együtt, csak gyarapodni fog. Generációk épülésére.

SZIGET? LÁSZLÓ

L emezgon dozás

Aki kisebb-nagyobb rendszerességgel lemezeket vásárol, előbb-utóbb el akarja érni, hogy lemezei évek múltán is ugyanúgy szóljanak, mint amikor újak voltak, vagyis semmit se veszítsenek minőségükből. Rendszeres lemezhallgatás mellett ez ugyan kissé irreális elképzelés, azonban a hanglemezek rendszeres gondozásával komoly eredmények érhetők el, főleg ha jó minőségű felszerelés áll rendelkezésünkre.

Az első alapvető dolog a lemezek tárolása, ami lehetőleg pormentes, nagyobb hőingadozásoktól mentes helyiségben történjék. A lemezeket csakis függőleges helyzetben szabad tárolni. Ezt egyébként szabály is előírja a lemezboltokra vonatkoztatva. így ugyanis a lemez tulajdonképpen erőhatásoktól mentesen áll. A tárolásra megfelelnek a lemezboltokban Is kapható műanyag lemeztartók. A lemez kivételekor, mármint a belső borítóból, csak a papírcímkét és a lemez szélét szabad érinteni, a műsoranyagot tartalmazó részt nem. Ha ez mégis megtörténne, a károsodott részt alkoholba mártott finom ecsettel lehet megtisztítani. A hanglemez legnagyobb ellensége a por, - melyet a hangszedő tűje valósággal beleprésel a lágy műanyagba, és a lemezről pattogó, súgó hangokat hallunk. A porosodás fő oka, hogy a lemez nagyon könnyen feltöltödik sztatikus elektromossággal és magához szippantja a környezetében lévő porszemcséket. A feltöltődés súrlódáskor történik, (például a belső tasakból való kihúzáskor). Éppen ezért nem érdemes a lemezt tiszta zsebkendővel letörölni, mivel az csupán feltöltődik és még porosabb lesz. Erre a célra a fényképészeti szaküzletben olcsó antisztati- kus kendő kapható. Két fajtája van, a Normál és a Super, de a kettő között lényeges különbség nincs. A kendöt behajtjuk és az így keletkezett éllel forgás közben törüljük le a lemezt. Törléskor nem szabad a kendőt túlságosan rányomni a lemezre, mivel a finomabb hajtóművök ezt nem viselnék e! károsodás nélkül. A már bepiszkított résszel nem szabad tisztítani. Ez a

tisztítási mód lényegesen javítja ugyan a lemez élettartamát, de egyáltalán nem nevezhető tökéletesnek. Sokkal jobbak a fé’.automatikus vagy automatikus lemeztisztítók, ezek közül is a folyékonyak. A lemeztisztító keféjéről a lemezre bocsátott vékony folyadékfilm ugyanis kenőanyagként és hűtőfolyadékként hat a tű és a barázda kapcsolatában, és szinte lehetetlenné teszi a feltöltődést. Sajnos, ezek a lemeztisztítók nálunk nem kaphatók, Magyarországon viszont be lehet őket szerezni, bár ott sem mindig találhatók meg a boltokban.

Mindez azonban semmit sem ér, ha a hangszedő tűje kopott, vagy éppenséggel egy darab letörött róla. Az ilyen tű ugyanis valósággal kiszántja a lemez műsoranyagát, nem is szólva a hang minőségéről. A kristályos hangszedőkben lévő tű (VK 4202, VK 4302) élettartama kb. 100 óra, míg a mozgómágneses hangszedőkben (VM 4101, VM 4102) lévő gyémánt tűé kb. 1000 óra. A folyadékos lemeztisztítás két-háromszoro- sára növeli a tű élettartamát, Ha esetleg a tűhöz kézzel hozzáérnénk, szintén alkoholba mártott ecsettel kell megtisztítani a lemeztányér forgásának irányában.

Végül néhány apróbb tanács. A lemeztányéron lévő gumialátétet tisztán kell tartani, mivel innét is elég sok por rátapadhat a lemezre. Ha már elhatároztuk, hogy lemezeinket gondozni fogjuk, vásárláskor lehetőség szerint ne forgat- tassuk le a lemezt a boltban. Ugyanis a lemezboltok felszerelése nem éppen a legtökéletesebb, a legtöbíj helyen a lejátszás előtt a lemezt nem tisztítják meg, és gyakran megtörténik, hogy az eladók a műsoranyagot tartalmazó részt fogják meg és úgy veszik ki a lemezt. Természetesen f*?. nem mindenhol van így, de legtöbb helyen sajnos ez a helyzet. A hanglemezgondozás természetesen többletmunkával Jár, de ha lemezeinket évek múltán is jó minőségben akarjuk Ivtllgatnl, akkor ez egyáltalán nem időpazarlás.

GYURKÜVSZKY LÁSZLÓ

„Apró palócok“