Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-12-30 / 52. szám
A történet, amelyről most beszélni fogok, színházunk, a bratislavai Oj Színpad operett-társulatának egyik külföldi turnéján történt, két évvel ezelőtt. Oskar Nedbal Lengyel vér operettjével, melyet a jobb érthetőség érdekében német nyelven tanultunk be, jártuk az NSZK, Hollandia és Luxemburg nagyobb városait Mára, éppen az előadások hatására, bizonyos fokig elsajátítottam a német nyelvet, de akkor bizony csak egykét szót tudtam. Ezért minden előadás rendkívüli erőpróbát jelentett számomra. Minden színész fél a rövidzárlattól, amikor a mondandó szöveg helyett fehér folt keletkezik és az ember üres, rémült tekintettel keresi a segítséget. A súgót a nézőtér utolsó sorában is hallják, csak ő, kétlépésnyi távolságból nem. Ilyenkor, ha a színész egyedül van a színpadon. akár le is gördülhet a függöny, ami nemegyszer meg is történt. Legtöbbször azonban segítenek a kollégák. Bedobják a mentőövet. Súgnak, rögtönöznek, amíg a megrokkant emlékezet újra helyreáll. És most képzeljék el, hogy a rövidzárlat egy olyan nyelvű előadáson áll be, amelyből az ember a keservesen bemagolt szövegen kívül nem tud egy kukkot sem! Habár Hollandia fővárosa Amsterdam, a királynő székhelye Den Haag. Ezért a diplomácia városa is. A hatalmas, ötezer férőhelyes Kong- ressbouwban játszottuk a Lengyel vért. Beláthatatlan nézőtér, óriási színpad, az öltözők a színpadtól távol, egy emelettel feljebb. Telt ház, a mi küldöttségünk tagjain kívül számos más ország diplomatái is jelen vannak az előadáson. Zarembát jaroslav Rózsival, K, KÖNNYŰ MŰFAJ” Baranski grófot Karol Vlach érdemes művész, Helénát Maria Schweighofferová, Popielt pedig én játszottam. Szépen, gördülékenyen fut az előadás. A Diplomata-hármast követően elcsitul a taps, Zaremba elmegy Boro után, rövid szóváltás következik a szóban forgó pár között, tánc, slusszpózis és jön a taps. A taps.el is hal, csak a Zaremba késik. Hiába hívja a kétségbeesett ügyelő, jaro Rózsival a távoli öltözőben van, megfeledkezve a jelenetről éppen vetkőzik, hogy kosztümöt cseréljen a következő jelenethez. Kínos csend. Bután nézzük az ajtót. Nem nyílik. Látom, itt tenni kell valamit, különben jöhet a függöny. Csakhogy öt szó birtokában mit tehet az ember, mit mondjon, mihez kezdjen? Marienka német nyelvtudása sem Alkalmas a rögtönzésre. Szörnyű pillanatok. Aztán — segíts magadon alapon — összeszedem minden német tudásom, kérdőn ránézek Marienkára, mondván „Wo ist Zaremba? Megérti: „Hol van Zaremba?“ Vállat von, széttárja tanácstalanul a karjait — nem tudom —, ezt mindenki láthatja. Mire én: „Zaremba, komm! Zaremba!“ Hívó szavaimat fölerősíti Marienka is: „Fater, Fater!“ — hívja az apját. Erre a színfalak mögül megszólal egy harmadik ijedt hang: „Zaremba! Komm hier, Zaremba!“ — Karol Vlach, aki hiába várja Rozsívalt. Most már három kétségbeesett torokból száll ez a pár szó. Villámszerű a mentőötlet. Kirohanok a színről, karon ragadom Vlachot és „Zarembát ugorjuk!“ utasítást súgva bevonszolom őt a színpadra. A rejtekhelyéből előhúzom Ma- rienkát és a darab szövege szerint — „Das ist meine fer- walterin!“ bemutatom Helénát Bólénak. Rákapcsolnak, megértik, megmenekültünk! Erre beront Rózsival, az ügyelő hívására, ugyanis, az öltözőtől a színpadig futólépésben felöltözött és most rémült konoksággal igyekszik visszavinni a darabot a kihagyott jelenethez. Csak hosz- szabb huzavona árán tudjuk őt kitessékelni a színpadról. A jelenet végén remegő térdekkel roskadtam a legközelebbi székbe. Ha nekem akkor valaki azt meri mondani, hogy az operett könnyű műfaj, hát nem tudom, mit csinálok vele. Az ottani szokások szerint követségünk koktélt adott a jelenlevő diplomaták részére, amelyre a darab szünetében minket is meghívtak. Sok elismerő szó hangzott el a játékunkról. Már nem emlékszem, ki volt, aki megkérdezte: „Mit akart Zaremba a felvonásvég előtti jelenetben?“ Erre csak azt mondhattuk: Sajnos, ezt ő sem tudta! MISKOVICS LÄSZLÖ Azoknak a színészeknek, akik színházban működnek és filmgyári szerződéseknek Is igyekeznek eleget tenni, sok esetben zsúfolt a programjuk. Ebből a szempontból szerencsésebb, ha a filmgyár epizódszereppel bízza meg a színészt. A színész viszont szívesebben vállal főszerepet. Az Egy csipetnyi érzés című szlovák filmben a főszerep eljátszására engem kértek fel. A forgatások zöme — napközben — Breclav környékén volt, engem pedig az esti előadásaim — mivel a MATESZ tájoló színház — Szlovákia magyarlakta városaíhoz-falval- hoz kötöttek. A forgatást a délutáni órákban abba kellett hagyni, mert az esti előadásokat nem mondhattam le; ezek hol Párkányban, hol Érsekújvárban, hol Dunamocson vagy másutt voltak. Az előadás végeztével — amely belenyúlt az éjszakába — visz- sza kellett utaznom a másnapi forgatás színhelyére. Ez persze testvérek között is háromszáz kilométer volt. Mivel csak a hajnali órákban érkeztünk meg, alvásra- píhenésre nem maradt idő. Más alkalommal, számolva azzal, hogy a színésznek rövid a nappal, rövid az éjszaka, és okulva az előző napok tapasztalataiból, megágyaztam magamnak a filmgyári 603-as hátsó ülésén, hálókocsinak használva a személyautót. Ettől fogva egészen kellemes éjszakákat töltöttem az ország különböző útjain. Az egyik újság megírta rólam, hogy szeretem az autót, a motorokat. HÁROM SZEM MAZSOLA Ez így igaz. Főleg filmezésnél, ugyanis az autó nem rúg, nem harap. Nem így az én lovam. amelyre a JerguS Lapin című szlovák film forgatásán fel is kellett ülnöm. Az történt ugyanis, hogy a filmben huszárkapitányt kellett alakítanom. Arról persze megfeledkeztem, hogy a korabeli huszárkapitányok nem autón utaztak, hanem nyeregben. Erre csak akkor eszméltem rá, amikor megérkeztünk a forgatás színhelyére és a kellékesnek az volt az első szava: Tessék, itt a lova. Gondoltam, megemlítem neki, hogy lóról szó sem volt a szerződésben, de rájöttem, már késő. Mit tehettem? Nem volt más kiút, meg kellett ülnöm a paripát, amely mindent csinált, csak azt nem, amit én szerettem volna. Sehogy sem tudtunk egymás bizalmába férkőzni. Hallottam valakitől, hogy a ló megérzi, ha a nyeregben ülő lovas bizonytalan, és ettől nyugtalan lesz. Mihelyt ez eszembe jutott, rögvest igyekeztem magabiztosságot színlelni, de a 16 hajthatatlan maradt. Egy idő után végül mindketten megnyugodtunk és a forgatás szerencsésen lezajlott. Én azonban még a nyeregben elhatároztam, hogy legközelebb inkább a motoros járőr szerepét választom a huszárkapitányé helyett. „Kamera indul“ — hallottam az utasítást, a szerelmi jelenet forgatására várva. A műtermet istállónak alakították át, s egyik sarkában szénát halmoztak fel a kellékesek. A rendező utasítása szerint — miután a partnernőmet megölelem — a szénába kell dőlnünk, majd folytatva a jelenetet a blúzát ki kell gombolnom. Elkezdtük a jelenetet, amely csak addig tartott, amíg belehuppantunk a szénába, mert abban a pillanatban sötétség támadt. Nem tudtam, mi lett, csak az operatőrtől értesültünk, hogy eltűntünk a szeme és a kamerája elől... Az történt ugyanis, hogy — betartva a rendező utasítását — ledőltünk a szénába, és abban a pillanatban a sarokban magasra halmozott szénatorony ránk omlott... Bizony, időbe telt, amíg kimásztunk a szénából és a kísértésből .. . ROPOG jÚZSEF * •V Csak úgy mindent, ahogy tegnap, tegnapelőtt, ahogy tulajdonképpen házasságunk hat esztendejének valamennyi estéjén. Aztán majd meglátjuk, ki elviselhetetlen ebben a házasságban. Előreérzett örömömben már dörzsölném is össze a tenyeremet, de ez új mozzanat lenne feleségem villámszemében, ha bekukkantana, még észrevenné, és fag- gatódzni kezdene. Maradjak csak nyugton, éppen következnek a sporthírek- és szép csendben, mint mindig, végighallgatom. jól van. No, most föl, és ki a konyhába. — Már az időjárást mondják — közlőm feleségemmel, aki éppen befejezte a mosogatást, majd gyorsan szelek két karéj kenyeret, megzsírozom, csípőspaprika és uborka után kapargálok egy beföttes- üvegben, hogy az majdnem lezuhan a polcról, és rohanok vissza a szobába. Állj! — Hányszor mondtam, hogy tálcát vegyél elő, ha bent akarsz enni?! Elhullatod a morzsát, aztán beletaposod a szőnyegbe, én meg dolgozhatok utánad. Mert neked eszedbe nem jutna, hogy felszedd. Visszalépek a tálcáért és mire a szobába érek, éppen kezdődik a film. — Már kezdődik? — hallom feleségem hangját, még a konyhából. — Igen, épp most — válaszolok, és közben örvendezek, hogy eddig minden úgy megy, ahogy tegnap, tegnapelőtt, ahogy tulajdonképpen házasságunk hat esztendejének valamennyi estéjén, nyolc óra tájban. — Mi az, te nem teszed tálcára a kenyered? — kérdezem most én a feleségemet, amikor látom, hogy mozgó arccal lép be és foglal helyet, természetesen, nem mellettem. — Én tudok vigyázni! De ne beszélj már annyit, mert nem hallom a tévét — Nem baj. — Légy már csendben — int le ismét, és ami figyelme csak van, azt mind a képernyőre összpontosítja. Magamban bevallom, engem is érdekelne, mit akar az a gyanús képű manusz azzal a lánnyal, de nem halaszthatom tovább a dolgot. Fölállok, a készülékhez lépek, és katt. Volt kép, nincs kép. — Mit csinálsz? Miért kapcsoltad ki? SE VELE, SE NÉLKÜLE — Beszélgetni fogunk. — Kapcsold vissza azonnal — csattan feleségem hangja, majd hirtelen fölugrik és 5 maga kapcsolja be újra a készüléket. Én is fölugrok, katt Ö is, katt. Én következem, katt. Ki-be kapcsolgatjuk a tévét, míg észre nem veszem a huszadik kattintás után, hogy a képernyő rám kacsint és hirtelen beborul. — Elromlott - mondom fölényesen, mint akinek már cinkostársa is van. — Gonosz vagy, te vagy az oka, hogy elromlott. — Én vagyok, ki lehetne más. De végre beszélgethetünk, van egy szabad esténk. — Miről akarsz te beszélgette? — kérdezi gúnyosan. — Te miről akarsz? — kérdezem finoman. — Hogyhogy én? — Hát nem te mondtad tegnap, tegnapelőtt, meg egyáltalán, amióta házasok vagyunk, velem soha nem lehet megbeszélni semmit, hogy nekem soha nincs időm, sőt, már azt is mondtad, hogy elválsz tőlem emiatt. Hát én nem akarom, hogy elválj. Azt akarom, hogy beszélgessünk. — Épp most? — Igen, épp most. Szabadok vagyunk, nincs tévé. — Hát csináld meg. Te vagy a férfi. — Ahhoz nem férfi kell, hanem tévészerelő. Én nem értek hozzá. — Mihez értesz te? — A beszélgetéshez. — Ahhoz. Szép kis alak vagy, mondhatom. — -Hát Ide figyelj. Reggel nem beszélgethetünk, mert rohanunk. Amikor hazajövünk a munkából, rohanunk a gyerekekért, és velük vagyunk, míg csak el nem alusznak. Aztán jönnek a boldog órák: a tévével. Aztán elálmosodunk és semmi. Mindennap ugyanez ismétlődik. Hát mikor beszélgessünk? Én vagyok az oka, hogy nem beszélgetünk?! — Hagyjuk, jó? Ez az. Elhangzott a bűvös szó: hagyjuk. És én beleegyezem, mert tudom, hogy ezután a szó után, mint mindig, kitörne a háború. — Hová mégy? — kérdezem. — A konyhába. — Megyek veled. — Minek? — Hát beszélgetni — mondom, csak azért is. De hallgatunk, mindketten. Aztán váratlanul lépések közelednek a szoba felől. Még megijedni se érkezünk: a konyha ajtajában megjelenik a tévé, megfogja a kezemet, a feleségemét is, mindkettőnket bevezet a szobába, egymás mellé ültet, majd visszaáll a sarokba, és int felém azzal az egy nagy szemével — mintha azt mondaná, nem megy ez nélkülem sem, barátom, legyen béke közietek. És az a nagy szeme megvilágosodik, és látjuk boldogan, amint a gyanús képű csuklóján csattan a bilincs. — bor 1971. XII. 39. 14 ÚJ SZÓ
