Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-12-30 / 52. szám
Dal foszlányait hozza a szél, miközben az épülő toronyházak közti sártengerben evickélek. ... „olyan vékony, mint a nádszál; maga jár a legény után“. A hang után indulva a lakótömb negyedik emeletén ablakot tisztító lányokat találok. Pufajkába bújva mossák az ablakokat. Aztán, hogy belemelegedtek a munkába, meg a nótázásba, ledobják a kabátot, és a gyors nóta ütemére fürgén jár a kezük ... Két hét múlva, délidőben öltözőjükben nyitok rájuk. A zsúfolt, inkább kamrának beillő helyiségben ebédhez készülődnek a lányok. Megszeppenve fogadnak, igazgatják magukat, letörlik előttem az asztalt, szíves szóval, hellyel kínálnak. Nem értik, mit keres köztük az újságíró: őket itt nem nagyon szokták kérdezgetni. Reggel háromnegyed hétkor kihozza őket a vállalat autóbusza a munkásszállóból, a mester kiadja nekik a munkát és délután négyig nem nagyon törődik velük senki. Teszik, végzik, amit rájuk bíztak. ... És nevetnek. Mert nevetni, kacagni, örülni azt nagyon szeretnek. Mértékkel viccelődni, kacérkodni a férfinépséggel. Vagy örülni annak, péntek reggelente, hogy estére már otthon lesznek: otthon, a szülői házban. Ez a tudat lelkesíti, tolja őket előre, egyik napból a másikba, hogy: „pénteken megyünk haza!“ Haza, hogy hétfőn reggelente, hajnali négykor megcsörrenjen ágyuk mellett az ébresztőóra, hajnálban végigbotorkálva a falun, a buszmegállóban dideregjenek a vállalat autóbuszára várva, amely fölszedi és visszahozza őket. Szójáték is lehetne, de leginkább tény, valóság: tam, ahol keveset kerestem, sok volt a túlóra, valahogy nem jelelt meg nekem. A sógornőm, aki már jó ideje itt dolgozik, azt javasolta, tarstak vele. Gondoltam, eljövök, aztán majd meglátjuk. Es ittragadtam. Nagy várakozással jöttem. Lehet, hogy nevetséges, de azt vártam, itt, a nagyvárosban majd valami csoda' történik, valahogy másképpen, érdekesebben telik el a munka, az élet, mint otthon. Mindent másnak, csillogóbbnak, érdekesebbnek képzeltem el. Es a csoda azóta is várat magára, sőt, ma már tudom, ez a csoda sohasem következik be. Szürkék a napjaink és egyhangúak. Tudom, erről főleg mi tehetünk, de valahogy nem érezzük eléggé otthonosan magunkat itt a városban. Távoli nekünk ez az életmód, én legalább is nem tudom megszokni. Es sajnos, — ez pedig még szomorúbbb — már „Csábított a változatosság, a város...“ arra sem lennék képes, hogy visszamenjek a szülőfalumba, ott dolgozzak, mondjuk a kertészetben, ott éljek. Nagyon örülök az otthon töltött hétvégeknek, még mindig hazamentem, de a két nap untig elég. A szüleimnek is kicsit rosszul esett, hogy eljöttem otthonról, de azt mondták: „ha neked jobb lesz a városban, akkor csak menj!“ „Hogy valóban jobb-e, azt nem tudnám határozottan megmondani. Van, ami ideköt és van, ami eltaszít. Egyik erősebb, mint a másik. Mikor melyik kerekedik fölül. Dönteni még nem tudtam. Csak vagyok és vállalom ezt az életmódot. Vannak terveim, persze hogy vannak! Szeretnék én is, mint minden nő férjhez menni, letelepedni valahol...“ (Elmondta: LENCSÉS TERÉZ] „A szövetkezetben dolgoztam az alapiskola befejezése után, majd öt évvel ezelőtt jött a gondolat: jó lenne eljönni otthonról, Nádcétényről. Volt egy barátnőm, az hozott ide. Nehezen szoktam meg a földeken, a szabadban végzett munka után ezt az állandó „bezártságot“, a port — mert abból van itt elég —, de, ahogy telt, múlt az idő, úgy lett könnyebb, jó munkatársakra, barátnőkre találtam, összetartunk jóban, rosszban, számomra ők jelentik itt az életet, a közösséget, a várost, és a munkahelyet is. Egymást biztatjuk, egymást vigasztaljuk és egymás örömeinek örülünk. Nagyon összetartunk. Nem bántam meg, hogy eljöttem otthonról, de a hétvégéket én is mindig a szüleimnél töltöm. Ha azt mondanák, maradjak itt állandó lakosnak, nem tenném, de... Vissza, haza se mennék már dolgozni. Ez a kétlakiság valahogy a legmegfelelőbb. Igaz, lehet csak azért, mert nincs más.“ (Elmondta: LÁZÁR ARANKA) Kibandukolva a lépcsőházból megint csak énekszót hallok Szépen, tisztán cseng a dal: „Látod édesanyám, látod édesanyám ...“, majd elhalkul, elnyeli a kint dolgozó gépek zaja. Ma csütörtök délután van. Lélekben már útra készen vannak hazafelé, otthont, életformát váltanak két nap erejéig, aztán hétfőtől kezdődik minden elölről. Örökösnek tűnik a körforgás, már nem tudnak kiszakadni belőle. Dolgoznak. Ingáznak. ZOJLCZER JÁNOS fafajban „Ha újra kellene választanom, már másképp határoznék“ azért mennek haza, hogy visszajöhessenek; és azért jönnek vissza, hogy hazamehessenek. Kétlakiak. A hazautazást, a szülői házban töltött két hétvégi napot a szülők, a gyermekkori emlékek, a gyökerek miatt tartják fontosnak, elmaradhatatlannak, jónak. A szombat még kedves otthon, a vasárnap már nyomasztó: a készülődés ideje.' Vasárnap délutánonként gyakran elfogja őket a fel-feltörő érzés: már egyre kevésbé érzem magam idehaza itthoninak. És ami még megborzongatóbb: a városban sem vagyok otthon! Kétlakiak lettek, és sorsukon változtatni nem tudnak vagy talán nem is akarnak. Fiatalok. Ma még nem érzik a kétlakiság nyomasztó súlyát. az alapiskola elvégzése után sem most nem tudnám megmondani. Csábított a változatosság, a város, a városi élet. Tanulni meg nem akartam. Hogy bánom-e? Hát, nem is tudom. Most már... talán igen. Es talán azt is bánom, hogy eljöttem, mert jobb lenne otthon. Ezt most mondom, amikor itt vagyok a városban. Aztán hazamegyek és újra elvágyódom. Pedig a négy év alatt még nem volt olyan hétvége, hogy itt maradtam volna. Mindig nagyon vártam a péntek délutánt, hogy végre hazamehessek, anyámhoz. A hétvégéket nagyon jó otthon eltölteni, mert itt nem is tudom, mit csinálnék! A moziból meg a csavargásból elég egész héten. A munka ugyan nem túl fárasztó, azért is jólesik otthon, a kertben, a ház körül tenni-venni dolgozgatni, segíteni anyámnak. Hogy mik a terveim? Otthon nem tudnék már letelepedni, itt viszont állandóan nem tudnám elképzelni az életemet..." (Elmondta: SÁRKÁNY MARGIT) „Kilencedikes voltam, amikor a vállalattól nálunk jártak. Nádszegi vagyok, többen dolgoznák már itt, hát kaptam én is a lehetőségen. Tanulni nem akartam, gondoltam, jobbat úgy sem találok, jöttem. Lehet, ha újra kellene választanom, már másképp ha„... a csoda azóta is várat magára“ tároznék, de most nincs hozzá erőm, hogy változtassak a helyzeten. Ez van, így fogadom el. Van ennek az életnek, ennek a kétlakiságnak előnye, meg hátránya is, de, hogy nem ideális, az biztos. Mert, ügye, elkerültünk otthonról, ahol ismerős volt minden, elkerültünk egy teljesen új környezetbe, ahol már a saját lábunkon kell megállni. Van a munkásszálláson egy tévé és kész. Vagy azt nézzük, vagy moziba megyünk, csavargunk. Ami épp adódik. Az ember nem ülhet állandóan a munkás- szállás szobájában. Pedig, okosabban hasznosabban is eltölthetnénk a szabad időnket, de... Eddig is volt valahogy, meg ezután is lesz valahogy. Jön a péntek, a hétvége, amit már hétfőtől nagyon várunk, megyünk haza, aztán meg irány vissza. Mindig várakozással telnek a napjaink. Várjuk, hogy történjék valami, de mindig csak ugyanaz jön. Nem jó ez így!...“ (Elmondta: MOLNÁR ILONA) „Négy éve buszozok már Zsitvabesenyőről a fővárosba. Azelőtt az újvári Elektrosvitben dolgoz„Nem én vagyok az első és bizonyára az utolsó sem, aki Nádszegről a Magasépítő Vállalathoz került. Sok falumbeli férfi és nő jön ehhez a céghez. Mert, ugye, hová menjünk?!... En is már negyedik éve dolgozom itt a fővárosban. A nővérem útján kerültem ide, ő is itt dolgozik, azt mondta, jó hely, jól lehet keresni, jobb a munka, mint mondjuk a szövetkezetben, a kertészetben. Mert, ugye, otthon vagy marad a szövetkezet, vagy utazgatok a Teslába Szerdahelyre; vagy Galántára a bútorgyárba. Nekem egyik sem tetszett. Másra vágytam és távolabb szerettem volna kerülni szülőfalumtól. Hogy miért? ... Azt talán sem akkor, tizenöt éves fejjel, „Nagyon összetartunk“ 1979. 30.
