Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-12-23 / 51. szám
országon működnek, 3600—4500 taggal, de a Szovjetunióban ez év márciusában újjáalakult eszperantó szervezetnek, amely egyelőre még nem tagja a nem zetközi szövetségnek, mintegy 12 ezer fő a tagja. Csehszlovákiában a tagok száma négyezerháromszáz, és több mint 1200 a szlovákiai. Nálunk ez a szövetség fordulatos és buktatóktól sem mentes hosszú fejlődés után, új alapokon szervezve, az államszövetségi rendszer létrejötte óta, vagyis tíz éve működik. Két nemzeti központja mellett kerületi bizottságai, valamint helyt csoportjai, körei, klubjai vannak. Szlovákiai tagjai csaknem felerészt 25 éven aluli fiatalok, a többiek főként 40 éven felüliek. Zömében értelmiségiek, de körülbelül egyötödük munkásember. A klubeste végéhez közeledik. A lengyel vendégek sajnos nem érkeztek meg. A két óra azonban így is érdekesen telt el. Búcsúzóul nem ünneprontő szándékkal teszem fel a kérdést: — Mivel magyarázzák, hogy az eszperantó csaknem száz év alatt nem érte el célját, nem vált az egész világot átfogó nemzetközi segédnyelvvé? A válasz egyértelmű. Ennek a mozgalomnak még nem sikerült elérnie azt, hogy nemzetközi fórumon — különösen a vezető országokban — a jogalkotók, a parlamentek és a kormányok szintjén hivatalosan elfogadják. Csak ez biztosíthatná ugyanis az eszperantó államilag jóval hatásosabban szabályozott és támogatott oktatását, és mivel igen könnyű, az elsajátítása széles körű elterjedését is. S kétségtelen, hogy ez az internacionális nyelv világszerte nagy segítségére lenne nemcsak a nemzetközi munkaterületek, — elsősorban a külkereskedelem és a diplomácia dolgozóinak, hanem általában előmozdítaná az emberek közti jobb megértés, közeledés ügyét is. Ez minden bizonnyal hosszú folyamat, de több jele mutatkozik annak, hogy dr. Zamenhof reménye nem volt kilátástalan, s törekvése ma is joggal tarthat igényt az értő emberek rokon- szenvére, cselekvő segítségére és részvételére. galy ivAn tyantyn- & a3 SI° taw oWj Szívélyes üdvözlet az Oj Szó olvasóinak a bratislavai eszperantó klub tagjaitól Több mint hét éve már, hogy a Schlár család nem mindennapos meglepetése mindennapi érőmmé és gonddá változott. A nem mindennapos meglepetést a fiatal, akkor már egygyermekes házaspár számára a hármas ikreik születése jelentette, Nevelésük, hövekedésttk pedig mindennapos öröm és gond lett. — Hányadik emeletre mennek? — kérdezi egy fiatalember a felvonó ajtajában. — Schlárékhoz, de gyalog, mert nem tudjuk, hol laknak. A név nem ismerős neki, de amint a hármas ikreket hallja, máris útba igazít. Csengetésünkre törékeny Együtt a család (Gyökeres György felvétele) MINDENT EGYSZERRE - MINDENRŐL EGYFORMÁN barna fiatalasszony nyit ajtót. Nyomában megjelenik a három kíváncsi gyerkőc. Három óriási, kerek kék szempár, Édesanyjuk visszaparancsolja őket a könyv mellé, bennünket a nappaliba tessékel. — Nemrég értünk haza, most ép pen tanulunk. Az idén kezdték az el ső osztályt, hát még kell a felügyelet a leckeíráshoz. Ez azonban nem újdonság számomra, mert a harmadikos Andt^ával annak idején már megtanultam a szükséges tudnivalókat. Ahhoz pedig a hét év alatt hozzászoktam, hogy a fiúk mindig mindent egyszerre csinálnak. Mintha hallanák, most is egyszerre tűnnek fel az ajtóban. — Már tudjuk a leckét — mondja egyikük, s gyorsan édesanyjuk köré telepszenek. — Ö Zoli — mutat a szószólóra Schlár András. Hármuk közül a legbátrabb. Nemcsak arcban, természetben is különbözik egy kicsit Andristól és Csabától. (Ök az idegen számára a felismerhetetleriségig egyformák.) Könyebben talál barátokra is, a másik kettő összetartóbb. — De az iskolában őket is külön ültette a tanító néni, mert így tudja, melyik Andris, melyik Csaba — kot- nyeleskedik ismét Zoli. Amikor előkerül a családi album, Csaba és Andris is megbátorodik. Egymás szavába vágva magyarázzák, melyikük melyik a képeken. Mi pedig visszakanyarodunk emlékezetben hét év előttre. — Eredetileg két gyereket terveztünk, s mivel az első kislány lett, másodiknak fiút szerettünk volna — meséli a fiatalasszony. — Akkor még a. szüleimnél laktunk Naszva dón. Erősebb voltam ugyan, mint amikor Andreát vártam, az ismerősök viccelődtek is néha, hogy biztos ikreim lesznek, de ilyet másnak is mondtak. Orvostól azonban csak közvetlenül a szülés előtt hallottam, hogy ikreim lesznek. A harmadik még az ő számára is meglepetés volt. — Én nem is akartam elhinni, mikor édesanyám bemondta a telefonba — nevet a papa. — Akkor bezzeg nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. A meglepetést az aggodalom követte. A három apróságot a nyitrai (Nitra) kórházba szállították, mert egyikük súlya sem érte el a két kilót. Alig két hónap múlva azonban megerősödve kerültek haza szüleikhez. — Soha nem volt velük könnyű, de talán addig volt a legnehezebb, amíg kialakult és szinte beidegzö- dött a napirendünk. Meg hát azt is meg kellett szokni, hogy mindig min dent egyszerre kellett mind a hárommal csinálni. Ez máig is tart még — mondja Schlár anyuka. — Egyfor mán is öltöztetjük őket első perctől kezdve. Amikor pedig nagyobbak lettek, nem is lehetett volna másképp, mert az csak marakodást szült volna. így minden ruhadarabból, játékból három egyforma kell. Átlag 6400 szülés közül csak egy esetben születnek hármas ikrek. Nem csoda tehát, hogy a Schlár ikrek híre a járás határain túlra is eljutott. A szülői házban kapott egy szoba a megnövekedett családnak bizony szűk lett. Hiszen az akkor másfél éves Andrea ágyacskája mellé három újat kellett állítani. — Jólesett az érdeklődés és a segítség — mondja Schlárné. — A szociális minisztériumtól 2000—2000 koronás vásárlási utalványt és 1000— 1000 koronás betétkönyvet kaptak a fiúk. A naszvadi szövetkezet — akkor még ott dolgoztam — gondoskodott az ikerkocsiról, a férjem munkatársai a lábzsákokról. A helyi nemzeti bizottság rendezte a nagyszabású névadót. A legjobban talán mégis annak örültünk, hogy a járási nemzeti bizottság illetékesei megígérték, gondoskodnak számunkra lakásról. Az ígéretet be is váltották, Schlá- rék alig egy év múlva háromszobás lakásba költözhettek Komáromba (Komárno). Egy évvel ezelőt pedig kérésükre a városi nemzeti bizottság négyszobásra cserélte a háromszobás lakást. '— Anyu nekünk nem is árulta el, hogy elköltözünk — meséli Csaba. Értünk jött az oviba és azt mondta sétálni megyünk. Aztán ide jöttünk, ahol most lakunk. —- Négyéves koruktól óvodába jártak, én pedig a Bőrdíszműáru ipari szövetkezetben kezdtem dolgozni. A pénzre is szükség volt, úgy gondoltuk, a gyerekeknek is jót tesz a kollektíva, meg őszintén szólva, én is vágytam már a gyerekek körüli megszokott körforgásból egy kis változatosságra. Igaz, ez a változás új házirendet és munkamegosztást követelt, de azt is megoldottuk. Jólesett az érdeklődés és a segítség, hallottuk a fiatalasszonytól. Az sem kerülte el azonban a figyelmünket, hogy felsorolásából kimaradt az ö új munkahelye és a bratislavai Doprastav Vállalat komáromi üzeme, ahol a városba költözésük óta Schlár András dolgozik. Nem véletlenül. Nem volt miért említenie. Ezt nem tőle tudtuk meg, hanem a Doprastav szakszervezeti műhelybizottságán és az ipari szövetkezet dolgozókról való gondoskodással foglalkozó bizottságán. Nem különleges segítségről vagy támogatásról szerettünk volna hallani, csupán némi figyelmességről. Legalább az idén, a nemzetközi gyermekévben. De hiába. üröm és gond a gyermeknevelés. Három egykorú gyerek pedig háromszoros öröm és gond. így van ez Schláréknál is. A hét év előtti meglepetést a szülők ma mégsem adnák semmiért. flöriAn MARTA 1979. XII. 23. hatnak színházba, üdülésre. A szakmai végzettséget viszont mindnyájan megszerezték, többen elvégezték a féléves üzletvezetői tanfolyamot. Néhányan 10 napos jutalomüdülésen voltak a Szovjetunióban. A mindennapi munka mellett papírt gyűjtenek, rendben tartják az üzlet környékét. — Sokan vannak az üzletben — szól be az egyik asszony. Az asztalnál ülők felállnak, az is, aki még ki sem itta a kávéját. Amikor kint csökken a forgalom, újabb elárusítók jönnek be ebédelni. — Öt évvel ezelőtt a textilüzletből kerültem ide — mondja Morovics Ferencné. Mivel ott brigádunknak már megvolt az ezüst jelvénye, én is megkaptam itt az arany jelvényt. A kollektívában hamar be tudtam illeszkedni, olyan, mint ha mindig itt dolgoztam volna. Amíg ebédjüket fogyasztják, sok minden szóba kerül, a vásárlók jogtalan zaklatása, az, hogy egy ismerős milyen zavarba hozza az elárusítót azzal, ha soron kívüli kiszolgálásra tart igényt. — Hat száz doboz tasakos csipketea két nap alatt elfogyott — kapcsolódik a beszélgetésbe Jónás Dezsővé. — A forgalom szerint kapjuk a fizetésünket. Az átlagkeresetünk jó, de higgye el, meg is dolgozunk érte. — A pult mögött mindig mosolyognunk kell, még akkor is, ha felidegesítenek — vág szavába Tóth Imréné. — A naponta itt megforduló ezer ember között- kellemetlenkedők is akadnak. A csemegeüzletben sok minden kapható, évente 200 ajándékkosarat is készítenek, mégis sokan csak cukrászda néven ismerik. Igaz, süteményt is sokat eladnak. A karácsony előtte napokra 28—30 ezer darab süteményt rendeltek meg és több mint 100 tortát. Nem félnek attól, hogy nem fogy el. és a vásárlók is tudják, hogy itt csak friss árut kapnak. — Az arany jelvényért minden nap meg kell küzdenünk — mondja búcsúzóul az üzletvezető. — Nem könnyű a munkánk, nehéz feladatok előtt állunk, de megbirkózunk velük. A város utcáira belopta magát az est homálya. A munkából hazatartó emberek, az autóbuszra várók gyorsan bevásárolnak, megisznak egy málnát, vagy egy csésze kávét. Közben gyakran az órájukra tekintenek. Nem így a pult mögött szorgoskodó asszonyok. Megérdemelten kapták meg a fogyasztási szövetkezet keretében Szlovákiában elsőként a szocialista munkabrigádok arany jelvényét. NEMETH JANOS e 0) xí QJ N í=3 N (D £ o 13 00 bt o ■M C0 00 (0 c op M 03 s « 00 00 03
