Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-12-16 / 50. szám
I dén, az esztendő első napján többen ösz- szekerültünk egy prágai ismerősömnél. Arról beszélgettünk, ami velünk és másokkal történt az elmúlt esztendőben. Idővel a beszélgetés lendületessé, színessé vált: mindenki olyan történetet mondott el, amely az élmény erejével hatott. Egy prágai színész története így szólt: — Van egy nővérem, ügyes, csinos, munka- szerető asszony, de mint mindenkinek, neki is megvannak a hibái. Gyenge oldala többek kö zött az volt, hogy nem fért össze a férjével, mogorva, féltékeny és összeférhetetlen embernek tartotta. Noha két szép gyermekük volt már, napirenden volt náluk a veszekedés. Életük elviselhetetlenné vált. Nővérem válni akart, a férje nem... Kezdődött a huzavona, s a vége az lett, hogy egy napon, amikor utcájukban megüresedett egy házmesteri lakás, nővérem elvállalta a házmesterséget, majd fogta a két gyereket meg a saját holmiját, és átköltözött az új lakásba. Férje, akit kész helyzet elé állított, néhányszor ugyan próbálkozott még közeledni, de nővérem hallani sem akart házassága helyreállításáról. Dühbe jött, ha csak szóba hozták előtte a férjét, haraggal, megvetéssel beszélt róla. Azt mondta, semmi sem teheti úgy tönkre egy asz- szony életét, mint a féltékenység. Ha tovább tűrte volna, előbb-utóbb valóban elkövette volna azokat az ocsmányságokat, amelyek férje agyában megszülettek. Ezért erélyesen visszautasított férje részéről minden közeledést, és anélkül, hogy bárkihez anyagi segítségért fordult volna, önmaga erejére támaszkodva, nekilátott új élete kialakításához. Házmesteri teendői mejlett egy gyárban vállalt munkát, és éjjel-nappal azért dolgozott, hogy gyerekeinek megszerezze a legszükségesebbet. Amikor néhány hónap múlva élete rendes kerékvágásba került, beadta a válópert, amely férje ellenállása miatt egy évig elhúzódott. Válás után könnyebb lett a helyzete, mert férjének visszamenőleg is fizetnie kellett a gyerekekre a tartásdíjat. Férje ott maradt a régi lakásban, havonta pontosan elküldte nővéremnek a tartásdíjat, de soil i kísérletet sem tett, hogy meglátogassa vagy gyerekei iránt érdeklődjék. Ennek ellenére egyik a másikról mindent tudott, hisz egy utcában laktak és mindig akadt egy szomszéd vagy szomszédasszony, aki többek között, csak úgy mellékesen, hírt hozott, tájékoztatott. De erre sem volt nagy szükség, nővérem a hírmondók nélkül is pontosan tudta, hogy férje mikor vásárolt porszívót, jégszekrényt vagy szőnyeget. Nővérem férje ugyanis mázoló volt, és napi nyolcórás elfoglaltsága után kezdődött tulajdonképpen az igazi munkája. Az utca lakói gyakran láthatták, amint délután négy órakor elindul kétkerekű kocsijával — amelyen a létrát és munkaszerszámait szállította —, hogy az éjjeli órákban jó pénzért kifesse ismerős és ismeretlen megrendelők lakását. Ezzel hetenként néha ezer koronát is keresett. A pénzen pedig gépesítette háztartását. Mindenki azt várta, hogy egy napon majd új feleséget visz a házhoz... Nővérem egy ízben azt az epés megjegyzést tette a gyerekek előtt, hogy apjuk legközelebb asszonyt szállít majd haza kétkerekű targoncáján. A két serdülő lányka a megjegyzésre hangosan felkacagott. Apjukról ugyanaz volt a véleményük, mint az anyjuknak. Haragudtak rá, anyujuknak nem is kellett nagyon táplálni ezt a haragot, hisz maguk is láthatták: míg apjuk a legdrágább luxuscikkeket vásárolja, addig nekik igen szerény, szegényes holmikkal kell beérniök. Egy-egy ünneplő ruháért vagy cipőért komoly harc dúlt Könnyek áradata kísérte az ünnepek előtti bevásárlásokat, mert anyjuk ugyancsak megfon tolta, hogy összekuporgatott garasain mit vegyen az idősebbnek és mit a fiatalabbnak. Sosem kapták meg azt a ruhadarabot, ami tetszett nekik. Ha bőgtek, anyjuk szigorúan rájuk szólt: „Menjetek apátokhoz, annak elég pénze van.“ Persze nem mentek, nagyon jól tudták, hogy a legsúlyosabb bűnt követnék el, lépésük hűtlenséget jelentene, megszegését ama fogadalomnak, amit anyjuk iránti együttérzésből önkéntes daccal vállaltak. Ez a dacos hűség késztette őket arra is, hogy elbújjanak, kapualjakba meneküljenek, ha látták apjukat kétkerekű kocsijával közeledni. Később az apjukkal való találkozás már azért is kínos lett volna, mert anyjukhoz egy idegen férfi járt. Kedves, szívélyes, barátságos volt ugyan hozzájuk, de — ezt mindketten megállapították — idegen. így múltak az évek. Az idősebb lány letette a kereskedelmi érettségit, a főpostára került. Először az ajánlott leveleket vette fel, majd az egyik legforgalmasabb pénztárnál dolgozott. Mindenütt gyors és pontos munkát végzett. Felettesei annyira meg voltak vele elégedve, hogy három év múlva kinevezték postamesternek. Huszonegy éves volt, amikor tizenhat postai alkalmazott munkáját irányította és ellenőrizte. Naponta százezrek mentek át a kezén, a legkisebb tévedést nyomban észrevette, és nem nyugodott, amíg rá nem jött, ki követte el a hibát. Szép fizetése volt. Már nem * kellett várnia, amíg anyja veszi meg a ruháját, maga dönthetett, azt a holmit vehette meg, ami kedvére volt. A bevásárlás azonban továbbra is bizonyos szertartással járt. Ilyenkor az egész család kivonult. Anyjával és húgával együtt járta izgalommal és fáradhatatlanul a boltokat, amíg rá nem akadt arra az anyagra, melynek minősége és színe megfelelt. Anyja és húga természetesen beleszólhatott, vitatkozhattak vele, de a döntés joga az övé volt. Nos, a legutóbbi bevásárlásnál a két lány összekülönbözött. Az idősebb, akkor már menyasszony volt, ágyneműt és egy álomszép* kék kosztüm anyagot vásárolt magának. Az anyag megtetszett a fiatalabbnak is, és nem tágított, csak azt a méregdrága anyagot akarta. Anyja ször- nyülködve összecsapta a kezét... nővére is magasra húzta a szemöldökét, mint aki nem érti ezt a makacsságot. Hogy jobb belátásra bírja, menyasszonyságára is hivatkozott, de a fiatalabb azt felelte, hogy ő meg érettségire készül ... Erre aztán anyjuk is kifogyott a türelemből, és ott a boltban, rengeteg vevő előtt, ismert kijelentését vágta a leány szemébe: „Menj az apádhoz, annak elég pénze vanl“ És akkor a fiatalabb lány nem gondolt többé sem a hűségre, sem a fogadalomra, és menti... Karácsony előtt volt. Amikor betoppant hozzá, apja éppen szerény vacsoráját készítette. A tűzhely előtt állt és fakanállal rántást kevert. A konyhában kínos rend uralkodott, de az a rend magányt és fagyasztó hűvösséget árasztott. Amikor az apa meglátta a lányát, kezében megállt a kanál. De a meglepetés mindössze pár pillanatig tartott, utána, mintha mi sem történt volna, lehajtott fővel tovább keverte szótlanul a rántást. A lány torkát keserűség fojtogatta, de uralkodott magán, igyekezett, hogy zavarát legyűrje. Tudta, miért jött, és dolgavégezetlen nem akart távozni. Meg akarta nekik mutatnll Arra törekedett. hát, hogy közvetlen legyen. Persze, maga is érezte, hogy hülyén viselkedett, hisz nem is köszönt az apjának, de hát mit tegyen, ha így alakult ez az áldatlan helyzet. De azért reménykedett. hogy még nincs minden elveszve — Odaégett — Nem baj — De én va; — Hát az ij oda. De az életec nyelve hegyén szólt. Győzött ró hullám, am két. Valami égés; most, az apja ta. Szabadabbn hirtelen. A kín mint a fogfájáí járói is megfe tágult és gazd maga előtt, ak maga sem tud nak tartotta. Ij vált tőle. Most sem látta szép — Leülök — mondta hangosan és nevetve, hogy közvetlen legyen. Kijelentése után mindjárt le is ült az asztalhoz és közvetlen módon egymásra rakta a lábát. — Magad főzöl, mi? ... — folytatta, ugyancsak közvetlenül. Arról persze nem tehetett, hogy a szorongás a torkában nem lazult, sőt... — Magam — válaszolta az apa. — Te vagy az, Irén? ... Ugye, te vagy? — tette hozzá tűnődve. — Én, apám — mondta kissé elgörbült szájjal, és hogy kimondta az „apám“ szót, egyszerre kitört belőle a sírás. Oly közvetlenül, sírt, mintha otthon lenne. Apja abbahagyta a rántáskeverést. Tehetetlenségében nadrágjába törölte a kezét, pedig a keze nem volt nedves. Aztán topogni kezdett a síró lány körül. — Te, Irén — szólt végre —, te valamit akarsz tőleml A lány felkapta a fejét. — Most már nem akarok semmit — mondta zokogva, fel is ugrott, menni, menekülni akart innen. De abban a pillanatban égni, füstölni kezdett a rántás. A tűzhelyhez ugrott és gyors mozdulattal lehúzta a lábast. rény, megértő tekintetében ve megnyugtató, érezte, legszíve sen az apjánál pótolni azt, am akart érte vált tást csinál és e — Jó — ból apa —, akkor És mint aki megmutatta ne lisztet, a fűsze nyérokat, az e' gáttá ki a kon) ez halaszthatat ezt nagyon Is tanítvány szere beavatja a tud a konyha ablai Irén elképedi húst az ablakb nem válaszolt is hallotta voll tat, hogy a kéi mert időközben — SzemtelenségI Fel fogom jelenteni! — rontott be egy dühös ember a férfifodrászatba. — Ön az üzletvezető? — fordult kivörösödve Galina Petrovna Gyemkinához. — Nyugodjék meg, kérem, ne üvöltsön. Nálunk éppen a zajártalmak elleni harc hónapja folyik. Azonkívül, ez ugye bár, nyilvános hely. — Az üzletvezető egy székre mutatott: — Foglaljon helyet. A férif hallgatott kis ideig, de aztán ismét kiabálni kezdett: — Nézze csak meg, kérem, kire hasonlítok én? —- Az uj- jával az üstökére bökött, és várta a választ. Valóban ijesztő látvány voll. Hatalmas, átlátszó füle, lepkeszárnyként meredezett merőlegesen félig megnyírt halántékán. A fejebúbján itt-ott, magányos szigetként néhány hajszál vöröslőit és ezek körül a hajszigetek körül elmés mintázatú csíkok, a villanynyírógép nyomai látszottak. A jobb arca félig meg volt borotválva és bíborszínben égett, mint az érett gránátalma. A bal arcán azonban megmaradt a körülbelül háromnapos halványszőke szakáll. Gyemkina tetőtől-talpig figyelmesen megnézte a látogatóját és ártatlan képpel így felelt: — Igazán nem tudnám megmondani ... — Ügy, szóval ön még gúnyolódik is?! — A férfi megmarkolta a füleit és olyan erővel ráncigálta, hogy az üzletvezető elsápadt. — Nos, mik ezek? — Nem, nem tudom — vágta rá Galina Petrovna. — Csak arra kérem, nehogy harakirit kövessen el itt. Ha rosszak az idegei, kezeltesse magát. Ha leszakítja a füleit, még majd én felelek érte! Menjen ki, kérem, az utcára, ott nem bánom, ha a lábait is levagdossa. A férfi felugrott a helyéről. — Nem, én ezt nem hagyom annyiban. Nyomorékot csinálnak az emberből és még ki is röhögik. Hiszen olyan a fülem, mint a denevéré, a koponyám szögletes, a frizurám pedig — akár valami brazil szektatagé. — Ezen kifogásait szíveskedjék a kedves papájával -és mamájával közölni, ez itt ugyanis férfifodrászat. Mi hajat nyírunk, de amin az a haj nő — ez már nem ránk tartozik. — Hát ez mégiscsak sok! — mondta haragosan a férfi és ismét leült. — És arról, hogy itt ügyetlen borbélyok vannak, arról is a papám meg a mamám tehet? — Ne keverje a dologba a borbélyokat, jó? A férfi nagyot sóhajtott. — Miért, ön talán védeni akarja őket? — Ne legyen olyan vérszomjas — mondta Gyemkina. — Mi a baj tulajdonképpen? A férfi újra megsimogatta cikcakkos üstökét, és ismét nagyot sóhajtott. — Nekem ma délután egy kiállításra kell elmennem ... — Önnek? — kérdezte csodálkozva Galina Petrovna, és kíváncsi pillantást vetett a férfi különös frizurájára. — Soha nem voltam szép — kesergett a férji, — de most oly ronda a képem, mint egy gázálarc. — Nem kell mondania, nem vagyok vak — vágta rá az üzletvezető. — A virágkiállításon találkám van szívem választottjával. Elhatároztam tehát — folytatta a férfi —, hogy rendbehozatom magamat: megnyirat- kozom és megborotváltatom magamat. Beleültem a karosszékbe, az ablaktól a másodikba. Várok. Odajön egy lány, s kérdi, mit óhajtok. Azt feleltem: a hajamból szedjen le egy keveset, a fülem körül hagyja meg, mossa meg a hajamat, fésüljön meg, aztán borotváljon meg, kérem. Találkára megyek — magyarázom neki. Mire azt mondja a lány: „És a hátát ne kenjem be? Nem parancsolja?“ En hirtelen nem is vettem észre, hogy gúnyolódik. Talán ez valami új szolgáltatás — gondoltam magamban. A lány aztán meggörnyedt, valamit mormogott magában, majd — kaszabolni kezdett. Ön is láthatja, kire hasonlítok. — A férfi ismét sóhajtott egy nagyot. — Megnyírt, mint valami mopszlikutyát, aztán vette a borotvát és egyre csak pislogott rám: hol jobbról, hol balról. „Ön — kérdi — tavaly nem volt véletlenül tanú az egyik bírósági tárgyaláson?“ Dehogy — mondom én — még sohasem voltam bíróságon. A lány meg csak forgatja a borotvát és le nem veszi rólam a szemét. „Maga állattan hasonlít egy pasasra, aki fülönvágta az öcsikémet. Most meg csak itt ül, borotválkozik, találkákról nyomja a sódert.“ Es a borotvát végighúzta a szappano- zatlan arcomon. Az ijedségtől kivert a veríték. A nyakamról már leborotválta a szőrt, monYLHblimin dUlMUUY S&MPtóóéh th'cké' dóm halkan, hagyja abba, tovább nem kell. „Engem maga ne tanítson“ — mondja ő. Es csak hadonászik a borotvával. A visszaemlékezéstől a férfinak vacogni kezdett a foga, és a jobb szemöldöke is remegett. — Nyugodjék meg, kérem. Nem olyan szörnyű ez az egész dolog. — Gyemkina belelapozott az asztalon heverő folyóiratba. — Mit gondol, mióta van nálunk ljudmila Beljako- va? Még egy hónapja sem. Es ön máris azt akarná, hogy minden óhaját teljesítse. Ö még csak gyakornok. Világos?! — Ez mit sem változtat a tényen — felelte a férfi. — Maradi nézetei vannak, kedves barátom — mondta az üzletvezető némi gyanakvással. — Dehogy, ellenben ... — Akkor ide hallgasson. A múlt héten például gyakorlatoztak a tűzoltók. Felgyújtottak egy lebontásra szánt régi házat. Égett, mint az olaj. A tűzoltók meg gyakorolták az oltást. Míg ők eloltották a tüzet, a közelben leégett két épület. De mit lehet tenni, csakis a gyakorlat teszi a mestert. — S a hajamat azért nem mosta meg, mert ahhoz is gyakorlat kell? — kötekedett a férfi. — Nincs meleg vizünk. Hideg vízben hajat mosni, kész agyhártyagyulladás. — Szörnyű! — mondta ijedten a férfi. — Igen — mondta az elért hatással elégedetten Gyemkina. — Es C dik. Táv fodrásza levágták hon fele nem ak mondvár rencsé/e A férf ta Galin — Ez hogy mi tam itt fodrásza jére illt burát, dt tudták l Hegesztő vágni! — Mit zett a fi — Nei tosan. fii kina szt férfira. ■ nálam, t a drága féle sz i nagyvilág akad ily dig mi Hogy a csit. No közmond nek szül rencsésn. löm a bi A férf zott, fris guldott i a szeren a szíve i SÄG.
