Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-12-02 / 48. szám
M ár régóta hazatért több mint háromhetes, négy nyugat-európai fővárost érintő útjáról Hua Kuo-feng, kínai kormányfő és pártelnök, amikor a Financial Times, a londoni gazdasági szaklap érdekes elemzésben foglalkozott a kínai vendég tárgyalásaival. A brit nagytőke véleményét kifejező lap — akárcsak a világsajtó száz meg. száz más orgánuma — világosan látja, mi is volt a Hua-úl legjellemzőbb politikai vezérelve. A kínai vezető 1979 őszén megismételte, sőt, megerősítette a maoista külpolitika utóbbi évtizedének fő gondolatait. Ezúttal már csak éppen hivatkozva Mao-Ce-tung-ra és az úgynevezett „három világ elméletre“ a szovjetellenes koncepcióknak hosszú idő óta legfeljebb hangnemben változó előadásával majdhogynem azonnali katonai megállapodásra hívta fel a Szovjetunió ellen a meglátogatott országok kormányát. A Financial Times most nagyjában összefoglalja mindazt, amit Párizs és Bonn, London és Róma, azaz a négy főváros kormánykörei és sajtója már Hua Kuo-feng Bonnban Helmuth Schmidt kancellárral A kínai kormányfő nyugat-európai látogatása 117«. XII. 2. N e/3 Hua jelenlétében kimondott. „A nyugati kormányok helyesen teszik, ha ellenállnak mindannak, ami katonai szövetségként értelmezhető" — mondja a tőkés lap és a későbbiekben megjegyzi: „A Nyugat nem kívánja, hogy a kínaiak olyan pontig élezzék vitájukat a szovjetekkel, ahol már az általános enyhülés forogna kockán, vagy fokozódna a jelenlegi ingatagság Délkelet-Ázsióban.“ A nyugati fővárosokban nagyon pontosan megjegyezték, mit is mondott a kínai vendég. Szüntelenül „szovjet fenyegetésről“ beszélt; olyan fenyegetésről, amely egyszerre szól a nyugat-európai országoknak és Kínának. Az időpont, amelyben ezek a szovjetellenes tirádák elhangzottak, bizonyos nyugat-európai és amerikai körök számára különösen szerencsésnek mondható. Decemberben kerül ugyanis sor egy olyan NATO- döntésre, amelynek horderejét aligha lehet lebecsülni. Felelni kell Brüsz- szelben egy amerikai kérdésre: hajlandók-e a nyugat-európai NATO partnerek beleegyezni több száz úgynevezett eurostratégiai rakéta elhelyezésébe területükön. Az igenlő döntés egyúttal annak tudomásulvételét is jelenti, hogy a szocialista világot közvetlenül fenyegető közép-hatósugarú rakéták elhelyezése azonnal és természetesen kiváltja a megfelelő védelmi választ. Ami a józanabb nyugat-európai politikai gondolkodók véleményét illeti ezzel a témakörrel kapcsolatban, érdemes az egyik legkomolyabb lap, a Neue Zürcher Zeitung egyik vezércikkének három mondatát idézni: „Hua Párizsban is a falra festette a harmadik világháború elkerülhetetlenségének ördögét, amelynek indítéka érthető: egy lényegesnek látszó atlanti politikai döntés előestéjén Kína az erődemonstráció, a stratégiai elrettentés egyensúlyának visszaállítása mellett prédikál. A francia és a nyugatnémet diplomácia — tudván ezt — megelőző kezeléshez folyamodott. ]6 előre leszögezte, hogy nem hagyja magát eltántorítani az enyhülési politika folytatásától." A háromhetes látogatásnak volt egy olyan állomása, ahol mintha kevésbé érvényesült volna a felelős nyugati politikusoknak ez a nyilvánvaló érdekeltsége az enyhülési politika folytatásában. Londonban - nem határolták el magukat Hua szovjetellenes kijelentéseitől és az sem okozott meghökkenést, hogy a kínai kormányfő nem átallotta a Szovjetunió politikáját egy ízetlen és politikailag elfogadhatatlan gondolatmenet során a nácik bűnös politikájával összehasonlítani. (Margaret Thatcher brit konzervatív kormányfőben Hua megfelelő partnert talált; a vendég „chur- chilli határozottsággal politizáló személyiségnek“ nevezte vendéglátóját és lelkesen visszhangozta azokat a szovjetellenes kijelentéseket, amelyeket Mrs. Thatcher nem sokkal előbb Luxemburgban tett.) Az angol sajtó jórésze azonban az efféle párbeszédet megfelelően bírálta. Felfigyeltető azonban az a tény, hogy a meglátogatott nyugat-európai fővárosok egyikében sem akadt olyan mértékadó politikai személyiség, aki elhatárolta volna magát Peking ez év februári katonai kalandjától, a kínai kormányfő Vietnam-ellenes kirohanásaitól; fenyegetőzéseitől, vagy negatívan reagált volna azokra. Ez óhatatlanul azt a benyomást kelti, hogy ezek a nyugati körök hallgatólagosan elfogadják egy újabb Vietnam elleni kínai agresszió lehetőségét. Ami a szovjetellenességet illeti, persze ez csak jól megfigyelhető zenekíséret volt Hua Kuo-feng nyugateurópai útján. Zene, amellyel megfelelő hangulatot kívánt teremteni kérései, igényei fogadtatásához. Peking üzletet, mégpedig nagy üzletet remél Nyugat-Európával. Másfél esztendeje, hogy a kínai vezetés meghirdette az úgynevezett „négy modernizálást“, és bár az eredetileg rendkívül becsvágyó tervek azóta kétszer is csökkentett formában hangzottak el, még mindig fantasztikus méretű és értékű beruházásokról van szó. A lassan egy- milliárd lakosú Kína számára sürgősen teljesítendő korparancs a körülbelül fél évszázados ipari, műszakitechnikai elmaradottság felszámolása — az országot még külön megterheli' a hallatlanul gyorsan szaporodó népesség élelmiszerellátását kielégíteni alig tudó, bizonyos területeken még az iparnál is elmaradottabb mezőgazdaság beruházás-igénye. Az utat elemző kommentátorok most azt vizs- gálgatják, vajon miként fogadták az igényeket és kéréseket a vendéglátók. A pekingi vendég, vagy kísérői (85-en voltak, egyáltalán nem csak gazdasági szakemberek, hanem katonák is) minden tárgyaláson vitathatatlanná tették, hogy igényeik között az első: fegyverzet, katonai felszerelés. Ma már tudjuk, hogy az utazás ilyen céljait csak részben sikerült elérni. Kilencven darab Harrier- típusú helyből-felszálló vadászrepülőgép szállítására Mrs. Thatcher ígéretet tett Hua Kuo-fengnek, de sem Párizsban, sem Bonnban nem voltak hajlandók katonai felszerelés szállítását vállalni — legalább is most. A helyzetkép egészéhez tartozik egy egyáltalán nem lényegtelen tengeren túli állásfoglalás: Washington ugyanis mintha a legutóbbi időben sokkal kevésbé tartaná magát ahhoz az ígérethez, hogy „nem látja el fegyverrel Pekinget“. Emlékezetes még az a Carter beszéd, amelyben ott volt ez a mondat: „Óvakodni fogunk attól, hogy Kínával és a Szovjetunióval fenntartott kapcsolatainkban egyensúly eltolódás keletkezzék." A legutóbbi néhány hónapban Zbigniew Brzezinski nemzetbiztonsági főtanácsadó és Harold Brown hadügyminiszter hatására már komolyan foglalkoznak kínai—amerikai katonai kapcsolatok megteremtésével. Ma már tudjuk, hogy Harold Brown, amerikai hadügyminiszter legkésőbb két hónapon belül Pekingbe látogat. És aligha kerülheti el a figyelmes szemlélő tekintetét, hogy Kínában mostanában gyakran emlegetik azt a mondatot, amit Mondale pekingi látogatása idején mondott: „Egy erős és szilárd biztonsági helyzetben levő Kína megfelel az amerikai érdekeknek." (A mondat és a látogatás közötti összefüggés nem tagadható.) Kérdés, hogy a kínai igények nem katonai részét miként hallgatták Párizsban, Bonnban, Londonban és Rómában, s vajon mennyiben látják teljesíthetőnek azokat a rendkívüli hiteligényeket, amelyek nélkül a „négy modernizálás“ aligha oldható meg a tervezett egy-másfél évtized alatt. Ahhoz, hogy egyáltalán megkíséreljük a válaszadást, ismernünk kell egy mai világgazdasági alapadatot. A legfrissebb statisztikák szerint Kína a nemzetközi kereskedelemben 1978— 79-ben olyan jelentéktelen szinten vesz részt, amely nagyon nehezen illik az ország területnagyságához, lé- lekszámához, de még ahhoz a politikai hangerőhöz is, amellyel a nemzetközi politikai színpadon fellép. Konkrét számokban kifejezve: a teljes kínai árucsere-volumen 21 miiliárd dollár, azaz nem egészen kerek egy százaléka a világkereskedelem összforgalmának. Az elmúlt néhány hónapban úgy érezhették magukat. Peking japán nyugatnémet, angol, francia, olasz és más nemzetiségű kereskedelmi partnerei, mint akiket váratlanul löknek forró fürdőből jegesvizű kádba, hogy aztán újra gőzölgő kövek szaunalégkörében érezzék magukat. Egymást váltották ugyanis a páratlan üzletekről szóló ígérgetések, meg a keserű legyintés kíséretében elhangzó beismerések: „erre most pillanatnyilag nincs pénzünk“. Ismert tény, hogy például a British Steel meg a Nippon Steel egyaránt aláírt szerződés birtokában bizakodott abban, hogy hamarosan hozzáláthat egy-egy acélműóriás felépítéséhez. Elkészültek a részletes tervek, már termelési program is volt, amikor mind az angol, mind a japán vállalat-óriás megdöbbentett értesült arról, hogy a már parafáit (névbetűkkel ellenjegyzett) szerződést aláírni sosem fogják. Peking illetékes emberei sajnálkozva bár, de közölték: az ország anyagi lehetőségei nem engedik meg az eredetileg tervezett méretű üzemek felépítését, ami pedig a kisebbeket illeti, még gondolkodnak az elhelyezésen és az építés-kezdet dátumán. Ami acélmű-ügyben történt, megismétlődött jó néhány más területen is. Azok az egymásnak ellentmondó döntések, amelyek a „négy modernizálás“ nagy tervét illetően Pekingben egymást követték, nem maradtak hatás nélkül e nyugati üzletfelekre. Természetesen nincs még, s egy ideig nem is lesz pontos tájékoztatás arról, hogy a zárt ajtók mögött milyen eredmények születtek a nyugat- európai megbeszéléseken. Ám a világgazdasági lapok Kínával foglalkozó cikkeinek hangneméből látható: nincs Nyugat-Európában olyan kormány, de olyan nagy tőkés cég sem, amelynek kedve és pénze lenne szinte beláthatatlan időre nehéz százmillió dollárokat hitelezni. Különösen olyan partnernek nem, akinél a gazdaságpolitikai döntések viszonylag gyorsan változnak s az elképzeléseket már megkötött megállapodások esetében is hajlamosak megváltoztatni. Amikor Hua a Downing Street-en tárgyalt, vagy bonni, római fotelekben ült, országa, a Kínai Népköztársaság egy másik tárgyalássorozaton is jelen volt és jelen is van. Megkezdődött — és nem túlságosan nagy tempóban halad előre — a külügyminiszter-helyettesi szintű, Moszkvában zajló szovjet—kínai megbeszéléssorozat. Szűkszavú, csak tényközlő információk szerint még nem történt előrelépés a megbeszéléseken. Pedig a világ — s ezen belül természetesen Kína — számára egyáltalán nem lényegtelen, hogy ez a megbeszélés milyen eredményt hoz. A Szovjetunió világosan megfogalmazta: a békés egymás mellett élés politikájának jegyében határozottan érdekelt a két szomszédország közötti józan, egészséges államközi kapcsolatok kialakításában. Peking egyelőre csak negatív hozzáállás jeleit mutatja: a nyugati fővárosokban tett Hua körutazással egyidőben még csak szándékát sem jelezte a szocialista országokkal megteremtendő normalizálásnak. A Hua-út idején ezt még a szocialista világgal egyáltalán nem barátságos nyugati lapok is bizonyos meglepetéssel jegyezték meg. GARDOS MIKLÓS FORRÓ FÜRDŐ, HIDEG FÜRDŐ: KÍNA ÉS A VILÁGGAZDASÁG Egyre gyakoribbak a fentihez hasonló nyugati reklámok Peking utcáin
