Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-07-15 / 28. szám
ÚJ SZÚ 1979. V II. 15. Képünkön: a rendőrség brutálisan közbelép a tüntetők ellen, akik a Törökországnak nyújtott katonai segély és a török területen levő amerikai támaszpontok ellen tiltakoznak (CSTK — AFP felv.) Naponta jókora zápor verte végig Amkarát. De senki sem bánta. Sőt, dicsérték az aranyat érő májusi esőt. Azt mondták, így legalább jő termés lesz. S mivel nagy a török mezőgazdasági export, a bő termés sok pénzt hozhat. Ezt többen is megjegyezték, amikor panaszkodtam, hogy az Ata- türk bulváron íolyott a víz, és csak bokáig vizesen tudtam átmenni a túloldalra. De a májusi örömbe némi üröm is vegyült. Egy ismerősöm megjegyezte, hogy a várható nagy terméssel gond is lesz majd. — Gond? — kérdeztem. — Hogyhogy? — Azt a bő termést be is kell majd takarítani — magyarázta. — Márpedig a mezőgazdasági gépek sok benzint fogyasztanak, és Törökországban a benzin hiánycikk. Őszintén szólva, egyetlen ankarai olajkúton sem láttam olyan táblát, hogy „Zárva — a készlet elfogyott“. Az viszont feltűnt, hogy sokkal kevesebb a gépkocsi, mint két-három évvel ezelőtt. Pedig a fővárosban még be sem vezették a benzinkorlátozást, mint ahogy Isztambulban tették. Ott ugyanis a magánkocsik tulajdonosai csak a bét három napján vehetnek benzint, és akkor is csak húsz-húsz litert. A gond persze nemcsak úgy jelentkezik, hogy nincs, vagy pontosabban: kevés a benzin. Törökország évi fogyasztása 8 millió tonna. Ezt a mennyiséget az utolsó cseppig külföldről kell behozni, tehát valutáért. Az olajárrobbanás így Törökországra óriási terheket rótt. Az ország egyébként is krónikus mérleghiánnyal küszködik, s mivel az olajár is megnőtt, a törökök nemcsak hogy nem tudták csökkenteni adósságaikat, hanem a fizetésképtelenség határára jutottak. Ha nincs az iráni válság, ami katonailag felértékelte Törökországot, talán kevésbé érdekli a nyugati világot Ankara pénzügyi helyzete. Így azonban ismét felfedezték a Boszporusz két partján fekvő országot, s elkezdték törni a fejűket, hogyan segíthetnék ki — persze nem minden ellenérték nélkül — a gazdasági kátyúból. Tulajdonképpen mindenki mást mond és ír a török gazdasági válságról. De talán nem sokat változtat a helyzeten, hogy húszmilliárd dollár az államadósság, vagy „csak“ tizenhét, s hogy ebből kilenc vagy tizenkettő milliárd a rövid lejáratú kölcsön. A lényeg — és ebben többé- kevésbé rrragegyeznak a vélemények —, hogy miág az idén legalább egy- milliárd dollár gyorssegély kellene s legalább további ötmilliárd pedig a következő öt évben. De ha a nyugati vezető politikusok abban egyet is értettek, hogy meg kell segíteni Törökországot, a gazdasági szakemberek már óvatosabbak voltak és különböző feltételeket fogalmaztak. A legismertebbek: a török líra leértékelése, a veszteséges állami üzemek szanálása, a gazdasági növekedés megállítása és az import csökkentése. Ecevit megpróbálja elutasítani ezeket a követeléseket. De ha hónapokon át nem is volt hajlandó formálisan leértékelni a török lirát, már tavasszal elrendelte, hogy Hatalmas, harminc-negyven százalékos beváltási prémiumot fizessenek a dollárért. A lapok szerint néhány hét alatt sok millió dollár került így elő a vendégmunkások bukszáiból. Az intézkedés ugyanis valójában kiegyenlítette a hivatalos és a feketepiaci dollár közötti árkülönbséget. Nem üresek a kirakatok, de... Az import csökkentése a kirakatokban is látható, lemérhető. Az ankarai üzletek néhány éve telis -tele voltak a világ valamennyi országának árucikkeivel. A kirakatok most sem üresek, de túlnyomórészt török árukat látni bennük. Természetesen, nemcsak a fogyasztási és a luxuscikkek importja mérséklődött a fizetési eszközök hiánya miatt, hanem hallani arról is, hogy a különböző külföldi nyersanyagokkal dolgozó üzemek, elsősorban az autógyárak teljesítménye alaposan csökkent. Nem tudják ugyanis behozni külföldről a szükséges alapanyagokat. Említettem, hogy a segélyekről és a kölcsönökről folytatódik a huzavona. Van, aki Ankarában egyszerűen nem érti, hogy Ecevit miiért utasítja el a feltételeket, és mindettől a török kormányfő bukását várja. Annál is inkább erre számítanak, hiszen Ecevit nemcsak a drasztikus gazdasági kényszerlépések hivatalos bejelentésétől vonakodik, hanem a külpolitikában is szabadabb mozgásteret próbál biztosítani, mint ami az ország helyzetéből következne. Washingtonban azt hitték, hogy a fegyverszállítási embargó feloldása, majd a segélyek mézesmadzaga Ece- vitet „megszelídíti“. Az amerikai elképzelések szerint Ecevitnek elsősorban a támaszpontok ügyében kellene megszelídülnie, mivel Washingtonnak most sóikkal inkább szüksége lenne a törökországi bázisokra, mint az iráni fordulat előtt. Ezek a támaszpontok azonban — legalább is azok, amelyek ismét működnek — a török vezérkar felügyelete alatt állnak. Ezenkívül Washington még arra akarta rávenni a török kormányt, járuljon hozzá, hogy az U-~2-es kémrepülőgépek átrepülhessék Törökország légiterét. Ezt a washingtoni ké- rést is elutasították, pontosabban attól tették függővé — s ez felér az elutasítással —, hogy a Szovjetunió hozzájárul-e. Az elmondottakból, gondolom, részben már érthető Ecevit magabiztossága. Mivel most kétségtelenül az Egyesült Államok számára fontosabb a szövetség szorosabbá tétele, mint a törököknek, Ecevit igyekszik „felsrófolni“ az árat. De ez az eoeviti politikának csupán az egyik oldala. A másik mentőkötél egyaránt hasznos a gazdasági gondok feloldásához és a külpolitikában is. A hosszú, közös múlt... Arról van szó, hogy Törökország végre felfedezte: árui drágábbak és gyengébb minőségűek, mint a nyugati országok termékei, ezeket tehát nehezen tudja a kapitalista világban értékesíteni. Ott csak a török mező- gazdasági termények adhatók el. A török Renault viszont jó és eladható a harmadik világban, mindenekelőtt az arab országokban, mégpedig valutáért adható el, esetleg cserébe olajért. Valószínűleg nem vadonatúj a török külkereskedelem érdeklődése a Közel-Kelet országai iránt, de napjainkban láthatóan rendkívül intenzív. Szinte nincs olyan hét, hogy onnan Törökországba, vagy Ankarából Algériába, Líbiába. Tunéziába vagy más arab országokba ne utazna valamifajta küldöttség. Ezt a térséget annál is inkább elérheti a török külkereskedelem, mert a hosszú közös mű’t ma már időben annyira távoli, hopv a kellemetlen em'ékek elfakultak s az arab világ inkább egy olyan, az ipari fejlődésben előbbre haladt népnek látja a törököket, akikkel sorsa a történelem egy bizonyos időszakában összekapcsolódott. Természetesen óvatos, nem reklámozott, hivatalosan nem is deklarált célokról van szó. De a törekvés nyilvánvaló, akár a líbiai lakás- és iskolaépítésre gondolunk, akár az Algériával bontakozó autóüzletre, de nyilvánvalóan ehhez a programhoz kapcsolódik a Szaúd-Arábiába küldött '.örök vendégmunkások ügye is. Már szó esett a török jobboldal Ecevit megbuktatását célzó koncentrált támadásáról. Deimirelék főként azért támadják Ecevitet, mert egyre nő az anarchista csoportok tevékenysége. Nos, bár a jobboldal azzal érvel, hogy Ecevit teret enged a baloldaliak ténykedésének s ez ösztönzi a szélsőjobboldali anarchistákat, ankarai megfigyelők szerint Ecevit valójában azért nem tudott mit tenni, mert a török rendőrség is megoszlott s különböző csoportjai e politikai megoszlásnak megfelelően segítették egyik vagy másik anarchista szervezet tevékenységét. Az említett ankarai megfigyelők szerint Ecevit ezért szervezte át a rendőrséget. Hogy ez valóban megtörtént, arra abból is következtethetünk: az utóbbi hetekben egyre több olyan fiatalt tartóztatnak le, aki valamelyik szélsőséges szervezethez tartozott. A letartóztatások nem kímélik sem a szélsőjobb, sem a szélsőbal terrorista alakulatokat. Vagyis Ecevit most sokkal határozottabban lép fel a fegyveres ellenzék ellen, mint tette, pontosabban: tehette korábban. Ecevit tehát semmiképpen sem tétlen a személyes és pártja elleni támadássorozat kivédésében. A célja láthatóan az, hogy komolyabb válság nélkül kihúzza a parlament nyári szünetéig hátralevő időt. Ha ez sikerül, azok a tervek, elképzelések, amelyekből hatalmának stabilizálódását várja, valószínűleg beérnek. S ha beérnek, segíthetnék is átlendíteni az országot mai, rendkívül válságos helyzetén. ÖNODY GYÖRGY Az isztambuli egyetemen tavaly fasiszta elemek véres merényletet követtek el, amelynek több halálos áldozata volt. Képünkön a meggyilkolt diákok temetése látható (CSTK-felv.)
