Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-12-02 / 48. szám
ÚJ szú k1979. XII. 2. P ekingben a közelmúltban fejeződött be az Országos Népi Gyűlés második ülésszakának munkája. Az ülésszak jóváhagyta Hua Kuo- fengnek, a Kínai Népköztársaság Államtanácsa elnökének a kormány munkájáról szóló beszámolóját, megerősítette az 1979. évi népgazdasági tervet és költségvetést, olyan határozatot hozott, hogy a Kínai Népköztársaság Alkotmányának néhány cikkelyét felül kell vizsgálni, továbbá elfogadta a forradalom utáni Kína első büntető törvénykönyvét, büntető perrendtartását és egy sor más törvényt. Elhatározták a különböző szintű „forradalmi bizottságok“ helyi tanácsokká való átszervezését. Az ülésszak anyagaiból ítélve úgy tűnik, hogy az ország életének különböző — gazdasági, társadalmi-politikai, belső pártügyekre vonatkozó, kulturális és még a demográfiai probléma radikális megoldását Is érintő — aspektusainak „kiigazítását“ irányozták elő. Sejtetni engedik, hogy húsz évig, vagy körülbelül ennyi ideig Kína hamis úton járt. A kínai népet arról igyekeznek megI. Alekszandrov: győzni, hogy ebben — valamennyi hiányosságban, hibában és bűnben — kizárólag hin Piao és a „négyek“ vétkesek. Jelenleg, tételezi fel a miniszter- elnöki beszámoló, a helyzet megjavult, vagy javulóban van. Az utóbbi két évtizedről most először hoztak nyilvánosságra statisztikai adatokat azzal a céllal, hogy alátámasszák a pozitív elmozdulásról, sőt a „kardinális változásokról“ szóló tézist,- hogy meggyőzőbbé tegyék a kínai gazdaság és irányítás rendbehozását szolgáló változással kapcsolatos szavakat. Vitathatatlan, hogy Kínában változások mennek végbe. Ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni. Elég csak arra az Országos Népi Gyűlés ülésszakán elfogadott törvényre emlékeztetni, amely megnyitotta az országot a külföldi tőke behatolása előtt. Fokozzák Kína militarizálását. 1979-ben a katonai kiadások 20 százalékkal nőnek, annak ellenére, hogy a költségvetés teljes összege, Kína pénzügyminiszterének nyilatkozata szerint ugyanakkora marad, mint az elmúlt évben. És mi az új abban, ahogy a pekingi vezetés a nemzetközi kérdéseket megközelíti? Figyelemre méltó az a mesterkélt borúlátás, ahogyan a világ ügyelt szemlélik. A „háború tényezői“ erősödnek, a helyzet „egyre nyugtalanítóbb és feszültebb“ lesz, állítja előadói beszédében Hua Kuo-feng. A nemzetközi fejlődés egészében negatív megítélését a korábbinál bőségesebben elegyítik Kínának a béke biztosítása érdekében kifejtett „lankadatlan erőfeszítéseiről“, a belső építőmunkát szolgáló „békés légkör“ kialakításában való érdekeltségükről szóló frázisokkal. Nem ismétlődnek, de legalábbis a szóban forgó ülésszakon nem Ismétlődtek meg azok a háborút igazoló, annak nemcsak árnyoldalait, hanem előnyös oldalait is hangsúlyozó, azt szokásos jelenségként feltüntető nyílt kijelentések. Nem idegen a kínai vezetőktől a farizeusság sem. Aligha hangzanak bárki számára Is meggyőzően a rhodesiai és dél-afrikai fajüldöző rezsimek népeivel való együttérzést hirdető szavak akkor, amikor Peking együttműködik ugyanezen dél- afrikai fajüldözőkkel a népi Angola elleni bomlasztó akciók szervezésében. Vagy mit érnek a palesztin érdekSk figyelembevételének szűk: épességét hangoztató nyilatkozatok, ha Kína kormánya támogatja azt az izraeli—egyiptomi kü’ön- alkut, amely éppen a palesztin arab nép törvényes jogai és érdekei ellen irányul. T ermészetes, hogy bennünket nem utolsósorban az ülésszak dokumentumainak azok a megállapításai és értékelései is érdekelnek, amelyek a Szovjetuniót és a szovjet—kínai kapcsolatokat érintik. Sajnos, azt meg kell állapítanunk, hogy az Országos Népi Gyűlés hivatalos szószékét ú fent hazánkat és annak külpolitikáiét rágalmazó vádaskodások és fikciók hangoztatására, a szocialista Vietnam és egy sor más baráti ország elleni ellenséges kirohanásra használták fel. A kínai Államtanács elnöke ismételten a misztikus „szovjet fenyegetéssel“ ijesztgette saját népét és más országokat, s „növekvő ütemű terjeszkedésben" marasztalta el a Szovjetuniót. Mit lehet mondani az ilyenfajta „értékelésekről“? Egy szemernyit sem tartalmaznak abból az igazságból, amely bármely ország, és különösen egy olyan hatalmas ország számára, mint Kína, a külpolitikai irányvonal kidolgozása során az egyetlen helyes alapot képezhetné. Azok a kísérletek, amelyek a Szovjetuniónak tulajdonítanak tőle teljesen idegen célokat és törekvéseket, nem a kínai vezetők felelősségérzetéről és konstruktív álláspontjáról, nem a szovjet—kínai viszony megjavításában való érdekeltségükről tanúskodnak. Sőt, teljesen ellentétesek azokkal a szavakkal, amelyek a kínai fél készségét hangoztatják a Szovjetunióhoz való viszony megjavításában. A szovjet emberek — különösen napjainkban, amikor mindkét fél hivatalos nyilatkozatot tett a két ország közti viszony normalizálásáról és megjavításáról — koholmánynak tartják a kínai határt fenyegető „szovjet veszélyről“ szóló feltételezéseket. A szovjet emberek előtt jól ismert a népek misztikus „szovjet háborús veszéllyel“ való ijesztgetésének taktikája. Az imperializmus már néhány évtizede zsonglőrködik ezzel, háborús pszichózist keltve hatalmas katonai kiadásainak igazolása céljából a nemlétező veszély rémével ijesztgeti a népeket. Azonban a reakció és az agresszió erőinek minden ármánykodása ellenére erősödik egy másik — ezzel ellentétes tendencia — az enyhülés, a megegyezés, a békés egymás mellett élés tendenciája. Senki nem képes a végtelenségig figyelmen kívül hagyni a ma realitását, s a félrevezetésre alapozni politikáját. Kétségtelen, hogy az országaink közötti normális kapcsolatok helyreállításához elsősorban megfelelő tettekre van szükség. De a szavakat, ha megvan a szándék egymás jó megértésére, vajon nem kell-e megmérni, összeegyeztetni a valósággal, összevetni a tényekkel? A szavak, és különösen a vezető államférfiak szájából, ráadásul hivatalos szószékről elhangzó szavak a tettek visszatükröződései vagy előhírnökei. A szovjet fél részéről valóban nem hiányzott a szovjet—kínai viszony megjavítását célzó kezdeményezés és javaslat. A Szovjetunió javasolta: államközi megállapodás keretében rögzítsék, hogy semmiféle fegyverrel, a nukleáris fegyvereket is beleértve, nem támadnak egymásra (1969 és 1970), hogy kössenek megállapodást az erő alkalmazásáról való lemondásról (1971), hogy kössenek megnemtámadási egyezményt (1973). A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége- javasolta az Országos Népi Gyűlés állandó bizottságainak, hogy a Szovjetunió és a Kínai Népköz- társaság dolgozzon ki közös nyilatkozatot a két ország viszonyának elveiről (1978). Számtalan javaslatot tettünk a gazdasági és a kulturális csere, a tudományos-műszaki kapcsolatok, az egészségügy és a társadalmi szervezetek terén való kapcsolatok stb. helyreállítására. M indezeket a valóban konkrét és tárgyszerű javaslatokat kínai részről vagy elhárították, vagy nem vettek róluk tudomást. így tehát kit lehet elmarasztalni abban, hogy hiányoznak a szovjet—kínai kapcsolatok légkörének megjavítására irányuló gyakorlati lépések és erőfeszítések? Az utóbbi tíz év során először ez év áprilisában hallhatta a világ Peking hivatalos nyilatkozatát arról, hogy kész megbeszéléseket folytatni a Szovjetunióval az államközi kapcsolatok megjavításáról. Ez a nyilatkozat több mint kétértelmű összefüggésben hangzott el; egyidejűleg azzal a bejelentéssel, hogy az 1950. évi szovjet—kínai egyezmény meghosszabbításától — annak az egyezménynek a meghosszabbításától, amely a Szovjetunió és Kína népeinek barátságát testesítette meg, amely az imperializmus-elleni harc, a Távol- Kelet és az egész világ biztonságáért és a békéért folyó harc alapjául szolgált — kínai részről egyoldalúan elálltak. Azt a körülményt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Peking a tárgyalásokba nem sokkal azt követően egyezett bele, hogy kudarcot vallott a szocialista Vientam elleni kínai agresszió, amelynek hátterét egy világméretű szovjetellenes keresztes hadjárat szolgáltatta. Az ellentmondás, ha nem a szándékosság, nyilvánvaló. Ennek ellenére a Szovjetunió az államközi kapcsolatok rendezésének általános elvétől vezettetve amellett szállt síkra, hogy a felek tárgyalási készsége gyakorlati síkra helyeződjön át, hogy világosan kijelölhető legyen a megbeszélések tárgya, célja, azok elvi tartalma. Megemlítjük, hogy a Szovjetunió külügyminisztériuma ez év június 4-i emlékeztetőjében síkraszállt a szovjet- kínai viszony normalizálásáért és megjavításáért, a békés egymás mellett élés elvei, az egyenjogúság, a szuverenitás, a területi sérthetetlenség kölcsönös tiszteletben tartása, az egymás belügyeibe való be nem avatkozás, az erő alkalmazásáról való lemondás alapján. Ezt a megállapodást egy megfelelő kétoldalú dokumentumban kell rögzíteni. A Szovjetunió azt is javasolta, hogy kössenek egyezményt arról, hogy senkinek az igényét sem ismerik el különleges jogokra vagy hegemóniára a világot érintő kérdésekben. A Szovjetunió javaslatai széles körű nemzetközi érdeklődést váltottak ki. Mindenütt észrevették megfontolt, konstruktív jellegüket. Ésszerű lett volna az az elvárás, hogy a tárgyalások eszméjét elfogadva a kínai vezetők a maguk részéről gondoskodnak arról, hogy a tárgyalásokra javasolt problémák vitáját előzetesen mesterségesen ne nehezítsék. Mivel foglalkoznak azonban Pekingben? Nemcsak egyszerűen megismétlik a szovjet—kínai viszony megromlásában a szovjet fél felelősségéről, Kína határának „szovjet fenyegetettségéről" szóló koholmányokat. Azzal a szovjet javaslattal kapcsolatban, hogy senki igényét sem ismerik el különleges jogokra vagy hegemóniára, a Kínai Népköztársaság kormányának elnöke kisajátítja magának azt a jogot, hogy értelmezze a hegemo- nizmust. Végül a jövőbeni tárgyalásokat attól teszik függővé, hogy „lényeges változások történnek-e a szovjet kormány álláspontjában“? Az a benyomás alakul ki, hogy Pekingben nem elleneznék, ha ismét „előzetes feltételekhez“ kötnék a Kína és a Szovjetunió közötti kapcsolatok javítását. Közismert azonban, hogy az „előzetes feltételek“ taktikáját általában akkor alkalmazzák, amikor a tágyalásokat már a kezdet kezdetén zátonyra akarják futtatni, vagy a végletekig akarják elhúzni. H a nem „előzetes feltételekről“ van sző, akkor lehetséges, hogy ez arra szolgáló kísérlet, hogy még a tárgyalások kezdete előtt nyomást gyakoroljanak a partnerre. Vagy olyan manőver, amellyel a kínai népet és a nemzetközi véleményt akarják megtéveszteni. Mindezek alapján nem is alaptalan a pekingi politikai megfigyelők ama véleménye, hogy a kínai vezetők némelyike teljes mértékben megelégedne azzal, ha a szovjet—kínai tárgyalások ténye vagy csak pusztán az azokról folyó megbeszélések elősegítenék, hogy politikai és gazdasági engedményeket, katonai segítséget csikarjanak ki az Egyesült Államoktól, Japántól és Kína más tőkés partnereitől. A Kínai Népköztársaság Államtanácsa elnökének beszámolójából következik, hogy Pekingnek különösen a szovjet külpolitika internacionalista elve nem tetszik, az, hogy támogatjuk a szocialista közösséghez és a nemzeti felszabadító mozgalomhoz tartozó barátainkat és szövetségeseinket. A nyugati sajtóban olyan találgatások látnak napvilágot, hogy Kína hajlamos a Szovjetunióval való megbeszélés „kártyáját kijátszani“, hogy így nyomást gyakoroljon a szocialista közösség államaira és különösen a Vietnami Szocialista Köztársaságra. Ezeket a híreszteléseket Pekingben nem cáfolják. Teljesen világos, hogy az efféle számításoknak semmi esélyük sincs a sikerre. A Szovjetunió „igent“ mond a Kínával való kapcsolatok javítására, és a kölcsönösség alapján keresi a jószomszédi viszonyhoz, az enyhüléshez, a népek biztonságához vezető utakat. A Szovjetunió azonban soha senkivel sem törekedett együttműködésre olyan áron, hogy elvi engedményeket tegyen, vagy károsítsa baráti és szövetségesei érdekeit. „Mi — mondta L. I. Brezsnyev — nemegyszer javasoltuk a kínai félnek, hogy kössünk megállapo dást kapcsolataink normalizálásáról, s tereljük azokat a jószomszédság medrébe. Mi most is készek vagyunk erre, azonban, magától értetődik, nem harmadik országok érdekeinek sérelmére.“ A szovjet államtól idegen a „kard ki kard“ módszere, amelyet Pekingben sehogy sem tudnak mellőzni. A Szovjetunió mindig valamennyi, még a legbonyolultabb nemzetközi kérdés esetén is a békés, a kölcsönösen elfogadható, egyenjogú megoldások szükségessége mellett állt ki. Ez teljes mértékben érvényes a Kínához fűződő jelenlegi kapcsolatokra is. Annál is inkább, minthogy két szomszédos állam viszonyáról van szó, ahol az egyetértés és az együttműködés lényegében elkerülhetetlen a megbízható és tartós béke szempontjából. A Szovjetunió és Kína közötti viszonyt jellemző légkör megjavításának, pozitív tartalommal való megtöltésének perspektívája csak azokat nem elégíti ki, akik a nemzetközi kérdésben feszültségre, a szembenállásra és az erőre építenek, akik a fegyverkezési versenyt szítiák és az enyhülés ellen lépnek fel, akik a nemzetközi fejlődést a népek érdekeitől idegen, saját militarista terveikhez próbálják igazítani. SZKP KB Politikai Bizottságának, a Szov- etunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének, a Szovjetunió Minisztertanácsának a szovjet pártós állami küldöttség magyarországi látogatásáról kiadott nyilatkozatában leszögezték: „A komoly és pozitív szovjet—kínai párbeszéd megfelelne az enyhülési folyamat további fejlődésének, átfogó jellegűvé tenné azt. Ehhez, magától értetődik, szükséges lenne, hogy a kínai fél is konstruktív álláspontra helyzkedjen a tárgyalások kérdésében.“ A Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság közötti viszony megjavulása csak kölcsönös erőfeszítések eredménye lehet. Mint a kina' közmondás tartja: „Egy kézzel nem tapsolhatsz.“ És ha a kínai fél ténylegesen jóakaratot és realitásérzéket tanúsít, akkor a Szovjetunión nem múlik a dolog. (MEGJELENT A MOSZKVAI PRAVDÁBAN)
