Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-11-18 / 46. szám
ANGLIA KÉT KONGRESSZUS UTÁN Q t 1979. XI. 19. o N C/3 mumm Hin Nem sokkal a blackpooll konzervatív kongresszus előtt fejeződött be Brightonban a brit Munkáspárt 78. kongresszusa. Mind több olyan vélemény hangzik el Angliában, hogy ez a kongresszus fordulópontot jelent a Munkáspárt történetében. Ez az álláspontja mindenekelőtt az Anthony Wedgwood Benn által irányított és a kongresszuson feltétlenül győzelmet aratott baloldalnak, sőt a centrum is így értékeli az eseményeket. James Callaghan, a májusban megbukott munkáspárti miniszterelnök, a párt vezére olyan éles támadássorozatban részesült, amelyre még nem volt példa a Munkáspárt elmúlt éveiben. Aki megpróbálja összefoglalni mindazt, ami a kongresszuson történt, így fogalmaz: a Munkáspárt megkísérli levonni a rendkívül súlyos májusi vereség hatását és szervezeti, valamint programváltoztatásokat hajt végre. A szervezeti szabályzat módosításai mindenekelőtt az alsó pártszerveknek, a párt tagjainak és a szakszervezeteknek az eddiginél nagyobb hatalmát és befolyását jelentik. Márpedig a párt végrehajtó szerveiben és az alapszervezetekben a párt balszárnya lényegesen erősebb, mint a Callaghan által irányított jobboldal. Mi történt májusban? A Munkáspárt majdnem fél évszázad óta a legalacsonyabb szavazataránnyal került ki a választásokból, megbukott a kormány és tulajdonképpen a párt .tagjainak egy része is hátat fordított James Callaghan vezetésének. Az egyik legrégibb munkáspárti vezető, lan Mtkardo, amikor a pártvezér felé fordulva a vezér esetleges leváltásáról szólt, ezt mondta: „őszintén és barátion megmondom, fim, az ár ellen úszol, mert ami nem lesz meg az idén, az megtörténik jövőre." Másszóval a Mikardo-mondatban ott van a holnap egyik lehetséges fordulata: Tony Benn talán már 1980-ban a Munkáspárt élére kerül Callaqhan helyett. Az okokat kutatva a kongresszus résztvevői leszögezték: a bukás azért következett be, mert a kormány egyszerűen nem tartotta meg az ígéreteit. Az történt, ami a brit Munkáspárt viharos történetében már nemegyszer előfordult: a dolgozók érdekei helyett a párt parlamenti csoportja és a kormány az uralkodóosztály oldalára állt, a tőkéseket segítette anyagi és hatalmi pozícióik megőrzésében, illetve bővítésében. Az 1979- es kora tavasz a Callaghan-kormány bérkorlátozási kísérleteit hozta. Millió és millió angol munkás hagyta abba a munkát, lépett sztrájkba a munkáspárti kormány intézkedései miatt. Nincs azon semmi csodálkozni való, hogy ugyanazok, akik a Cal- laghan-féle intézkedések miatt sztrájkoltak, a szavazófülkében is Callaghan ellen fordultak. Ha a szemlélő végigpillantja a kongresszus vitáit, igazat kell adnia a Neue Zürcher Zeitung megállapításának: „Nyilvánvalóvá vált, hogy Cal- laghannek aligha lesz módja arra, hogy még sokáig a párt élén maradjon. Helyzete megingott, tekintélye meggyengült. Szemlátomást eltökélt szándéka, hogy tisztségét 1980 októberéig megtartja, így gondoskodhat arról, hogy a legközelebbi pártkongresszus a most hozott határozatokat teljesen nem is érvényteleníti, de lényegesen korrigálja. Számíthat arra, hogy a jobbszárny ehhez segítséget nyújt majd számára." Ebben a megállapításban ott van a Labour Party alapos ismerete: a múltban nem ritkán fordult elő, hogy a kongresszus valamit elhatározott az egyik évben, de a következő évben pontosan az ellenkező döntést hozta meg. A jobbszárny már most, 1979 végén elhatározta, hogy 1980-ban megtorpedózza azokat az elképzeléseket, amelyeknek alapján Benn szervezeti és politikai módosításokat vitt keresztül a kongresszuson. Az osztrák szociáldemokraták lapja, az Arbeiter Zeitung azt Irta, hogy a brightoni kongresszuson a „szocialisták“ diadalmaskodnak a „szociáldemokraták“ fölött. Ezt úgy kell érteni, hogy amíg Callaghan a vegyes gazdaság mellett szállt síkra, és arról beszélt, hogy az általános államosítások fenyegetnék az egyén jogait és a kollektív ellenőrzés közötti egyensúlyt, Tony Benn, volt energiaügyi miniszter, a baloldal vitathatatlanul nagy tekintélyű vezére a brit társadalom „teljes struktúrájának alapvető megváltoztatását" hirdette meg és a nagyhatalmú City, a bankok és nagytőke, a multinacionális vállalatok elleni harcot. A munkáspárti kongresszuson minden küldött sok-sok szavazatot (választói szavazatát) adhatja le, s így történhetett meg, hogy a Benn-javas- latok nyomán 5 millió szavazattal, alig 2 millióval szemben megrótták a Wilson- és Callaghan-kormányt, mert ezek „nem idéztek elő alapvető válhette magát, mint a kerület biztos jelöltjét — a tömegeknek nem volt beleszólása a jelölésbe. Ráadásul a vezért (a pártelnök mindig miniszter- elnök, ha a munkáspárt van kormányon) a képviselőcsoport választja meg, vagyis azok a képviselők, akiknek jelölését viszont első alkalommal mindig a pártvezér dönti el. A pártvezér és a parlamenti csoport vezetősége dolgozza ki a választási kiáltványt, azaz a párt meghatározott időre szóló konkrét programját — ebbe sincs beleszólása a tagságnak. Ebbe a meggyökeresedett, tulajdonképpen megváltoztathatatlannak tűnő rendszerbe „csapott a villám“, amikor a baloldal vezette többség végül is olyan szervezeti változtatásokat harcolt ki, amelyekben például ott ven, hogy a képviselő újrajelölésében a tagságnak döntő szerepe van, és hogy a választási kiáltvány (azaz a program) összeállítása mindig a vita alapján, a kongresszus által megválasztott végrehajtó bizottság dolga. Callaghan idegesen és láthatóan megbántottan jelentette ki, hogy bár a határozatokat megszavazták, ő azokat nem tartja magára nézve kötelezőnek. „Kitartok a parlamenti csoport függetlensége mellett. Amíg én vagyok a vezér, nem fogadunk el kívülről ránk kényszerűéit utasításokat" — mondotta. Aztán, amikor egy delegátus megkérdezte tőle, hogy a pártvezér hihetetlenül nagy jogkörének korlátozásáról mi a véleménye, azt felelte: „Ez mint rendszer bevált, különb, mint a választási elv, és nincs azon semmi változtatni való, hogy a pártvezér bárkit kineveztethessen vagy akár főrenddé való emelését javasolhassa a koronának." A baloldal meghökkent és újra támadásba kezdett. Az Economist ekkor írta: „Az a tény, hogy a baloldalnak sikerült betörnie néhány nagy szakszervezet küldöttségébe is, feltétlenül a politikai manőverezés legfeltűnőbb fegyverténye 1945 óta." Persze, nagyon nagy hiba lenne rögtön akár csak közép-európai, vagy francia, nyugatnémet mértékkel mérni a baloldal „baloldaliságát“ — meg kell várni, hogy vajon Anthony Wedgwood Benn és követői egységesen maradnak-e és komolyan gondolják-e, amit „Anglia hatalmi és tulajdonelosztása alapvető megváltoztatásának" hirdettek meg a kongresszuson, azaz a dolgozók érdekeinek nagyon határozott védelmét. Benn, a baloldal vezére világosan megmondta: az angol ipari hanyatlást csak akkor lehel megállítani, ha a magántőke beruházó szerepét az állam veszi át, megkezdődnek az államosítások és a terv- gazdálkodás korszaka. De ehhez sok minden máson kívül előbb még az is kell, hogy a baloldal győzelemre vezesse a Munkáspártot és felváltsa Margaret Thatcher konzervatív kormányát. GÄRDOS MIKLÓS A MÁJUSI VERESEG KESERVES ELEMZESE • „JIM, TE AZ AR ELLEN ÚSZOL • KIK SZAVAZTAK CALLAGHAN ELLEN? • A VEZÉRVÁLTÁS LEHETŐSÉGEI A LABOUR PARTYBAN • A MEGBÁNTOTT CALLAGHAN MAKACS RAGASZKODÁSA A MÚLTHOZ • TONY BENN A BALOLDAL ELKÉPZELÉSEIRŐL Tegnap és holnap; James Callaghan és oldalén Anthony Wedgwood Benn tozást a hatalom és a tulajdon elosztásában“. Brighton' most olyan irányvonal mellett -kötelezte el magát, amely Angliát sokkal radikálisabban tolná balfelé, mint ahol más nyugat-európai országok egyáltalán állnak ... Elfogadtak például egy javaslatot, amely „a nagy monopóliumok és pénzintézetek, valamint a gyógyszeripar“ államosítását követeli. Egy másik javaslat is óriási többséget kapott. Ebben kimondták, hogy ha a konzervatív kormány — ahogy Margaret Thatcher és gazdasági tanácsadói már mondották — újra magánkézbe adná a repülőgép- és számítógépipart, a British Airways repülőtársaságot vagy akár csak egy részét is az olajmezőknek, akkor egy uralomra kerülő munkáspárti kormány újra és ráadásul minden kártérítés nélkül kisajátítaná és állami tulajdonba venné a „tőkés kormányzat által reprivatizált“ vállalatokat. Elfogadtak egy olyan előterjesztést, amely megígéri a munkahét lerövidítését. Egy másikat, amely az európai szintnél magasabb angol nyugdíjkorhatárt leszállítaná. Szó esett arról, hogy a mostaninál hosszabb legyen az iskolakötelezettség. A pártélet demokratizálása, az eddigi gyakorlat megváltoztatása erőteljes hangsúlyt kapott a munkáspárti kongresszuson. Eddig az úgy volt, hogy ha valakit egyszer megválasztottak munkáspárti képviselőnek, az akár élete végéig is úgu tekint Ahol a köxvéleményformálő emberek dolgosnak: a hires Fleet Street, a sajtó utcája, éjssaka
