Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-11-18 / 46. szám
r 1979. XI. 18. N in a közelmúltban lelent meg a fi Szovjetszkil Piszatyel gondozásában Jurij Levitanszkij nem éppen vaskos versgyűjteménye, az „Alaptörténet, változatokkal“ (Szuzset sz va- rlantami). Alcíme máris többet árul el, az alacsony oldalszámot is érthetővé teszi: „Paródiák könyve két részben, a szerző elő- és utószavával." Az első rész bevezetőjében ez áll: „Alaptörténet, azaz első rész, egészen rövid, de fontos, mivel a teljes tudományosan ellenőrzött, kanonizált szövegét tartalmazza a Nyúl-mesének, amellyel a szerző e könyvecske alapját megvetette." És következik a nyál-mese, ami nem más, mint az ismert gyermekmondóka a nyusziról, amelyik sétálni indult, ám hirtelen előtermett a vadász, és piff-puff lelőtte a gyanútlan tapsifülest. A második rész így indul: „Változatok azaz második rész, a legfőbb és leglényegesebb, mert éppen ebből tudjuk meg, hogy a szerző elképzelése szerint hogyan írnák meg mindezt a maguk módján jó és különféle költők jól és különféleképpen." Ha fellapozzuk a tartalomjegyzéket, ilyen neveket találunk: Ahmadulina, Vinokurov, Voznyeszenszkij, Jevtusenko, Ézamoj- lov, Okudzsava, Rozsgyesztvenszkif — összesen huszonhatot. A költőkről készült karikatúrák egészítik ki a kötetet. /A paródiasorozatból Rab Zsuzsa fordított le részleteket a Nagyvilág 8. számában.) A magyar irodalom kedveli a paródia műfaját, mi, olvasók, értjük és szeretjük, ezért amikor moszkvai lakásán fölkerestem az 57 éves szovjet-orosz költőt, hogy mindenféléről kifaggassam, kézenfekvő volt közelebbit megtudni erről a kötetéről. Megkérdeztem hát Jurij Levitanszkijt: Mi indította önt a paródia írására? — Ez a könyv furcsa szülemény. Furcsa számomra, furcsa és váratlan az olvasók számára Is. Az előszóban megindoklom, miért volt a részemre Is váratlan, hiszen soha komolyan nem foglalkoztam ezzel a műfajjal, parodista és szatirikus soha nem voltam, s most sem lettem azzá. Időről időre írtam egy-egy paródiát költő- társaimról, anélkül, hogy bármiféle komoly szándék vezérelt volna. Egybegyűjtve nemrégiben jelentek meg, s máris sokat írtak a kötetről. David Szamojlov a Lityeraturnoje Obozre- nyijében például így: ,,A Mese variációkkal — a költői stílus sajátos elemzése. Itt a paródia segít a szerzőnek írni, az olvasónak pedig olvasni. Levitanszkij humorral tanít, elemzésének eszköze a nevetés... Ez a nevetés átgondolt, a megismerés és a megértés kacaja, ami — azt mondanám — felszabadít a sémáktól...“ Jólesik az ilyen kritika. Persze ez már a múlté, mert valószínűleg többé nem fogok foglalkozni ezzel a furcsa, nehéz, de igen érdekes műfajjal. Egyetértek Szamojlovval, hogy ez a költészet kutatásának, elemzésének egyik formája. Csak kiváló költőkről írtam paródiát, persze nem az összes jó költőről. Az utóbbi időben azok kezdenek megsértődni, akikről nem írtam, nem pedig azok, akik a kötetben szerepelnek. Ön elismert, míves fordító. A magyar költők közül Illyés Gyulát, Nagy Lászlót, Juhász Ferencet ültette át oroszra. Ismeri a cseh és a szlovák irodalmat, sokat fordított szlovák és cseh költőktől. Fordításkötete Májustól májusig címmel jelent meg. Milyen koncepció alapján készült? — Ez a kötet volt lényegében az első olyan antológia, amelyik az európai szocialista országok költészetét bemutatta, az én fordításomban. Később terjedelmesebb antológiák is megjelentek, itt más költők is részt vettek a műfordítás munkájában. A Májustól mágusig volt az első, ahol az együttes bemutatkozás megtörtént. A győzelem 30. évfordulójára készült és összegezése volt annak a harmincéves, nem csekély munkának, amit ezen a területen végeztem. Az ízlésemhez és a nézeteimhez legközelebb álló költők kiválogatására törekedtem; minden tehetségemmel ki akartam fejezni azt a tiszteletet és szeretetet> amelyet ezek az országok, e költészetek és e költők iránt érzek. Létezik ugyebár olyan nézet, hogy a költészet általában lefordíthatatlan. Mégis, kivételes esetekben meg lehet találni az ekvivalensét. Ám tudom azt is, hogy akárki fordít akárkit, a vers mindig veszít valamit, mert az irodalom, s kivált a költészet, kifejezi a nyelv nemzeti sajátosságát. Ezért oly nehéz verset fordítani. Minden erőmmel arra törekszem, hogy teljesítsem a magam elé tűzött feladatot. Kellemes visszaemlékezni, hogyan dolgoztam Vladimír Holan és Jaroslav Seifert versein. Fordítottam Vilém Závadát, akivel Magyarországon, az Ady-centenárium ünnepségein személyesen is megismerkedtem. Ami a szlovák költőket illeti, nagy tisztelettel és alázattal fordítottam Laco Novomeskft, ezt az európai méretű, nagy költőt. Nem sok versét fordítottam, de amit sikerült átültetnem, azt a magaménak érzem. A következő nemzedékből Miroslav Válektől fordítottam elég sokat. Hosz- szú évek óta ismerjük egymást, Moszkvában, Bratislavában egyaránt találkoztunk. Nemrégiben Moszkvában volt szerzői estje. Én is részt vettem rajta, méltattam munkásságát, és felolvastam néhány fordításomat tőle. . Van még egy nagyon konkrét kapcsolata Csehszlovákiával. Mint a szovcsőfokait. S ha a költészetben nem ismerem el a fejlődést, annál inkább kötelezőnek tartom ezt a költő számára. Nagyra értékelem azokat a költőket, akiknek minden újabb kötete új minőséget hordoz. Erőmből telhetőén én is arra törekszem, hogy minden következő kötetem új gondolatokat mutasson föl. Számomra a példa és a csúcs Puskin. Ö mindig többre törekedett, mint amit már egyszer elért. , Ars poeticámmal kapcsolatban ugyancsak Puskinra hivatkozom, aki így fogalmazta meg a költészet feladatát: „... féltett kincs maradok népem hálás szívében, / mert a jó ösztönét szítottam benne csak ..." A jó ösztönét szítani — ennél nemesebb feladata a költészetnek nem lehet. Puskin mondta azt is, hogy a költészet célja: maga a költészet. Szerintem — és így vélekednek legjobb költőtársaim is —, ha egyáltalán úgy véljük, hogy a költészetnek Beszélgetés Jurij Levitanszkij szovjet költővel jet hadsereg tisztje, részt vett hazám felszabadításában. Milyen emlékei vannak erről? — Nagyon messzi emlék ez, de élő, eleven, uiykor úgy erzem, nem is ebben a században történt. Ugyanakkor ezek az emlékek végigkísérik' életemet, mert részei fiatalságomnak, .mondhatni gyermekkoromnak is, hiszen 19 évesen mentem a -háborúba. Ekkor formálódtam ki mint ember, mint költő egyaránt. Az emlék, a tapasztalás. eleven bennem. Hemingway mondta egyszer: aki nem járta meg a háborút, nem lehet igazi író. A kijelentés persze vitatható, végtére voltak kitűnő írók, akik soha nem jártak háborúban. Viszont az a tapasztalat, amit az író a háborúban szerez, semmi máshoz nem hasonlítható. Ez a tapasztalat elegendő egy életre, két életre, az életek életére és — a halálra. Emlékeim ezekből az időkből gyönyörűek és rettenetesek. Gyönyörűek azért, mert egy borzalmas háborúnak a befejezését jelentették. Az utolsó hely, ahol megálltunk, egy cseh kisváros volt, Vlaäim. Itt fejeztük be ténylegesen a háborút, május elsején. Költői indulásáról is szeretnék hallani, meg arról, hogy összegezné ars poeticáját, s általában a költészet célját és feladatát. Akárcsak a legtöbb költő, korán, iskolás kóromban kezdtem verset írni. A háborúban persze már ritkábban maradt erre idő. De ez nem volt komoly kezdet — diákkorában szinte mindenki felcsap versfaragónak. Az eszesebbje hamarosan felhagy ezzel az érthetetlen foglalatossággal. Néhány esztelen meg folytatja. Én azok közé az esztelenek közé tartozom, akik nem hagyták abba a versírást. Köteteim nagy része a háború után látott napvilágot. > Most a kérdés másik részéről szólok. Véleményem szerint a költészetben, mint ahogy minden más művészeti ágban, elvileg nincs fejlődés. A költészet ezer éve alatt változtak a formák, új meg új lehetőségeket kínált a nyelv, a poétika. Nem lehet viszont szerintem azt állítani, hogy a költészet fejlődött — mondjuk — Puskin vagy Lermontov óta, vagy akár a próza Dosztojevszkij után, s egyáltalán az irodalom Homéroszt, Aiszkhüloszt, Szophoklészt követően. Ez az emberi tevékenység olyan területe, ahol nincs fejlődés. Ezt állítom a költészetről általában. Maga a költő azonban megjárja a fejlődés, az egyéni kibontakozás különböző lépvan feladata, akkor az nem lehet más, mint az, hogy a jó ösztönét szítsa, és védje az elbukottakat. A költészet feladatáról szólva idéztem egyszer Alekszej Tolsztojt, aki egyik cikkében írja: A művészetnek és az irodalomnak nincs feladata; a feladat magában az emberben, a művészben él. Én ehhez azt teszem hozzá, hogy van egy belső indíttatású, egyéni feladat, amely a költőben lüktet, s amely felett nincs hatalma. Mert ha valamilyen formában uralkodnék a művészet felett, akkor abból nem lenne költészet. Semmilyen kinyilatkoztatás nem örök érvényű. Végső soron a vers sem az. Megöregedhet-e hát a vers? — Ennek két szempontja van. Egyik oldalon a szerző, másik oldalon az olvasó viszonyáról van szó. A kettő nem mindig fedi egymást. Minden író, költő — ezt az irodalomtörténetből éppúgy tudom, mint pályatársaim elbeszéléseiből vagy a magam gyakorlatából — amikor újat alkot, azt hiszi, ez lesz végre a remekmű, minden előbbi alkotás kontár- munka vagy felkészülés csupán. Ez egy természetes érzés. Szüksége van rá a költőnek, ez ösztönzi a kibontakozás felé. Tudja talán, hogy Dosztojevszkij életének utolsó napjaiban is azt írta feleségének, úgy hiszem, most írom meg életem főmflvét; holott tudjuk, minden főművét megírta már. S hogy a vers megöregedhet-e? Ezt nem mi döntjük el, hanem az örökkévalóság. Ön a formának is nagy művésze. Mennyire tartja fontosnak a forma szerepét a verselésnél? — A költészet fogalmában benne foglaltatik a forma fogalma, mert ha az ember nem hétköznapi nyelven szól, hanem aláveti magát a rím, a ritmus és a poétika más törvényeinek, akkor ezzel már azt is vállalja, hogy forma nélkül nincs költészet. Legyen bár valaki formalista, vagy antiformalista, magát a formát mégsem mellőzheti. A költészet különböző szakaszaiban fölmerült a mit és a hogyan kérdése. Előfordulhat, hogy egyszer az egyik, másszor a másik lesz a fontosabb. Ez vonatkozik a költészetre általában. De a költő számára a mit és hogyan kérdése nem választható szét. Ismerem más népek költészetét, ott és nálunk is az a jelenség figyelhető meg — s ez összefügg a kulturáltság és a képzettség fokával —, hogy a hogyan kérdése gyakorlatilag eltűnik, mert már mindenki birtokában van a formának. A fiatal költők már induláskor annyit tudnak, mint a 30-as években a mesterek. Mindig az a lényeg, mit akarunk a formával kifejezni. A háromszögben, cilinder alakban írt vers nem válthat ki elemi emóciót, bánatot, örömet — csupán csodálkozást. Véleményem szerint a harmóniát a költőnek belül, önmagában kell meg- éreznie. Egyik összetevőt sem szabad eltúlozni. A vers csoda. Rohanó világunkban az ember mind kevésbé figyel fel a csodákra. Mit szól ehhez a költő? — Furcsa dolog ez. Jártam külföldön, tudok a jelenségről. Nálunk ez másképpen van. Említettéül Miroslav Válek költői estjét, amelyre a Politechnikai Múzeumban került sor. Ez a költők és olvasóik legrangosabb találkozóhelye. Fellépett itt Majakovszkij, Biok, Jeszenyin és mások. Ugyanitt rendezték meg az én költői estemet is. Az ezer férőhelyes terem színültig megtelt, rengetegen álltak is, pedig nem tartozom a leghíresebb költők közé. Már lejárt az előadás ideje, és még számtalan megválaszolatlan kérdés maradt, a közönség újabb meg újabb verseket kívánt hallani. A ruhatárosnő vetett véget a szerzői estnek, lejárt munkaidejére hivatkozva. Nincs tehát az az érzésem, hogy az emberek nem érdeklődnek a költészet iránt. Az igazán színvonalas költészet sohasem ismerte a hanyatlás fogalmát. Az emberek műveltsége is nőtt. Mi nagy ország vagyunk, s nagy az értelmiségünk is. Paródiakötetemet például csak azok érthetik meg, akik jól ismerik a kor- társ költészetet. A 40 ezer példány mégis szinte a pultok alól fogyott el. Egy jó verseskötet általában nem porosodik a könyvesboltok polcain. Milyen legközelebbi tervei vannak? Utolsó verseskötetem címe: Egy bizonyos nap. IJurij Levitanszkij itt magyarul közbeszól: bizonyos? Pontos a fordítás: Gyeny, takoj to?) Oj verseskötetemet ősszel adom nyomdába, címe: Levelek Katyerinához, avagy séták Fauszttal. Nehéz egy megjelenés előtt álló kötetről beszélni. Megpróbálom azért összefoglalni., Belső kényszerűség vezet nemzedékemről olyan értelemben szólni, hogy mi sok mindent megkésve kaptunk meg és értünk el. Ez nemcsak az én érzésem. Előző kötetem utolsó verse valahogy így kezdődik: „Ha újra kezdhetném a magam terhes életét, nem így kezdeném az életet.“ Utolsó sora pedig így hangzik: „Bár mégis elölről kezdhetnék mindent!“ Ezt a gondolatot vezetem tovább az új kötetben. Arról írok, hogy mégis sikerült megújulni, az óramutatókat visszaforgatni, az idő határait átlépni, s mindent újrakezdeni. Ha nem is tudjuk megállítani a pillanatot, legalább nyújtsuk el, mert jőzanabbul és érettebben értjük már, mi végre is élünk itt a Földön ... A szokatlanul erősen perzselő májusi nap éppen csak beszűrődik a leeresztett zsalu résein a költő dolgozószobájába. Ahol a könyvespolcok szabadon hagyták a falat, számtalan kisebb-nagyobb fafaragás, ikon, fara- gott-vésett tábla függ: Valamennyit Jurij Levitanszkij „furcsálkodta" fába. Az egyik falon aprócska tusrajzot fedezek fel. Egy művészbarát, Vagyim Szidur karikatúrája a családról: öt kerek, mosolygó ábrázat, a költő, felesége és három kislánya. NAGY JUDIT 1
