Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-11-11 / 45. szám
ÚJ szú AN GLIA KÉT KONGRESSZUS UTÁN [g i Kik szavaztak a „vas-lady”-re? • A közvélemény- kutatás nem Margaret Thatcher tekintélyét bizonyítja • A konzervatívok úgynevezett „társadalmi forradalma” • Aki azt ajánlotta, hogy „mossunk sötétben fogat" • Emberek, „álljatok meg a magatok lábán" # Margaret Thatcher a miniszterelnök kezében egy kulcs alakú tortával — a kulcs a Downing Street 10. kapuját nyitja 1979. XI. 11. Kongresszusok kisvárosának számít Angliában Brighton és Blackpool: az idén is, akárcsak sok-sok éven át, Brightonban volt a Munkáspárt, Black- poolban pedig a konzervatív kormánypárt kongresszusa. S az ősz még egy másik fontos eseménye is lezajlott Blackpoolban: ott tartották a szakszervezetek száztízenegyedik kongresszusát. Az angliai politikai színképben alighanem a legfontosabb 1979—80 fordulóján az az éles vita, amely a konzervatív kormány és a szakszervezetek között zajlik a mindenképpen betegnek tekintett brit gazdaság gyógyításának lehetséges módozatairól. Még szeptember elején történt, hogy Sir Geoffrey Howe konzervatív pénzügyminiszter egy beszédében felszólította a szakszervezeti vezetőket, „nézzenek szembe a valósággal és lépjenek ki abból az álomvilágból, amelyben folytonosan követelőznek“. A szakszervezetek Blackpoolból feleltek, és Tom fackson, az idei kongresz- szus elnöke azzal nyitotta meg a tanácskozást, hogy közölte: a mozgalom nem korlátozhatja bérköveteléseit, mert hiszen a kormány már egyáltalán nem ellenőrzi az áremelkedéseket, szakított a szakszervezetekkel való megbeszélés sek gyakorlatával és egymást követő, a tőkét védelmező intézkedéseivel növeli a munkanélküliek amúgy is hatalmas seregét. A vitában egyébként Len Murray főtitkár meghirdette a határozott jelszót: „Előre a nyolcvanas évek felé, és nem vissza a harmincas évekhez'“ A 112 szakszervezetet és 12 millió szakszervezeti tagot képviselő 1200 küldött nagy tapssal fogadta a bútoripari munkások egyik javaslatát, amely arra szólította fel a szakszervezeteket, hogy „minden lehetséges módon szegüljenek szembe a kormány politikájával, esetleg úgy, hogy tömegtüntetéseket szerveznek az ország különböző részein“. A javaslat 5 966 000 igen szavazatot kapott és 6 021000 szavazat szólt ellene, azaz roppant kicsiny többség vetette el. (A szakszervezeti kongresszuson a küldöttek az általuk képviseltek nevében adnak le íizezerszám- ra szavazatokat.) Amikor a blackpooli szakszervezeti kongresszus véget ért, az ország gazdasági szakemberei előre pillantva 1980 tavaszára azt mondották: a tél legalább 20 százalékos inflációt és talán kétmillió munkanélkülit hoz. Ezt jelenti a legutóbbi választás nagy fordulata, a konzervatívok kormányra kerülése. Az angol politikai valósághoz tartozik azonban, hogy komoly elemzések, a választási eredmények részletes taglalása azt mutatják, hogy a mintegy 12 millió szervezett munkásból három és fél—négy millió a „vas-lady“-re, a konzervatívokra adta szavazatát, azaz tulajdonképpen önmaga ellen szavazott. Blackpoolban azonban már világos volt: a szervezett munkások szembefordulnak Margaret Thatcher asszony kormányának csak a tőkéseket támogató politikájával. Ugyancsak Blackpoolban volt októberben a brit konzervatívok kongresz- szusa. Azzal kezdődött, hogy Lord Thorneycroft, a párt elnöke élesen és türelmetlenül támadta a Munkáspártot (a támadás alapja a Munkáspárt brigh- toni kongresszusán történt események sora volt, amelyről a későbbiekben lesz szó) és azt kérte a konzervatívoktól, hogy „az állandóan balra tartó“ Munkáspárttal szemben nyerjék meg az emberek szívéért és gondolkodásáért vívott csatát. Azon a napon, amikor a pártelnök megnyitotta a kongresszust, a Daily Telegraph a Gallup-féle közvélemény- kutató intézet egy rendkívül érdekes jelentését közölte. A közvéleménykutatók adataiból az derült ki, hogy május óta — akkor győzött a választásokon Margaret Thatcher — szüntelenül morzsolódik, csökken a konzervatív párt és a miniszterelnök-asszony tekintélye. A kérdésekre adott válaszokból először az derül ki, miszerint a nagy többség már nem hisz abban, hogy a konzervatívok politikája csökkenti a dolgozókra háruló terheket és az adóterheket, vagy hogy nagyobb terjesit- ményre ösztönöz. Egy másik kérdésre adott válaszból érdekes módon az derül ki, hogy szemben Thatcher asszony állásfoglalásával Anglia népének nagy többsége még adóemelés árán is, a mostaninál lényegesen jobb egészség- ügyi, népjóléti és oktatási ellátást vár. A Gallup intézet 14, május óta bekövetkezett kormányzati intézkedésről tett fel konkrét kérdéseket. A válaszok szerint Thatcher asszony kormánya a 14 közül 8-at rosszul, hibásan kezel. A blackpooli konzervatív kongresz- szus bőségesen foglalkozott a rhode- siai vitával — ez a téma még mindig nagy izgalmakat kelt, de aligha oldható meg egy angol kisvárosban rendezett pártkongresszuson. A viták többsége azonban társadalmi és politikai kérdések körül zajlott. A vezérfonal a konzervatívok régi álláspontjának megfelelően az osztályegyüttműködés szükségességének hangoztatása volt. Különös látvány lehetett mindazok számára, akik ismerik a konzervatívok vagyoni viszonyait, a miniszterek érdekeltségét a legkülönbözőbb nagyvállalatok ügyeiben, az a többször megismételt jelszó, hogy „a konzervatívok egy újfajta társadalmi forradalmat akarnak elősegíteni Angliában“. Más szóval: legalább jelképes tulajdonszerzéssel szeretnének minél több embert a kistulajdonosok sorába bevonni, mert az a véleményük, hogy egy hétvégi ház, egy folyóparti kis telek, vagy egy városkörnyéki kétszintes lakás tulajdonosa már a konzervatív eszmények szilárd és megingathatatlan híve ... Jellegzetes volt ennek a „társadalmi forradalomnak“ a gyakorlati meghirdetése. Michael Heseltine környezetvédelmi miniszter és David Howell energiaügyi miniszter például arról beszéltek, hogy „el kell adni az állami lakásokat, ha az új tulajdonosok megismerik a lakástulajdon örömét, feltétlenül támogatóinkká válnak“. Egy másik ilyen kedvenc téma volt a kongresszuson az északi-tengeri olajkincs angol hányadának „milliók tulajdonába való adása“. Ezt úgy képzelik el, hogy az állami olajvállalat úgynevezett „népi részvényeket“ bocsátana ki (mintegy százezer darabról beszélnek) és ezzel „az Északi-tenger gazdáivá tesznek több tízezer brit polgárt...“ Amikor a szép szavak elhangzottak, egy-egy kommentár azonnal rámutatott, hogy például az állami lakások eladása az ingatlanspekuláció és g gyorsan növekvő lakbérek kellemetlen korszakát hozza majd magával. A „népi olaj- részvények“ reklámozása után pedig a konzervatívokat bíráló hangok mindjárt megmondották: lehet, hogy az északitengeri olaj még tíz-tizenkét évig hasznot hoz, ám a nagytőke most teljes erővel belépett az atomipari felszerelések gyártásába és az igazi hasznot ők fogják majd zsebre vágni. Az egyik legmeghökkentőbb blackpooli félóra Patrick Jenkin népjóléti miniszter beszéde volt. Ez az a férfiú, aki a Heath-kormány híres-hírhedt háromnapos munkahete idején (amikor a kenyérért folyó sztrájkok megbénították Anglia életét), azt ajánlotta a szigetlakóknak, hogy mossanak sötétben fogai, mert így is áramot takarítanak meg, most éles és durva támadást intézett a munkanélküliek ellen. Kijelentette, hogy nem azért van 1,3 millió munkanélküli — egyébként az általa idézett statisztika pontatlan, mintegy háromszázezerrel kevesebb munkanélkülit mutat ki, mint a valóság — mert a válság elérte és gyötri Angliát, hanem azért, mert „a munkáspárti kormány úgy elkényeztette a munkanélkülieket, hogy sokkal kedvezőbb dolog a segélyből élni, mint kisebb fizetésű állást elfoglalni.“ Jenkin ezután bejelentette, hogy a munkanélküli segélyt is meg fogják adóztatni, a táppénz után is adót kell fizetni ezentúl és néhány ezer vagy néhány tízezer „szigorú ellenőrt“ küldenek ki, hogy az állítólagos visszaéléseket ügyesen felkutassák. A népjóléti miniszter azt is közölte, hogy a nyugdíjak emelésével most várni kell, „most nem lehet látni még a probléma megoldásának lehetőségeit“. Amikor a kongresszus befejeződött és Margaret Thatcher miniszterelnök- asszony záróbeszédet mondott, minden kommentár szinte egyöntetűen állapította meg, hogy a nemzetközi politikában a londoni kormány még erőteljesebben aláhúzta a szovjetellenes vonalat és a fokozott fegyverkezés szándékát, a belpolitikában pedig határozott, frontális támadást ígért a szakszervezeti mozgalom ellen, ahogy ő mondta: vissza kell szorítani az államot minden téren, rá kell szoktatni az embereket, hogy ne várjanak gondoskodást és szociális támaszt az államtól, „álljanak meg a maguk lábán“. Blackpool tehát nem sok jót ígér az angol millióknak. (Folytatjuk) GARDOS MIKLÓS • Londoni hétköznap: háttérben a Tower Bridge; az autóbusz az áj London Bridge-en ét halad
