Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-11-11 / 45. szám
, 1*79. II. 11. csúznak ázikódat, ;z neked csalo- ott a ré- ]uk, a s nagy ítgatás, melegség rásodík. tenye- lkedve áb: szé Int idáig inm ízeli tpm me- köti az ttépni, az ár- a fo- látszó en in- Ide tért tolsó út- ét, har- nyolc- ikben. rcsak a velük a n, a tá- ezernyi napocs- az ud- tüzelőt t nyelű ti a páészek öbbnyire ezzel a kéréssel búi T töle kisunokái: „hagyd a h. meglátod, milyen csuda jó les: is“. Próbálkozott már a vej^, gáttá asszony lánya; hagyja gi otthont, költözzön hoz: szép, új, emeletes, kényelme: házba. Jólesik az invitálás, a csalogatás, cs, különösen az unokák szájából. Ilyenkor önti el a szíve táját, még a tekintete is bepá: Többnyire nem is válaszol, csak nagy kérgi révei, lágyan, szelíden megsimogatja a h: hozzásimuló buksi fejeket. Menne ő, de n hét. Az emlékek ezernyi láthatatlan szála öreg házhoz, amelyeket ma már képtelen * A hajdani zsellérház, ott a Vág töltésének nyékában úgy hozzátartozik az életéhez, mi lyó lehelete, a terebélyes öreg fűzfák lombkoronája. Itt birkózott a balsorssal, dúlt harcba egy új világ megteremtéséért, vissza, hogy erőt merítsen, s innen kísérte u jára Anyukát, kedves szavú, megértő feleségi costársát, gyermekeinek édesanyját. És mo: vanéves fejjel? ö már csak marad a régi f Hogy egyedül él? Csalóka ez a feltevés, aká délibáb. Vele élnek az emlékek. Találkozik ház előtti virágos kiskertben, a szobácskábt gas, széljárta udvaron. Ha otthon marad, munkát talál a ház körül. Most is, habár a ka még a kora reggeli köddel birkózik, már varon találom. Fűrészelt fát hasogat, aprófát készít. Csak akkor fekteti a tökére a kurt szekercét, amikor hangos szóval kívánom ne llnkás jó reggelt. Feje búbjára tolja kalapját, megtöri! a hómlokát, komótos mozdulattal a konyhából leválasztott előszobába invitál. — Itt a legjobb — magyarázkodik a gazda, Poszpis József —, ide a napocska is besüt, világosabb, mint odabent. Pirospozsgás arcán a kíváncsiság, tekintetében a kérdés: mi szél hozott errefelé? Majd tréfával oldja a pillanatnyi csendet, — Pálinkás jó reggelt emlegettél. Azzal nem szolgálhatok. Soha életemben nem voltam barátja a pálinkának. Egy pohárka bort azonban szívesen... A találkozás örömére ... Aztán jómagam is tréfához nyúlok: — Hát az egészség hogy szolgál, bíró elvtárs? Jóízűt nevet. Tudja, hogy őt, az öreg harcost, pártunk alapító tagját, a dél-szlovákiai munkásmozgalomban így tartják számon: a kommunista bíró. Hogy harcos életútjának miért éppen ezt a mozzanatát — de mondhatnánk mérföldkövet is — őrizte meg az emlékezet, az talán összefügg azzal, hogy a régi világban ritkaságszámba ment, hogy egy falu, vagy város élén a kolhmunista párt képviselője álljon, méghozzá hat esztendeig. Vágtornócon ez megtörtént. Poszpis elvtárs hat esztendeig volt bíró — kommunista bíró. A nevezetes 1938. szeptember negyedikéi események is az ő idejében játszódtak le. Zamatos bor gyöngyözik a poharakban, s az emlékezés csónakjába szállunk. Lassan, megfontoltan ejtett szavai nyomán már látni vélem, hogyan gyülekeznek a vészterhes felhők Európa egén. A fasiszta fenevad ugrásra készül. Szép hazánkat, Csehszlovákiát közvetlen veszély fenyegeti. Az ország puszta léte forog kockán. És bátor kiállás sehol. Nincs segítség! Tényleg nem lenne? A Szovjetunió, a világ első proletárállama felajánlja életre-halálra szóló segítségét. Az ország urai azonban fanyalogva fogadják. Csupán a párt, a kommunisták pártja emeli fel a szavát: a haza védelmében kéri, követeli a segítő kéz elfogadását, a munkásosztály felfegyverzését: szavatolja a köztársaság megvédését. Ennek az eltökéltségnek adott hangot az emlékezetes vágtornóci nagygyűlés is: az ország munkásosztálya, a zsellérek, a földhözragadt kisparasztok, a kisemmizettek milliós hada nemzetiségre való tekintet nélkül, egységesen vállalja a harcot, egy emberként száll szembe a főveszéllyel, a fasizmussal, bármilyen alakban jelentkezzék is. A nagygyűlés rendezője Poszpis József, a vágtornóci kommunista bíró. Hogy miért éppen náluk került rá sor? Vendéglátóm így fogalmaz: — Azért, mert falunkban harcedzett, erős pártszervezet volt. A párt akkori legfőbb vezetői mindenekelőtt ezt tartották a legfontosabbnak ... Harmincnyolc nyarán, augusztus közepe táján Vág- tornócról írásos bejelentés érkezik a vágsellyei járás- főnökségre: „Alulírott csehszlovák állampolgárok a kommunista párt nevében jelentjük, hogy 1938. szeptember negyedikén Vágtornócon megrendezzük a délszlovákiai demokratikus érzelmű lakosság nagygyűlését ..." A beadvány pontosan rögzíti a programot, majd így folytatódik: „... a felvonulók zászlókat és jelmondatos táblákat visznek ilyen feliratokkal: A köztársaság és a demokrácia védelmében! A köztársaság népeinek egységéért és barátságáéit!“ Aláírók: Poszpis József, Ember Vendel, Keszeli Géza, Frantisek Ambró ...“ dél-szlovákiai magyarok. A gyűlés résztvevői táviratot küldtek a köztársasági elnöknek, amelyben leszögezték: „Mi nem hátrálunk meg! Követeljük, hogy kormányunk egyetlen olyan pozíciót sem adjon fel, amely veszélyeztetné a köztársaság népének egységét és az ország területi sérthetetlenségét! Minden jogot a népnek, semmilyen jogot az ellenségnek!“ Poszpis elvtárs most így sommáz: — A tüntetést a központi pártvezetőség kezdeményezésére a fasizmus és a háborús veszély ellen szerveztük. Természetesen visszahúzó erők, kontra- agitátorok is akadtak... Hogy mást ne mondjak: a helyi plébános is ellenünk papolt: „Vigyázzon mindenki magára, mert Horthy Miklós már felült a fehér lovára ... Jön, hogy igazságot tegyen, ítélkezzen a bűnösök fölött..." A mi érveink azonban erősebGyökereg György felvétele beknek bizonyultak. Tornóc országos visszhangra talált. És mégis... Az országáruló kormány gyáva meghunyászkodása következtében a lovas tengerész tényleg jött, katonái november nyolcadikán szállták meg a falut. Fogadtatást nem vártak. Nem volt himnusz, tenyérnyi kokárda, testvéri csók. A katonák arcán mogorva közömbösség, a karabélyokon kurta szurony. látni egy igazi kommunistát. Erre én: akkor most engem jól nézzen meg... Azt hittem, nyomban hanyatt esik. Csak hápogott... Másnap harminckét „gyanús egyént“ kísértek a községházára a kakastollasok. Köztük volt Poszpis József is. — Órákig gyötörtek bennünket. Már alig álltam a lábamon, amikor az egyik fogdmeg azt kérdezi tőlem: „Tudod-e, hogy Magyarországon mi vár a kommunistákra?“ Bólintottam, és azt mondtam: „Mindenki tudja, hogy Sallai Imrét meg Fürst Sándort ártatlanul juttatták bitófára. Tudjuk, mire kellett Biatorbágy, a piromániás Matuska Szilveszter ...“ Erre ő: „Ti pedig tiltakoztatok a kommunista főkolomposok felkötése ellen.“ Aztán előhúzta annak a bizonyos táviratnak a másolatát, amelyet a pártszervezetünk nevében én írtam alá ... Éjszakára ugyan hazaengedtek, de házam előtt állandóan csendőrőrszem strázsált... Emberek* közé nem mehettem. Fogoly voltam a saját házamban... Még mindig jobb volt, mint a margitkörútiban ... Őrszem állt a kapuban, mégsem tudták teljesen elszigetelni. A külső „kapcsolat“ az éjszaka fekete bársonyába burkolózva valahonnan a Vág felől, a kerten keresztül jött egy próbacsendőr személyében: egy azok közül, akiket Horthy — a plébános szavaival élve — rendcsinálni küldött. Fegyver nem volt nála, be sem mutatkozott, magáról csak annyit mondott, hogy budapesti, tagja a Vasas szakszervezetnek. Arra szeretné figyelmeztetni Poszpis elvtársat, hogy — így a nevén szólította — legyen résen, az élete forog kockán, ha tud és van hová — meneküljön! — Mondtam, hogy nekem most itt a helyem. Hagyjam cserben az elvtársaimat? Ha erre mégis ázükség lenne, a párt megtalálja a módját, hogy döntését tudassa velem... Aztán még egyszer eljött. Vesztére! Az ördög éppen akkor hozta az egyik tiszt- helyettest, hogy ellenőrizzen, mit csinálok, nem próbálok-e kámforrá válni. Életemben még olyan megrémült embert nem láttam, mint amilyen az én próbacsendőröm volt. Úgy reszketett, hogy rossz volt nézni... Többet az életben nem láttam ... A kis zsellérház előtt megkettőzték az őrséget, sőt a kert végében, a Vág töltésén is őrszemek cirkáltak. De mindez nem volt elég. El vele a faluból, oda, ahonnan nincs visszatérés! Behívó nélkül, csendőri fedezettel vonultatják be. Az sem segít, hogy az első világháborúban elfagyott a lába. Menetszázad, front... Nem hogy puskát, de még derékszíját sem kapott... Minek ilyesmi a halálraítéltnek ...! Évekig tartó vérzivatar. Poszpis Józsefnek hírét sem hallják, pedig ... Csak az ad némi reményt az otthoniaknak, hogy gyakran, a legváratlanabb időpontokban jelennek meg a kakastollasok, néha civilbe öltözött hekusok faggatják a családot; mit tudnak róla. Ugyan mit tudhattak volna ...? És egyre közeledik a front. Már az ágyúk torko- lattüze is látszik. Menekülő csapatok: németek, magyarok szűkölve, egymást tiporva. Majd az egyik reggelen ... vörös csillagos katonák a Vágón innen és túl. És velük jön Poszpis József is. Velük a reménység, a lehetőség egy új világ megteremtésére. Másnap Poszpis elvtárs már újból a falu élén áll... Később a járási pártbizottság elnöke. Igazgatója a Jednotának. Fáradhatatlan szervezője, szószólója a falu szocialista átépítésének ... ötvenkilenc karácsonyán súlyos szívinfarktussal viszik kórházba. Évekig tart, amíg talpra állítják. Maga kéri nyugdíjaztatását. De nem áll félre. Nem az az ember, hogy ölbe tett kézzel tudjon élni. Hetvennyolc éves, amikor a felesége azt mondja: „Apuka, most aztán már elég legyen!“ — Megpróbáltam a semmittevést. Az első nap még csak ment valahogy. Másnap már kétszer söpörtem fel az udvart. Gyakrabban nyúltam a füstölnivalóhoz is ... Negyedik nap már végképp nem találtam a helyemet. Az asszony tudta nélkül elutaztam Sely- lyére, az orvoshoz. Mindent őszintén elmondtam. Az meg: „ha élni akar, bele a sűrűjébe ...“ Jómagam is így gondoltam. Azóta is részt kér és vállal a munkából, a társadalmiból, abból, amelyért többnyire csak köszönet jár, de néha még az is elmarad. Maga mondja, hogy — kisebb-nagyobb megszakításokkal — hatvan esztendeje elnöke a vágtornóci pártszervezetnek. Pontosabban október húszadikán volt hatvan éve, hogy elvállalta a pártelnöki tisztséget, és november tizenötödikén ünnepli nyolcvanadik születésnapját. öregember? Az öregség nem mindig azonos a korral. Az az ember, akinek még sok a tennivalója, és ereje is van hozzá, galambőszen sem öregember. Poszpis elvtársnak van még tennivalója. Elnöke a falusi pártszervezetnek, tagja a CSEMADOK Központi Bizottságának, tisztségviselő a Csehszlovák— Szovjet Baráti Szövetségben. Szemináriumot vezet a Marxizmus—Leninizmus Esti Egyetemén. Eljár a fiatalok közé, iskolákba, klubokba, hogy feleletet adjon a feltett kérdésekre. Kimeríthetetlen kútfője Felsőbb jóváhagyással a járásfőnökség engei a nagygyűlést. Erről értesítik Poszpis József dezőt, de készültségbe helyezik a csendőrőréi Ennek ellenére a helyi hatóságok mégis i kednek: szétküldés előtt például többszörösi őrzik a röplapokat. Hiába volt azonban a kodás. A szervező bizottság korabeli feljegyez zenötezer főre becsülte a résztvevők számát közöttük csehek, szlovákok és döntő többsi lllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllilll idélyezí Este a kocsmában kezdődött az ismerkedés. főren- — Jómagam is elmentem — mondja Poszpis elvűket is. társ. Ugyancsak nyitva tartottam a fülemet. Az egyik vetlen- katona — ha nem csal az emlékezetem, tizedes — ellen- mindenáron barátkozni akart velem. Már eléggé jáncsos- kapatos volt. Kótyagos fejjel tücsköt-bogarat összeése ti- hordott. Valami olyasmit hőbörgött, hogy rossz híre voltak van ám a falunknak: bolsifészek. Majd a részeg égében ember csökönyösségével hajtogatta: igen szeretne ő az emlékeknek, élő krónikása az osztályharcos múltnak, hűséges őrzője a szerény családi fészeknek, még akkor is, ha egyedül él benne, ha tudva tudja, hogy ez a házacska már nem kelhet versenyre a gomba módjára szaporodó korszerű, kívül-belül mutatós, kényelmes családi házakkal. A szerénységért azonban sem a gazdának, sem a házának soha nem kellett szégyenkeznie. SZARKA ISTVÁN llllllll!IHIIIIIIIIIIIIIII!llllllll!lllllllllllllllllll||||!llllllll||||||||!|||||||||!||||||||j||||l|||||||||||l!lllllllllllllllllllllllllllllllllll|||||||||||||||| 3 DD DC MMML utwrniy ■■■
