Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-11-04 / 44. szám
Viktor Horaniő és Alexander HlaváC — Az egész falu lángokban állt, mi, akik megmenekültünk, a közeli hegyekben, erdőkben bujdostunk — emlékszik vissza Alexander Hlaváő a falu történetének legszörnyűbb időszakára. A Vihorlat déli lankáin meghúzódó Vinnében harmincöt évvel ezelőtt néhány nap leforgása alatt 285 lakóház teljesen leégett, s további 120 jelentősen megrongálódott. A tetemes anyagi káron kívül a szomorú eseménynek több emberáldozata is volt. Hat vinnéi partizán és több frontharcos sem élhette meg a szebb, békés holnapot. Emléküket hozzátartozóikon kívül a községi krónika és a felszabadulás 26. évfordulójára emelt emlékmű őrzi. Ez a kelet-szlovákiai község 35 évvel ezelőtt nagy szerepet játszott a partizánmozgalomban. Pavol BoroS kommunista vezetésével ezen a vidéken már a Szlovák Nemzeti Felkelés előtt is aktív partizántevékenység folyt, s amikor a Jemeljanov szovjet katonatiszt vezette Pugacsov partizáncsoport Hu- menné környékéről a vinnéi hegyekbe húzódott, a mozgalom tovább erősödött. 1944 augusztusában itt ért földet a Jastrab ejtőernyős felderítő csoport, melynek az volt a feladata, hogy Mi- chalovce térségében irányítsa .a Szlovák Nemzeti Felkelés előkészületeit. A Szovjetunióból érkező egység tevékenységével egy időben Ján Boros és Stefan Smofák vinnéi lakosok megszervezték a VeZa partizáncsoportot, melybe rövid időn belül mintegy 120 vinnéi, michalovcei és klokoőovi önkéntes jelentkezett. A csoport több sikeres akciót indított a németek ellen, s ez adta az ürügyet a brutális megtorlásra, melynek Vinné is áldozatául esett. — Esős, hűvös október végi vasárnap volt, amikor a visszavonuló németek és a partizánok a falu határában összetűztek — emlékezik vissza Viktor Ho- raniö. — A kisbíró még aznap kihirdette, hogy mindenki hagyja el a falut, mert a hitleristák szörnyű gaztettre készülnek. Hétfőn reggel az SS-kato- nák valóban elfoglalták a falut, összeszedtek vagy nyolcvan férfit, majd felgyújtották a falut és raboltak. A foglyul ejtettek közül néhány tehetetlen öreget elengedtek, a többire golyó általi halál várt. A kivégzés elmaradt, a foglyokat koncentrációs táborba hurcolták. A lakosság többsége a falut övező hegyekben rejtőzködött, oda a németek nem merészkedtek. — Majdnem öt hétig ott tanyáztunk éhesen, fázva — mutat Alexander Hlaváő a szőlőhegy oldalára. — Ennivaló nem sok volt, leginkább főtt krumplit ettünk, meg itt-ott valaki, aki éjnek idején lemerészkedett a faluba, hozott valamit a megmaradt élelemből. A vinnéiek néhány hetes rettegése 1944. november 26-án a felszabadító szovjet hadsereg megérkezésével ért véget. Igen várták ezt a napot, örültek, még akkor is, ha kifosztott, romokban heverő otthonaik láttán szemük könnybe lábadt. Azzal a nappal a gazdag múltú hegyaljai község történetében egy új korszak indult. Az elhatározásukban és hitükben töretlen lakosok nem csüggedtek, bár indulásuk nem volt könnyű. Jött a tél, s az építkezést csak tavasszal lehetett elkezdeni. Addig több családnak az iskola és a volt urasági kastély adott fedelet a feje fölé, voltak, akik holmi tákolmányokban teleltek vagy más faluban élő rokonaikhoz, ismerőseikhez költöztek. Napjaink Vinnéje boldogan él, fejlődik, és mintegy ezernyolcszáz embernek ad nyugodt, meleg otthont. Rendezett utcáin egymás mellett sorakoznak a katasztrófa után állami segítséggel felépített egyforma lakóházak. Közéjük azóta már sok újabb, korszerűbb is vegyült. A község központjában levő ápolt park virágai között emlékmű áll. Négy évvel a felszabadulás után bevezették a faluba a villanyt, később portalanitották az utakat, szabályozták a falun keresztül csörgedező patak medrét, és felépült az új üzlet. A Vörös Csillag Érdemrenddel kitüntetett község büszke a közelmúltban átadott tíztantermes iskolára és az óvodára is. A Z-akció keretében most épül az új művelődési ház és egészségügyi központ és folynak az előkészületek a fűtőgáz bevezetésére. Vinné új korszakáról írva, meg kell említeni az 1949 szeptemberében alakult egységes földművesszövetkezetet, mely ma nemhiába viseli az itteni partizánmozgalom első szervezőjének, Pavol BoroSnak a nevét. A szövetkezet azon kívül, hogy a környéken úttörője volt a szocialista mezőgazdaságnak, a michalovcei járás s egyben Kelet-Szlo- vákia legjobb mezőgazdasági üzemei közé tartozik. Nagyon jól együttműködik a helyi nemzeti bizottsággal és a tömegszervezetekkel. Kiváló eredményeiért 1971-ben Munka Érdemrendet kapott. A közismert Sírava-tó északi partján 1235 hektáron gazdálkodó szövetkezet tevékenységét ma Ján BoroS, a partizánmozgalom itteni alapítójának fia, a Ve2a partizáncsoport egykori vezetője irányítja. Annak, aki a vinnéi kö zös gazdaság sikereinek titkát kutatja, sok mindent elárul maga a rendezett, tiszta gazdasági udvar. Többek között azt is, hogy az ott dolgozóknak a munkához és a közös vagyonhoz való hozzáállása, viszonyulása igen jő. Vinné jelenének építői hűek elődeik eszméihez, megvalósítják azt, amiért 35 évvel ezelőtt a falu lakosai közül sokan életüket áldozták. G. J. A HARCOK ÉS GYŐZELMEK ÜTJÄN Labanc András alezredes visszaemlékezései „Kiskoromban az volt az álmom, hogy asztalos leszek. Az elemi iskola elvégzése után kerestünk egy helyet Kassán, ahol a mester fel is vett volna inasnak, csak az volt a kikötése, hogy apám etessen és ruházzon. Erre nekünk módunk nem volt, mert az én apám cselédemberként dolgozott és tizenkét gyerekről kellett gondoskodnia. Nem maradt más hátra, nekem is kenyeret kellett keresni —■ Úgy, ahogy tudtam. Jó pár évig kondás voltam abban az uradalomban, ahol apám dolgozott. Tizenhét éves koromban már kaszás voltam: részarató huszonnégy kaszás között. Utánam a markot a tizennégy éves húgom, Rozália szedte.“ Szemközt ülök a 62 éves Labanc Andrással. Ag- csernyői /Cierna nad Tisouf kis kertes házában pihentető csend van. Emlékezésre, múltidézésre. jövőbe mutató tanulságlevonásra alkalmasabb környezetet nem is tudok elképzelni. Kíváncsi érdeklődéssel kutatom, vajon ó is úgy érzi, hogy beszélgetésre alkalmas ez a délelőtt? Bennem csupán azért a lié- tely, mert tudom róla, hogy most, nyugdíjas napjaiban is mindent pontosan megtervez, katonásan végez — én pedig váratlanul toppantam be hozzá. De lehet, hogy éppen így jó ... „Ügy gondoltam, ha az első próbálkozásra nem is sikerült, később csak megpróbálom én az asztalosmesterséget. No, de jött a háború és az álmokról le kellett mondanom. 1940. december másodikén rukkoltam be Sárospatakra, ahonnan 1942 augusztusában a frontra vittek. Nem értettem, miért kell harcolnunk. Egyszer egy csehül is beszélő szudétanémet tisztet megkérdeztem, hogy minek jöttünk ide, hiszen orosz embert eddig nem is láttunk, az orosz munkás minket soha nem bántott, miért kell hát ellenük harcolnunk?! Erre a tiszt azt válaszolta, hogy nem megyünk messze, csak a Kaukázusig. Ezen a területen pedig mi leszünk az urak. Az oroszok nekünk fognak dolgozni!“ Labanc András e fenti mondatok után fürkésző tekintettel néz rám. Talán arra gondol, hogy én, aki a fia lehetnék — értem-e ezeket a szavakat. Értem és tudom, hogy Labanc Andrásnak az urakból már fiatal korában elege volt. Szülőfalujában, Abaújszi- nán hallottam, hogy a cselédeket többször sztrájkra buzdította és egyszer édesapjával, valamint két testvérével az ispán kocsiját is feldöntötte. „1913 január elején a szovjet hadsereg már az egész vonalon megindította sikeres ellentámadásait. A 23. gyalogezred hadosztályparancsnokságán azt a feladatot kaptuk, hogy tábori csendőrök módjára, fegyverrel gátoljuk meg a magyarok visszavonulását. A parancsot elég sokan hűen teljesítették. Én két társammal együtt azon gondolkodtam, hogyan lehetne átmenni a csehszlovák vagy a szovjet hadsereghez. Az egyik éjszakát aztán Novij Oszkol mellett egy kis faluban töltöttük. A házakban olasz katonák vo.ta \ elszállásolva. Hajnalban fegyverropogásra ébredtünk. Az olaszok már elvonultak a faluból és mi csupán egy őrjáratot teljesítő szovjet katonát találtunk az úton. A kert mögötti magaslaton azonban felzárkózott sorokban vonuló katonákat láttunk. Nem sokat gondolkoztunk, az őrjáratot teljesítő katonát oroszul szólítottam meg. A faluban több különböző nemzetiségű katona bujkált. Látva, hogy én beszéltem az orosz járőrrel és nem lőttünk egymásra —, kijöttek rejtekhelyeikről és csatlakoztak hozzánk. Fegyvereink átadása után a szovjet hadnaggyal 84 katonát számoltunk meg. Hat szovjet katona aztán visszakísért minket Novij Oszkolba, majd onnan egy Voronyezs melletti faluba, ahol én a csehszlovák hadseregbe jelentkeztem. Sajnos, kiütött körünkben a hastífusz és mindnyájan kórházba kerültünk. 1943. szeptember 25-én tizedmagammal Novohapjorszkban végül is beléphettem a csehszlovák hadseregbe.“ Labanc András itt megszakítja a visszaemlékezést. Feláll és egy füzetet húz elő. Kinyitja, elém teszi. „Látja, 32 pontba foglaltam azokat a jelentősebb eseményeket, amelyek mindmáig élénken élnek bennem. Ha az egészségem megengedi, szeretném minél előbb leírni ezeket az élményeket.“ Labanc András a harcokban négyszer sebesült meg. Arra kérem, hogy a legsúlyosabb harcokról beszéljen. „Negyvennégy március negyedikén Oratovka község határában mi árkászok, valamint a tüzérek ér, az aknavetősök közösen végeztünk felderítést. Klo- busník őrvezetővel éjszaka sikerült átjutnunk a németek aknamezőjén, az első német futóárkot vagy 40—50 méterre megközelítettük. Az erdő szélén egy fához lapulva figyeltem. Reggel, ahogy kisütött a nap, valamelyik felderítő tisztünket észrevették a németek és lőni kezdtek. Egy akna előttem csapódott be. Négy szilánk fúródott a testembe, az egyik a szívem felett, a tüdőm Is megsérült. Nagy nehezen visszakúsztam a mieinkhez, akik kórházba szállítottak. A Duklán, az 534-es magassági pontért folytatott harc során is megsebesültem. Nem messze tőlem telitalálatot kapott az a csehszlovák tank, melyben az öcsém, Jóska ült. Már nem tudott kiugrani, bennégett.“ Labanc András kiváló árkász volt. Bátorságból, ügyességből sokszor jelesre vizsgázott. Nemegyszer a német hadsereg háta mögé merészkedett. Egy sikeres akció végrehajtásáért egyszer Ludvík Svoboda külön megdicsérte. „Február negyedikén, mikor már itt voltunk Ho- monna mellett, kaptam egy hónap szabadságot. Alsó- kékedről egy ismerősöm szánkón hozott haza. Útközben megbeszéltük, hogy megtréfáljuk a szüléimét. Ismerősöm bement a házunkba és kérte, hogy egy szovjet tisztnek adjanak szállást. Édesanyám ki ött, vagy másfél méterre állt meg a szánkótól. Én meg csak ültem, pokrócba becsavarva, fejemen az ismert szovjet sapkával. Ö szegény meg mondja: ha már mi elférünk, egy embernek csak szorítunk még helyet. Erre kijött a húgom, Erzsébet is. Ö azonnal megismert: hisz ez Andrásunk, édesanyám! Hát, mégsem halt meg! Apámat nem találtam otthon, ö a falu csordásánál — Jámbor bácsinál volt. Ott tartották a pártgyűlést. Mindjárt utána mentem. Az a sok nép abban a szűk kis házban jó, hogy agyon nem ölelt. Mindenki elsőként akart kezet adni, ölelni, csókolni...“ Labanc András számára 1945. május 9-én nem fejeződött be a háború. 1951-ig a Duklán, a Dargón és Kelet-Szlovákia más harcterein társaival szedte össze és semmisítette meg az aknákat. Ezután is a csehszlovák hadsereg kötelékében maradt. Bátor harci tetteiért, becsületes kommunista helytállásáért szovjet, lengyel és csehszlovák kitüntetésekkel jutalmazták. SZÁSZAK GYÖRGY 1979. XI. 4. Az új Vinné (A szerző felvételei)
