Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)

1979-10-28 / 43. szám

*

A két háború közt d Népszövetség mellett működő nemzetközi szerv, a Szellemi Együttműködés Intézete töltötte be jól-rosszul azt a szerepet, amely 1946 óta — sokkal nagyobb mértékben., ibusásabb költségvetéssel, az Unesco tevékenységének lett fő ágazata; a nemzeti kultúrák értékelnek közvetítése s ennek révén a kölcsönös megismerés előmozdítása volt és maradt e feladat.

A Szellemi Együttműködés Nemzetközi Intézetének egymást kővető ülé sein, a magyar, illetve a csehszlovák küldöttség tagjaként részt vett Bartók és Capek is. Úgy látszik, hogy az ilyen alkalmakkor kötelező udvariasságon felül kölcsönös személyi rokomszenv és hasonló szellemi érdeklődés is közel hozta őket egymáshoz. Bartókról közismert, mily behatóan (érdeklődött a szomszéd népek értékei s külön is — természetesen — a zenei, sőt a nyelvi kultúrájuk iránt. Kodály szerint „kezdettől fogva tisztában volt vele, hogy a szomszéd népek zenéjének ismerete nélkül a magyart sem ismerhetjük meg igazán“; s az utolsó budapesti interjújában Is főként a szom- sziéd népek nyelvének a tanulását ajánlotta az összehasonlító tudományokkal foglalkozóknak, mert — mint mondta — „jó néhányunk nevében szégyenkezem: németül, franciául, angolul még csak beszél némelyikünk, de szerbet, horvátot, szlovákot, románt úgyszólván egyikünk sem“.

Ilyen szellemi magatartást kialakítva, a gyakran unalmas ülések szüneteiben hogyne fogadta volna szívesen a wilágtekintélyű cseh író közeledését, aki nemcsak rendkívül nyitott és fogékony szellem volt, hanem — akárcsak Bartók a szomszéd népek Iránt — különleges 'érdeklődést mutatott a magyar kultúra értéked Iránt, s minden alkalmat megragadott, hogy egyengesse a kölcsönös megismerést 'és megértést. Persze ez még inkább csak általánosság; de ezenkívül egy sajátos közös érdeklődés — vonzalmuk a népzenéhez — szintén szilárdította kapcsolatukat. Amit ugyanis Bartókról, a hivatásos népzenekutatóról mindenki tud, Caipekról,, az amatőr népzenekedvelőről egy kiváló pályatársa és barátja, Fnantisek Langer jegyezte föl emlékirataiban: „Capek rendszeresen

gyűjtötte különféle népek zenei folklórját, ritmusaik, dallamaik, hangszereik, előadásmódjuk sajátosságait, s , gyűjteménye idővel tekintélyesre bővült. Mint szakgyűjtő már oly ismert lett, hogy hanglemezgyártók a világ minden tájáról megküldték neki jegyzékeiket, s nemegyszer kapott ritka becsű fölvételeket tudományos intézetektől. Olykor bemutatta nekünk lemezeit és tekercseit, s hozzáértően magyarázta a zenei különbségeket, a dallamok egymásra hatását, a hangszerek összehangzását...“

Capek tehát Bartókban egyfelől a miagyar kultúra képviselőjét, másfelöl a zenei folklór tudósát tisztelte; az akkor már elkészült Bartók-műveket pedig azért becsülhette, mert ugyanaz a művészeti elv valósult meg bennük, amelyet maga is követett és vallott: „Minél mélyebbre gyökerezik egy szellemi alkotás a nemzeti közegben, annál több valószínűség van rá, hogy az egyetemes kultúra részévé váljék" — írta,, & ugyanezt a tételt más-más változatban többször is kifejtette. Nem meglepő hát, hogy amidőn 1931 júliusában mindketten részt vettek az említett nemzetközi intézet genfi rendezvényén, Capek az eseményről írt és a Lidové noviny 1931. július 19-1 számában közölt karcolatéban a korabeli szellemi nagyságok közt, melegséggel és megbecsüléssel mutatja be Bartókot: „Az ott pedig a figyelő orrocskával Bartók Béla magyar zeneszerző és zongoraművész, aki mesteri módon gyűjtött össze több ezer szlovák és román népdalt.“ Illusztrációként egy rajzot is készített Bartókról, főleg a fejvonalak meg persze a „figyelő orrocska“ jellegzetességeit domborítva ki; ha összehasonlítjuk más nevezetes személyiségekről készített Capek-rajzokkal, e Bartók-fejen feltűnik az intellektus hangsúlyozása; mintha Capek e lényegre egyszerűsítéssel az alkotó szellem szigorú fegyelmét kívánta volna érzékeltetni.

öt évvel később, 1936. június 8-a és

11-e közt Bartók és Capek megint együtt vett részi a Szellemi Együttműködés Nemzetközi Intézetének ülésén, ezúttal Budapesten. A vé'etlen folytán

— bár valóban a véletlen folytán-e?

— ez a találkozó vált legnevezeteszb- bé mindazok közt, amelyeket e nép- szövetségi testület a húszas-harmincas évek alatt Európa különböző nagyvárosaiban rendezett. Valószínű, bogy a megvitatásra kitűzött téma: Oj humanizmus felé címmel az európai kultúra értékeinek a rendszerezése és védel mezése olyan történelmi pillanatban, amidőn iaz embertelenség erői megsemmisítéssel fenyegették szellemi javainkat, eleve más — politikai feszültséggel is telítettt — légkörbe vonta e tudós eszmecserét, mint amilyen légkör, langyosan és kellemesen, jellemezni szokta a korábbi hasonló összejöveteleket. Köztudomású, hogy Thomas Mann itt fejtette ki több szempontból is nevezetes állásfoglalását a humanizmus korszerű változatának, a harcos humanizmusnak a szükségéről. Capek pedig, az őt régóta foglalkoztató, s valójában már az első világsikerű művében, az R. U. R.-drámában a 'konfliktus kiváltójává tett alapállásból vizsgálta az egyoldalú technikai és a sokoldalú humanista műveltség viszonyát, hangot adva annak a (mai távlatunkból kétségkívül vitatható) aggálynak, hogy a túlzottan technikai jellegű civilizáció az egyént is meg a társadalmat is leigázható anyagi tényezővé torzíthatja. Ezzel szemben úgy vélte, hogy á szellemi műveltség vívmányai egyetemesek, s minden embert, minden közösséget, kicsit vagy nagyot, gyöngét vagy hatalmasat egyként megbecsülök. Az ellenerők fenyegetése idején ezeket kell mozgósítani, hatóvá tenni... A humanitás védelmében elmondott Capek-beszédnek nyilván visszhangzó hatása lehetett az ülésteremben (az Akadémia dísztermében) meg annak falain túl is, mert kevéssel később már — József Attila fordításában — közölte a Szép Sző (1936.

II. 233—35.).

Capek Budapesten jóleső meglepetéssel észlelte, hogy — miként a Lt- doví novinyben írta (1936. VI. 28.) — „nem is voltak kevesen az olyan magyarok“, akikkel a 'két ország és népeik közti közeledés lehetőségeiről beszélgetett. Nyilatkozatot is közölt tőle a Népszava és a Litera túra; ez utóbbi folyóirat cikkében (1936. évi. 177—79.) — Nádass Józsefnek válaszolva — elmondja, hogy a közeledést országaink közt „lehetségesnek . és kívánatosnak“ tartja; „Közép-Európa népei egymásra vannak utalva, s vezetőiket jellemzi, hogy ez irányban mindeddig oly kevés történi“. Arra is emlékeztet, hogy a kulturális értékek kölcsönös megismerése előkészítheti a népek barátkozá- sát; ő maga ismeri és olvasta Kosztolányit, Móriczot s a többieket, becsüli és szereti őket, s rajtuk keresztül a

magyar népet. A budapesti tanácskozásról szólva sajnálattal említette, hogy ott ilyen konkrét kapcsolatépítési munkáról nem cseréltek nézetet, viszont a vitatott elvi kérdésekben Thomas Mann, Bartók Béla és ő is mindig közős frontot alkottak.

Találkozásairól és tapasztalatairól bőven — jóllehet helyenként a tárca- műfaj követelte felszínes szellemességgel — számolt be a Lidoví noviny említett cikkében. Innen tudjuk, hogy Bartók meghívta Csalán utcai lakásába, s ez az együttlét 'különlegesen kedves budapesti emléke maradt Capek- nak. „A tanácskozás magyar résztvevői közül — olvassuk a hivatkozott tárcában — leginkább Teleki gróf földrajztudós ragadott meg a sűrűn redőzött professzoros arcával; no meg persze Bartók Béla, nagy zenész és nép- zeneismerö, aki egyebek közt ezerszám gyűjtött össze szlovák és román dalokat is; alacsony, félénk, nagyszerű ember, akinek csendes házacskájában, Pest szélén, az az élményem aolt, hogy meghallgathattam a legszebb román doinákat meg a fonográfhengerekre rögzített Hont megyei mókás dalokat.“

Kapcsolatuk jellemzésére említsük meg, hogy amikor Bartók szemelvényeket mutatott be gyűjtéséből Capeknak, Budapesten vendégeskedett az akkori Európa szellemi színe-java, Paul Valé- rytől Thomas Mannig; tehát nyílván különleges akta vol't Bartóknak arra, hogy épp Capekot hívta meg otthonába, román és szlovák népzenei fölvételek hallgatására.

Egyelőre nincs több közvetlen adatunk Bartók és Capek kapcsolatairól. Mégis szót 'érdemel, hogy Capek máskor is, nemegyszer hangoztatta a zene kivételes szerepét a népek közti barátság előkészítésében és erősítésében.

Vajon nem voltak-e haszon nélkül valók akár a legtisztább szándékú közeledési törekvések? Rövid távon két ségkívül igen; maga Oapék is csalódottan. halt meg 1938 karácsonyán, a hazáját, Csehszlovákiát és az eszme- rendszerét, a demokráciát ért csapások hatására, a barátinak hlitt nyugati államok és intézmények tehetetlensége láttán. Hosszú távon azonban bizonynyal eredményesek az ilyen erőfeszítések, sőt csak hosszú távon eredményesek. Capek könyveit olvasva vagy Bartók művelt hallgatva, s olykor közös fáradozásaikon tűnődve az Is tudatunkba ötlifc, hogy akkor járunk el helyesen, ha összhangban látjuk a rögtön hatékony politikai cselekvést és a lassabban érő kulturális kapcsolat- szervezést. Egyik sem gyümölcsözhet a má'sik nélkül.

DOBOSSY LÁSZLÓ

1979. X. 28.

N

m

ii

„SZOLOK, MBIT SZÓLNOM KELI"

Kiről is van sző?

Egy tizenhat esztendős kislányról, akiről a prágai lapok, folyóiratok szuperlativuszokban írnak. A „NaSe rodina“ képeslap riportjában „A cseh költészet reménysége“ megnevezéssel illeti őt már a riport címében is. A nők lapja, a „Vlasta“ ilyen címmel ír róla: „Költészetünk ajándéka 6.“ A filmkedvelők folyóirata, a „Zábér“ pedig „öt nyílt kérdés és Markéta Procházková“ címmel közli nyilatkozatát.

Nem véletlenül persze, hiszen a „Ceskoslovensk^ spiso- vatel“ gondozásában tavaly megjelent „Kóbor álmok“ című verseskötete példányait három óra alatt szétkapkodták a prágaiak. Második kötetét, „A fény köszöntése“ címmel most készül kiadni a Mladá Fronta Könyvkiadó, ősz óta hétről hétre telt ház előtt mutatja be „Maradjl“ című összeállítását, önálló irodalmi műsorát neves színművészek közreműködésével a „Viola“ irodalmi színpad.

És zeneszerzőként is ismert. A Csehszlovák Rádió zeneszerzői pályázatán három ízben nyert első díjat. Kilenc-, tizenegy-, majd tizennégy évesen. Ö írta „A kremnicai pávák“ című film zenéjét is.

Mikor tűnt fel?

Amikor a prágai, 7. városkerületi művészeti népiskola pedagógusainak javaslatára kilencéves korában beküldte pályaművét a Csehszlovák Rádió zeneszerzőtehetségeket kutató pályázatára. Hét évvel ezelőtt. És mindjárt első dijat nyert.

Költőként egy évvel később tűnt fel, tízévesen. Amikor ösz- szeszedte addig Írott verseit, s beküldte az ostravai „Nemzedékek“ elnevezésű irodalmi verseny bíráló bizottságának. És mindjárt első díjat nyert.

Egyébként diáklány. A konzervatórium másodéves diákja, zeneszerzést tanul, s mivel ötéves kora óta zongorázik, szabadon választott tantárgyként a zongorajátékot Is beiktatta tanulmányai közé, szórakozásként pedig orgonán játszik.

Prágában járva megkérdezték tőlem: Szeretnél vele találkozni? — Hogyne! — válaszoltam.

Baráti körben találkoztam vele. Édesapjával jött el erre a találkozóra, s belépéskor furcsa, idegenes kiejtéssel, de magyarul köszöntött bennünket.

— Jo estet kivanok. Elgyö- tünk.

Mosollyal nyugtáztuk, de persze csehül viszonoztuk köszönését, s a kölcsönös bemutatkozás, rövid ismerkedés után mindjárt tervei felől érdeklődtünk.

Szerényen, a - legteljesebb mértékben diáklányhoz és nem neves költőhöz, zeneszerzőhöz méltóan elmondta, hogy már gyűlnek versel a harmadik kötethez, a zenei pályázatokra

beküldi szerzeményeit, de legfontosabb feladatának a tanulást tekinti.

— Sokat kell tanulnom — magyarázta —, tudást, sok-sok ismeretet kell szereznem, még nem dicsekedhetek olyan tettekkel, melyek feljogosítanának arra, hogy beleszóljak az élet komoly dolgaiba. Ha néha mégis megteszem? Szólok, mert szólnom kell.

önként adódott a kérdés:

— Miben látja a művészet küldetését? A szólás fontosságát?

A kérdések nyomán ezt a vallomást hallottuk tőle:

— Sokat gondolkoztam már ezen. Véleményem szerint a művészet küldetése az, hogy segítse megismerni az életet, önmagunkat, embertársainkat, az élet nagy kérdéseit, segítsen leküzdeni a nehézségeket, a meg nem értést, a boldogtalanságot, a magányt. Képessé tegyen bennünket egymás jobb megértésére, a világ, a természet megértésére, a helyes cselekedetekre. így fogalmaznak a tankönyvekben: élő és élettelen természet. Az én érzelmi szótáramban csak az élő létezik. Minden él. A kezembe szorított kő, a magasba röppenő madár aláhullő tollacskája, a váza, a papír, melyre írok, a zongora, melynek a hangokat köszönhetem. Érteni kell minden élőt. Elsősorban az embert. A tudomány, a technika fejlődése nem akadályozhatja

meg az emberek kölcsönös megértését. Sőt, inkább megköveteli egymás és az élet jobb megismerését, és amit egymásnak adhatunk, az a szeretet, egymás és az élet szere- tete. Szólni kell erről. Hogyan? Zenében, versben Is. Szólni kell.

Hosszan hallgattunk ezután, s meglepett, amikor tört magyarsággal ismét megszólalt:

— Népek és nemzetek is ... Kel... erteni... Szólni.... Szeretni ... Mondani...

És édesapja szólt ezután. Tökéletes magyarsággal. Elmondta, hogy Érsekújvárból (Nővé Zámky] származik. Magyar tanítási nyelvű gimnáziumba járt, majd szlovákul érettségizett, műszaki tanulmányait azonban cseh főiskolán folytatta, mérnök lett, Prágá ban kapott állást a ÖKD nemzeti vállalat tervezőirodájában, Prágában nősült meg, Markéta már Itt született, Itt nevelkedett.

— Annyit segítek neki — mondta —, hogy legépelem a verselt. És biztatom.

Markéta Procházková, a tizenhat esztendős kislány, akiről a prágai lapok, folyóiratok szuperlatívuszokban Írnak, aki a cseh költészet reménysége, valóban kislányosan, fejbólogatva, helyeselve követte édesapja szavalt. S amikor az elhallgatott, csillogó szemekkel küldött felé egy pillantást, néhány halk szót.

Nem értettem pontosan, hogy mit mondott, csehül-e, vagy magyarul mondta, de a tekintetből, a mozdulatból, a nesze- zésből megértettem, hogy csak ezt mondhatta: Köszönöm.

H. A.

Markéta Prnnházknvá (A szerző felvétele)