Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-10-14 / 41. szám
1979 X. 14. A megtévesztő látszat néha azt mutatja, nogv nemcsak az ember teherbírása végtelen, hanem az államoké is. Libanon sorsa, tartós vegetálása a példa az életképesség megnyújthatóságára. Ha a Libanon létfeltételeit meghatározó tényezőket egy mindentudó komputerbe táplálnák, az adatsor végén bizonyára megjelenne a legkézenfekvőbb következtetés, az azonnali 'halál komor képe. A levantei miniország gyakorlatilag már elemeire oszlott, és napról napra újaibb csapások érik az állami-nemzeti egység ügyét. A legnagyobb veszélyeik délről fenyegetnek, onnan, ahonnan bombázni indulnak az Izraeli repülőgépek, ahonnan kifutnak az izraeli 'hadihajók, és a/honnau az izraeli támogatással országló Haddad őrnagy milicistái portyára vonulnak a csírájában még nagyon. gyenge libanoni nemzeti hadsereg, a libanoni baloldali erők és a palesztin harcosok osztagai, támaszpontjai, valamint a hélkés polgári lakosság ellen. Az ENSZ legutóbbi statisztikái szerint a közelmúltban a bombázások következtében 40 ezer palesztin menekült hagyta el táborát, reménytelenül keresve élelmet és menedéket. Ugyanakkor hajléktalanná vált újabb 175 ezer libanoni állampolgár. # Az izraeli terrortámadások célpontja A .bajok persze országosak, a meggyőtörtség és a széthullás jelei észlelhetők a fővárosban, az ország középső és északi részén is. A figyelem most mégis délre irányul: mert délen írják a libanoni válság 'forgatókönyvének legújabb lapjait. Az izraeli katonák és a Haddad-íéle milicisták dél-libanoni menetelésének más célja is van. Tel- Aviv évtizedek óta sóvárog a Libanoni folyó víztartalékai után: a libanoni délvidék megkaparin- tása újabb fejlesztési lehetőségeket teremtene a rendkívül belterjes izraeli mezőgazdaság számára. .A hetvenes éveik eleje óta tartó elvándorlás következtében éppen ezek a területek váltak lassan nép- telenné. Egy szaúd-arábiai újság, az Okai, amely az izraeli expanziót elemzi, igy jósol: „A megtisztított Dél-Libanon Izrael tervei szerint hamarosan izraeli települések számára nyújt lehetőséget, és bekövetkezik az, ami az Izraellel szomszédos több' arab országgal megtörtént: a tartós megszállás. Éppen ezért mindaz, amit Libanoniban a polgár: lakosság és a palesztinok ellen elkövetnek, nem más, mint Izrael újabb háborúja.“ Figyelemre méltó az Okaz elemzésének egyik következtetése. Eszerint a libanoni válság elérte a „tűrhetetlenség fokát“, és félő, hogy a helyzet még ikritikusabbá válik. A következtetésben aligha kell túlzott pesszimizmust látnunk, hiszem tanúi vagyunk annak, hogy az érintettek és környezetük legfeljebb a tények regisztrálásáig jutnak el, alig-alig történik valami a veszedelmes folyamat feltartóztatására. A Had- dad-milícisták — Tel-Aviwal összhangban — arra törekszenek, hogy mind északabbra tolják bábállamuk határát. A változó hevességű izraeli légi és tengérészeti offenzívók eléggé el is vonják a figyelmet ezekről a déli manőverekről. Az elemeikre bomló — egymással megihasonló — libanoni jobboldali csoportok torzsalkodása, vérbosszú szagú irtóhadjárata a központi kormányzat alig érvényesülő akaratát is megbénítja. Jellemzőnek tarthatjuk, hogy a libanoni jobboldal egyik legtekintélyesebb képviselője, Charles Héou éppen a harcok kiújulása idején nyújtotta be lemondását. A volt libanoni államfő tárca nélküli miniszterként „a nemzeti megbékélés előmozdításának“ felelőse volt a Szelim al-Hossz-ikabinetben. Visszavonulását „halaszthatatlan kötelezettségeivel és egészségi okokkal“ indokolta. Lenne-e halaszthatatlanabb feladat manapság, mint a „nemzeti megbékélés előmozdítása“ ebben az országban? A megbékélés fájó hiányát ezúttal is túlzott egyértelműséggel dokumentálja a mindenkori libanoni polgárháború kísérőjelensége, a felbérelt orvlövészek garázdálkodása. A terroristák Bejrútot bénítják. Megbízóik a bizonytalanság légkörének állandósításával szállítják az érveket mindazoknak, akik szívesen hallgatják a libanoni állam „idejétmúlt“ voltát hangsúlyozó eszmefuttatásokat. Hiszen ha ez az állam „feleslegessé“ válna, felbomlása — nyíltan kimondanák a bomlást —, akkor a raf- fináltan létrehozott „hatalmi vákuumba“ könnyűszerrel 'behatolhatna Izrael. Nem kétséges: Tel-Aviv számol ezzel a lehetőséggel. Dajan külügyminiszter augusztus végén így érvelt: meg kell sokszorozni a libanoni területen tevékenykedő PFSZ ellen a támadásokat, mert a nyugati országok „a mohamedánok és a PFSZ támadásainak szabad prédájául hagyják a libanoni keresztényeket“. Mordechaj Zippori hadügyminiszter-helyettes már nyíltabban emlegette a libanoni tehetetlenséget, amikor kilátásba helyezte a támadások folytatását. Azt állította, hogy „nem Izraelt terheli a felelősség, ha a terroristák (az izraeli szóhasználat csak terroristáknak nevezi a palesztin harcosokat) olyan országban vannak, amely nem képes vagy nem akar fellépni ellenük“. A „terroristákra“ való hivatkozás eléggé átlátszó. Éppen Arafat említett felhívásában olvashatjuk: „Az izraeli ellenség koncentrálja intenzív támadásait Tyr kikötőváros és a többi dél-libanoni város ellen, holott a palesztin parancsnokság már két hónapja kiadta az utasítást a palesztin forradalom káderei jelenlétének megszüntetésére ezeken a területeken.“ A Dél-Libanonra miért csapásokat tehát nem lehet hihetően indokolni az ott „megélénkült“ palesztin katonai aktivitással. # A szakadür Haddad ezzel a „baltával“ pusztítja a libanoni államiságot jelképező CÉDRUST (Képek a „PALESTINE“ c. bulletinből) Izrael saját belpolitikáját tekinve is kényes helyzetben élezi a feszültséget, viseli ezt a már furcsának sem nevezhető háborút. Miközben vezetői tagadnak mindenfajta kapcsolatfelvételt és kapcsolattartást a palesztinokkal, időről időre kiszivárognak a kapcsolatok hírei. Da'jan nemrég tárgyalt dr. Haider Abdel Safival, a Vörös Félhold elnökével, akiről azt tartják, hogy a PFSZ álláspontjához hasonló nézeteiket vall. De a külügyminiszter állítólag tárgyalt már PFSZ-megbízottakkal is. Bizonyos, hogy Izraelben — nem utolsósorban a több, évtizedes nacionalista propaganda hatására — széles körű ellenzéke lehet a párbeszédnek, de most a párbeszéd híveinek köre is bővül. Josef Ovadia izraeli főrabbi Jelentette augusztus végéra, hogy a béke fejében Izraelnek tárgyalnia kell a palesztinokkal. Hangsúlyozta, hogy nézetét támogatja az izraeli közvélemény formálásában nagy szerepet játszó rabbik többsége is. Egyelőre azonban nem a megbékélés, a kiegyezés, hanem a harc hívei diktálják a tempót, a politikát és elsősorban a katonapolitikát Izraelben. Ök pedig lehetőleg egy csapásra akarják felmorzsolni a palesztin ellenállást és a libanoni államiságot. Ezért tartják a libanoni válság hőmérsékletét a „tűrhetetlenség fokán“. KRAJCZAR IMRE Jelenleg talán iDél-Libanonhan látszik a legvalószínűbbnek a következő közel-keleti háború. De miért a következő? A jelenlegi! Valójában ez a „legtisztább“ közel-keleiti háború, mert ebben csak a legérdekeltebbek vesznek részt, az izraeliek, a palesztinok és a történelmi véletlen folytán belesodródott Libanon különböző erői. Az úja'bb közel-keleti „menet“ céljairól megoszlanak a vélemények, az előzmények azonban annál ikitapinthatótobak, annál világosabbak. A Libanon és a palesztinok elleni újabb izraeli támadásokat egyértelműen a Camp David-d alku tette lehetővé, amely érezhetően szétforgácsolta az egyébként is gyakran vitatható értékű arab katonai egységet. Ezzel pedig az agresszort újra a libanoni és a palesztin célpontok felé irányította. A Camp David-i alkunak erre, a második világháborút megelőző müncheni árulásra emlékeztető következményére többször mutatott rá a szovjet sajtó, s legutóbbi drámai 'felhívásában erre emlékeztetett Jasszer Arafat, a Palesztinái Felszabaditási Szervezet elnöke is. Libanoniban jó ideje lENSZ-csapatok állomásoznak, ezeknek az lenne a feladatuk, hogy a határon ütközősávot létesítsenek az izraeli és a palesztinai egységek között. Az izraeli különítmények azonban szinte menetrendszerűen átjárnak a kéksisakosok földjén, amikor támadásra Indulnak palesztin és libanoni célpontok ellen. Hasszán Tuani, Libanon ENSZ-nagykövete szerint ezekkel az akciókkal Tel- Aviv a Dél-Libanonban állomásozó ENSZ-erők ha tástalanságának és jelenlétük feleslegességének látszatát akarja kelteni. Vagyis: hogy nincs erő, amely útját állhatná az északra irányuló izraeli expanziónak. 0 Damúr dél-libanoni kikötőváros — egy izraeli tüzérs égi támadás után... (CSTK-felv.)
