Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-10-14 / 41. szám
M ikor fölemelkedett a repülőgép a kassai repülőtérről, mindketten körülnéztek. Meglátták egymást, és rémülten vették tudomásul, hogy ők azok, és .itt vannak. Mitúch mérnököt eddig soha nem érzett félelem remegtette meg, nem nagy, de ismeretlen rettegés, s mikor az ablakon keresztül lenézett az oldalra billent és a mélybe süllyedő földre, olyannak rémlett ez a rettegés, mint a közelmúlt, melybe nem szívesen tekintenek vissza az embereik, s melyben már nem is igazodnak el. Mialatt az eltűnő földet nézte; szüntelenül azt kérdezgette magától: Itt van? Nem Németországban vagy Amerikában? Ügy tervezte, hogy elmegy. Dicsekedett vele. A németekkel nem sikerült elmenekülnie — miért nem ment el később? Mit keres itt? A nem nagy, de új és ismerelen félelem, mely nemcsak az ő személyét, hanem sok más emberét is érintette, arra k'ényszerítette Mitúohot, hogy ismét az asszonyra nézzen. ■A föld már nem süllyedt tovább, és vízszintesen állt. A gép egyenletes hangon búgott és zümmögött, néha-néha alig észrevehetően megbillent. Fehér 'felhőfoszlányok suhantak el mellette, könnyűek voltak és aprók. Mitúch Gizela Gáborovát nézte. A másik oldalon , ült, három sorral elő;bre. Fejét az ablak felé fordította. Mikor észrevette Mitúch mérnököt, meghökkent, de legyűrte megdöbbenését és félelmét, s a közönybe menekült, mely- lyel máskor is hatásosan védekezett önmaga. és mások ellen. A földre nyíló szép kilátás azonban csak röpke percekre űzte el gondolataiból a kérdést: Itt van? 'Nem hurcolták el a németek. Kicsúszott a kezük közül. Nem halt bele abba a sérülésbe és a mérgezésbe? Milyen sápadt volt, és már beszélni se bírt. Ű az. Leinézett, s a távoli földön mozgó vonatot figyelte. A repülőgép Utasai újságot olvastak, cigarettáztak, szundikáltak, beszélgettek, s négy fiatalember közöttt körbejárt egy megkezdett boros üveg. Mitúch és Gáborová egész úton többnyire a messzi mélyben úszó földet nézte. Mitúch időnként Gáborová rőkabun- dájánák dús, sárga szőrméjére; pillantott. Türelmetlenül várta a percet, amikor kiszáll a repülőgépből, és elmegy a Földtani Kutatóintézetbe, az ülésre. Távol akart lenni Gizela Gáborovától, soha többé nem akarta látni, nem akart talál- kczni vele. Gizella Gáborová, aki szinte kellemetlen nyomásként érzékelte, a hátában Mitúch jelenlétét, arra gondolt, mi módon szólíthatná meg Prágában vagy Pozsonyban, mert kíváncsi volt rá, mit mond imaijd neki a férfi, és azt is remélte, hogy első szavából megérzi maijd, mit gondol róla. Maga se tudta, hogyan, de fölébredt benne a kíváncsiság, hogy mi lesz Mitúch első szava. Azt várta, hogy segíteni fog meki, ahogy az elme- rülőnek segít a hullám, mely kiveti a partra, vagy legalább deszkát sodor felé, melyben megkapaszkodhat. Minél távolabb tőle, határozta el Mi- túch, mert úgy érezte, Gizela Gáborová veszélyt hozhat rá, a családjára, a 'munkájára, melyet szeretett, feleségére, gyerekeire és mindenre^ ami az élethez tartozik. Ne lássa, ne is beszéljen vele soha. Beszélnem kell vele! Gizela Gáborová elhatározta, hogy megszólítja Mitúchot. Meg kell szólítania! Talán Prágába megy. Biztosan oda — hiszen már hét éve nem látták egymást. Kilencszáznegy ve nőiben Molőanyban csendesen és nyugodtan telt el április első szerdája, bár dél felöl, Raőany, Ada- movce, Borovce és Mlynská irányából állandó lövöldözés hallatszott, erősebben, mint máskor. Molőany körül csendesen és nyugodtan 'feküdtek a iföldek, a kerek, ív alakú, derékszögű lövészárkokkal felszabdalt földek, melyek alján a sár és a csillogó víz némán tekintett az alkonyi égboltra; a bakancs-, pata- és keréknyomokkal felszántott földek, amelyeket a 'Borek Hauptmann és Dietbert őrnagy vezette első két molöanyi német helyőrség őszi hadgyakorlata hagyott maga után. Molőany és Raőany között — ez utóbbi falu hét kilométerrel délre feküdt — minden kihalt volt az egyenes és mély tankelhárító lövészárok fölött. A lövészárok alján csillogott a víz, a szélén élettelen agyag barnállott, simára taposva jó darabon, hogy ne legyen 'hepehupás: Csendesen és nyugodtan szelte át a Raőanyba vivő út. Két oldalán magas betontömbök álltak riasztón, melyekből hegyes vasrudak ágaskodtak a levegőbe. A betontömbök 'körül kőrakások, deszkabódékkal védett cementeszsákok, és öblös, hasas fiaskóhoz hasonló betonhengerek nyomták a földet. A betontömbökből az útra meredő vasrudak körül csicseregve röpködtek a madarak. Nyugodtan és békésen vitt az út a Moléanytól öt kilométerre nyugatra fekvő Cermanská Lehotába, fehérlett az új betonlhíd, mely Moléanytól három kilométerre állt a szabályozott medrű, aránylag szíéles ipatak fölött. Az árokban nem messze a hídtól, egy kiégett Mercedes megrozsdásodott vas- és bádogmaradványai feküdtek. A híd két végén két katona járkált, és sisakjuk alól, mely árnyékot vetett a szemükre, bosszúsan néztek maguk elé. Moléanyban csendesen és nyugodtan állt tizenegy leégett ház. Az ablakokon és ajtókon keresztül szürke macskát kergetett Mitúch csavargó fekete kutyája^ Cézár. A macska a tizenegyedik ház, Pláteník özvegye kunyhójának füstös falán ült, a száját nyalogatta, és nézte Cézárt. Cézár a földön ült és ugatott. Nem messze a fölperzselt házaktól, az iskolaudvaron hangosan és kegyetlenül bőgött húsz marha, kiéhezett, lesoványodott bikák és borjuk, melyeket a hegyaljai partizánfalvakból, Veiké és Maié Hámryból és Lipníkból hajtottak ide a német katonák. A drótkerítéshez voltak kötve, és a földet bámulták. A nyáluk szünet nélkül folyt az agyontaposott, homokkal, agyaggal és trágyával keveredett szalmára. Egy német katona, Kurt Kalkbrenner megállt mellettük, szánakozva nézte őket, káromkodott, és bement az iskola- épületbe, amelyben a helybeli parancsnokság székelt. Közelgett az este. Dél felől, Raőany. Adamoívce, Borovce és Mlynská irányából szakadatlan lövöldözés morajlott. A Szakadékosnak nevezett, elnyúló, bükkfával benőtt hegy tetején, mely Molőanytól két óra járásra volt, a földbe; ásott, csendes, lassan sötétülő bunkerben kenyeret szeletelt Porubsk?, a molcanyi községi szolga fia, A kenyeret egy bükkfa-tömbön osztotta egyforma darabokra a hat partizánnak és magának. Erőlködve nyelte a nyálát. Végignézett a civil ruhá'ba és katonaköpenybe öltözött férfiakon, megmaradt tagjain annak a partizáncsoportnak, melyet negyvennégy októberében szétvertek Dietbert katonái a Molőany határában levő téglagyár mellett. A férfiak árnyékként mozdultak a szemében. Fénylő szemükről a tompán csillogó vízcseppekre nézett, iqjelyek a bunker falát kitámasztó bü'kkifakarók hasadékain szivárogtak; tekintete visszasdklott a kenyérre, és tovább szelleteit, bevágta a második darabot. — Apa már aligha jön — mondta rekedt hangon, mély fájva szakadt ki a torkából. — Hisz— — szájából hosszú sugárban fröccsent ki a nyál, és agyagos csizmájára folyt. A férfiak a nyálukat nyelték. — Már aligha jön — mondta. — A németek már biztosan szedelőzködnek, az istenit, apa meg fél, az ágyúk már man fognak elhallgatni. A partizánoknak megeredt a nyelvük. — Ö, szűzanyáim, éjjel-nappal mosakodni fogok, tétötől talpig. — Enni, enni, jóllakni levessel, úgy istenigazában! — És tejet inni, édeset, savanyút! Belakni narancsból 1 — Narancsból? — Abból hát. Megenni egy kilót, két kilót, istenem, már azt se' tudom, milyen az íze. Valamikor húsvétra vettem egy egész rakást, és csak úgy faltam ... ó, ha most is ehetnék! Így tavasz táján mindig annyira kívánom! — Apa már aligha jön — szakította félbe a beszélgetést Porubsk?. — Félni fog, ment ha fut a német, mindenre lő, ami mozog. CSÉFALVAY ESZTER fordítása Az Örák és percek című kisregény Jelen részletével 65. születésnapián kö- szántjuk a neves szlovák: írót. VIKTOR TYELPUGOV Sokszor próbáltam már nyírcsemetét átültetni. Tavasszal vagy ősszel kiválasztok egy takaros kis bokrot, gondosan körülásom, úgyhogy meg ne sérüljön a gyökérhálózat, és a városba viszem. Ott szintén a legakku- rátusabban gödröt ások, ujjaimmal porhanyítom a földet, megöntözöm a csemetét — minden hiába: a szó szoros értelmében szemlátomást sorvad. Két vagy három napig álldogál ott, figyeli a mi városi életünket, de aztán sárga csővé kunkorodnak a zöld levelek. Ezeken át távozik a nemlétbe a nyírfácska lelke. Akkor aztán meghintheted akár jeruzsálemi szenteltvízzel is, csak nem tér magához. Próbáltam már magról hajtatni nyírfácskát — újabb kudarc. A lapos kis kereszt alaikú magvak nem akarták meghálálni fáradozásaimat, pos- hadtak a nedves rongyban, és egy hét múlva megrothadtak. Végül is lemondtam erről a hóbortomról. De egyszer egy tavaszi reggelen a következő képet láttam: közvetlenül annál a helynél, ahol én vég nélkül ástam a kis gödröket az átültetéshez, egyenest egy kőház párkányán feltűnt néhány jellegzetesen fogazott kis levél. Odamegyek és azt látom: nem a szél sodorta ide őket, nem szerelmesek ejtették el a múlt éjjel — a zöld levelek a kövek közti kis repedésből bújtak elő, amelybe egy marék földet dobott az idő. Ezek a levelek nőttek! Egy még láthatatlan, de már megerősödött gally taszi- gálta őket a nap jelé! Attól a naptól fogva figyelni kezdtem a kis nyírfát. Sőt még segíteni is próbáltam valahogy a növekedését, de nem tudtam, melyik oldalról közelítsem meg — köbölcsOje annyira szűk volt, hogy úgy látszott: a gyökeréig még a víz sem juthat el, amelyet külön előkészítettem (hogy elpárologjon belőle a klór). De a kis nyírja mindennek ellenére — nőtt! Egyik levélke csatlakozott a másikhoz, egyik reszketeg gallyízülethez sorban tapadt oda a másik, a harmadik, és lám, a városi ég alatt ott bodrosodott, zöld vállacskáit kihúzva mind több erőt gyűjtött egy igazi csemete. Már láttam a fácska vetette árnyékot, eső után éreztem a nyírillatot... Azután elutaztam valahová, és csak ősz jelé tértem vissza Moszkvába. A kis nyírfára nem lehetett ráismerni — a nyáron egészen megnőtt, levelei és gallyai összevegyültek más növények leveleivel és ágaival, olyanokéval, amelyek nem kőből, hanem a földből nyúltak felfelé. A kis nyírfa csecsemőből igazi fácskává serdült, én pedig felnőtt emberből kis kölyök- ké változtam vissza. Bizonyára már nagyon nevetséges és furcsa voltam a kívülállók szemében, de én egyáltalán nem törődtem azzal, hogy mit mondanak vagy gondolnak rólam mások. Es bár visszaestem a gyermekkorba, nagyon is tisztában voltam azzal, hogy ha derék ember halad erre, úgy tesz, mintha egyáltalán nem venné észre ezt a csudabogarat, ha pedig egészen derék, akkor odajön és megkérdezi: ez itt nő? Egyelőre senki sem mondott semmi effélét. Egyedül szaladgálok reggelente a kis jómhoz, de tudom: nemsokára csakugyan odajön valaki, megszólít, és azt kérdi: — Nyírfácska? — Nyírfácska. — Így nő itt a csupasz kövön? — Így nő itt. — Ez meghökkentő, vagy inkább hihetetlen! Nézzük csak meg közelebbről! De gyönyörül. .. Attól a naptól fogva egy csudabogárral több lesz a világon. Nos, kettesben már szórakoztatóbb. Ketten biztosan kitalálunk valamit a nyírfácskánk számára! MAKAI IMRE fordítása CIRKUSZ A külvároson cirkusz vonul át, poroszkál teve, liba, elefánt, bohócok, zebrák, majmok, furcsa nép, tarka sapkájuk lángol, mint az ég Akrobaták, szép, karcsú asszonyok, színes kendők, parázsló szalagok, szamár kutyával, nem csahol szegény, hátul o zsiráf lépdel létraként. Cirkusz, varázslók, vonul a sereg, szemveréssel megejtett emberek, mintha sziporkás eső hullana, ómul a lelked külön-egymaga. Ne gyötrődj, űz el mindent, ami bánt, cirkusz-sátorban sziszeg már a láng, a karbid-lámpák alatt felderülsz, elfelejted a gondot és a bűnt. A kötéltáncos-angyal fölemel, gyermekkorodba visszacsal, ölel, és könnyedén és ringva boldogan, lelked emlékek szárnyain suhan. JAN KOSTRA Könyvek égboltja Könyvek csillagos égboltja . . . mennyi fény küzd a sötéttel, betűzzük örök idők óta, a pisla fény a lélek szomját oltja. Betűk, betűk rengetegje, mennyi tavasz árad be hozzám a friss könyvek festékszagáből. Ifjú vágyakkal álmodozván, mennyi szépség ragyogott felém, mert nőtt a képzelet és vele nőttem én. Ó, könyvek, könyvek gyönyörű zenéjel Ki vezetett engem holdfényes úton át? Kinek hallottam örökkön gyöngéd, hívó szavát? Ki emelt föl a porból, hogy arcom napba tárjam? A földet, eget, mindenséget ezerszer megcsodáljam? A szépség kivirágzik, a könyvek lélegeznek, a csodák megszületnek, ti is legyetek szebbek! Könyvekkel alszom el, könyvekkel ébredek, szabad vagyok, mert bennem zeng az égbolt. DÉNES GYÖRGY, fordításai Alfonz Bednar /
