Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-10-14 / 41. szám
ÚJ szú Me gjegyzések a szlovákiai magyarság néprajzi kutatásának kérdéseihez 1979. X. 14. 11 1. Mivel a néprajztudomány tájainkon még gyermekcipőiben sem jár, a legsürgetőbben elvégzendő feladatnak a gyűjtéseik kijelölése és meggyorsítása látszik. Ez persze csak leírva egyszerű, a gyakorlatban sokkal összetettebb problémát jelent. A tudományosságnak bármennyire is a kezdeténél állunk, azt azért neun mondhatjuk, hogy a nulla- pomtről kéne indulnunk. A szlovákiai magyarság létezésének jó fél évszázada alatt, de azt megelőzően is végeztek már tájainkon esetleges, ingadozó színvonalú néprajzi gyűjtéseket. Történtek elszigetelt kísérletek a szervezettebb néprajzi kutatások megindítására is, ám ezek az akciók általában már a kibontakozásnál elvetéltek. Mindenesetre a múzeumok, adattárak, könyvtárak mélyén rejtőznie kell több vegyes színvonalú adathalmaznak, amelyek átértékelése és bevonása a mai kutatásokban nagyot lendíthetne indulóban levő néprajzi tudományosságunkon. Konkrétabban kifejezve: össze kellene állítani a szlovákiai magyarság néprajzi bibliográfiáját. Nagy munkáról van szó, rengeteg újság, folyóirat átnézéséről, hogy valóban megbízható és használható repertórium álljélk rendelkezésünkre. Sok elszórt, hasznos adalékra bukkanhatnánk, amelyeknek fölgyűjtése mára esetleg teljesen lehetetlenné válhatott. A bibliográfiával párhuzamosan kísérletet kellene tenni egy tudománytörténeti áttekintést szolgáló vázlat összeállítására is. Persze, furcsának tűnhet, hogy egy általam gyermekcipőben sem járónak minősített tudomány történetének a megírása mellett ágálok, de ez az ellentmondás csák látszólagos. Valamilyen tudományról csak akkor beszélhetünk, iha az intézményes keretek között megfelelő mennyiségű képzett szakemberrel, előre kidolgozott tervek alapján folyamatosan létezik. Ilyesmi, persze, nemigen volt vidékünkön, de becsületre méltó egyéni kezdeményezések, erőfeszítések szép számmal akadtak. Ezzel természetesen nem azt óhajtom szorgalmazni, hogy az újabb gyűjtéseik rovására a napjainkig össze- söprögetett morzsákból próbáljunk mindenáron tudományt összegyúrni, csupán arra kívánok rámutatni, hogy elődeink tevékenységének gyümölcsei alapján kíséreljük meg kialakítani munkatervünket. 2. Mit, hol és hogyan kellene gyűjtenünk? Nagyobb léptékű, az egész szlovákiai magyarságot átfogó gyűjtési tervezetet ugyan kidolgozhatnánk, de megvalósítása megfelelő központi szervező intézmény hiányában, enyhén szólva, kétséges lenne. Ezért nézzük inkább azokat a feladatokat, amelyeket a meglevő adottságaink mellett teljesíthetünk, illetve vállalhatunk. A CSEMADOK jóvoltából jelenleg a legjobban a reprezentatív jellegű néphagyományok gyűjtésével állunk, bár ott sem kielégíő a helyzet. Elsősorban a népviselet, a népi tánc, néhány népszokás (főleg a lakodalom), népzene, s részben a népi építkezés témaköreire célzóik. A CSEMADOK elsősorban azzal a céllal gyűjti a néphagyomá- nyokat, hogy a népművészeti együtteseknek megfelelő anyagot szolgáltathasson, esetleg alkalmi néprajzi kiállításokat rendezhessen. Kulturális szövetségünkben „nem beszélhetünk tudományos kutatásról“ — hangsúlyozta dr. György István, a szövetség főtitkára egy témánkat érintő rövidebb írásában, a Hét 1978/38-as számában. Más néprajzi kérdésekben, főleg a tárgyi- és társadalom-néprajz területén belül, már elkeserítően nagyok a fehér foltok, s ezen a helyzeten' gyorsan javítani kellene. Nem szúrópróbákra van azonban szükség, hanem átgondolt, összehangolt, megszervezett feltáró munkára. Nekünk, néprajzszakosoknak tehát ezen a területen is bőven akad dolgunk. Szerintem az indulásnál az lenne a legértelmesebb megoldás, ha a szlovákiai magyar néprajz- tudomány verbuválódó képviselői egy közös akcióban — mivel másként egyelőre elképzelhetetlen, szabad idejüket féláldozva — megkísérelnék egy közösen kiválasztott faluközösség teljes népi műveltségét felgyűjteni, feldolgozni és publikálni. 3. Egy indulófélben levő tudománynál természetszerűleg fölmerül a publikációs lehetőségek kérdése Is. Meglevő lapjaink, folyóirataink alkalmatlanok szakmai jellegű tanulmányok, anyag- közlések közreadására. Amíg azonban nem lesz önálló, magasabb igényeket is kielégítő tudományos fórumunk, addig a meglevő kevés lehetőséggel kéne jobban gazdálkodnunk. Okosabban kellene élni az egyes vidéki múzeumokban megjelenő időszaki kiadványokkal, az Irodalmi Szemle kínálta lehetőségekkel, s a Madách Könyvkiadó is kiadhatna vékony tanulmányfüzeteket, néprajzi antológiákat. Az utóbbi években ugyan megjelent néhány néprajzi jellegű publikáció, amelyek népszerűsítő céljuk mellett a tudományosság felé is kacsintgattak. De csupán .kacsintgattak. Igaz, tájainkon nincs e tudománynak kellő hagyománya, ám a magyar nyelvterület többi részén jóval igényesebb a kutatás, jó példát onnan kell vennünk. Itt a szlovák, a cseh, a magyarországi néprajztudomány mellett elsősorban a hozzánk hasonló körülmények közt dolgozó és igen jelentős eredményeiket felmutató erdélyi és vajdasági etnográfusok munkájára gondolok, önámítás és kimagyarázko- dás lenne hát, ifta azt állítanánk, hogy a semmiből kell indulnunk. 4. Nagy hiányossága jelenlétünknek, hogy nincs egy — az egész szlovákiai magyarság népi műveltségét bemutató — múzeumunk. Egyelőre vidéki múzeumainknak kellene a majdani múzeum küldetését felvállalniuk. Ennek több módja van. Egyik például: megfelelő kiállítások, ismeretterjesztő előadások rendezése. Nálunk a múzeoló- gusnak népművelőnek is kellene lennie, ami persze rengeteg többletmunkával járna, de csak így kamatoztatható az az örökség, amelyet fárasztó gyűjtések során sikerült megmenteni. Vannak tárgyak, amelyek vagy idétlenül hatnának a múzeumok kiállítótermeiben, vagy odaszállításuk egyszerűen képtelenség lenne. Az ilyen esetekben szokott fölmerülni a népi műemlékvédelem kérdése. Erre is nagyon oda kéne figyelnünk, hiszen egyre kevesebb, védelemre méltó monumentálisabb népi emlékünk marad. Elsősorban a népi építkezések sokszor siralmasnak ható maradványaira' gondolok: meg kellene közülük néhányat menteni az utókor számára. Szerintem szerencsésebb megoldás a helyszínen történő restaurálás és megőrzés, a szabadtéri néprajzi múzeumok létesítésével szemben. Persze, ez is olyan kérdés, amin sokat lehetne vitázni és kellene is egyszer. Az építészeti emlékeken kívül más jellegű alkotásokra Is k: kell terjeszteni a népi műemlékvédelem hatáskörét, ilyenek például a 18—19. századi népies kőfaragás gyönyörű alkotásai és temetőink díszesre faragott sírjelei. 5. Fura viszonyok között dolgozik ko runk etnográfusa. Kutatásának tárgya a néphagyomány, ami az utóbbi években divathullám tárgyává is tetőzött. Ez több problémát és ellentmondást is fölvet. Azon persze hosszasabban lehetne gondolkodni, hogy valóban divatról van-e szó, hiszen az efféle „népiesség“, a „romlatlan paraszti kultúra“ felé fordulás elég régi hagyományokra vezethető vissza. Érvet, ellenérvet sokat felsorakoztathatnánk, de ez inkább a népművelőik, a szociológusok dolga. Én úgy látom, a mai viszonyok vizsgálatánál — legalábbis ideiglenesen — használhatjuk a divat kifejezést is. A néprajzkutatót persze inkább az foglalkoztatja, hogy ezzel a divattal egyenes arányiban növekszik az amatőr gyűjtőik száma, akik kellő szakmai tudás és körültekintés nélkül szinte kirabolják a falusi padlásokat és a sublótok alját az etnográfus orra előtt. Ez a jelenség azonban két részre bontható. Egyrészt azokról van sző, akik — a népművészeti tárgyak árucikké válása következtében — a jó üzleti lehetőséget látva próbálják meglovagolni a divatot. Másrészt azokról beszélek, akik teljesen jóhiszeműen — de szakmailag felkészületlenül — magángyűjtésbe kezdenek. Bár az utóbbi is eleven probléma, hadd töprengjek mégis az előbbin. Az egyes népművészeti alkotások és a inépélet egyéb használati tárgyai csak akkor mondanak valamit a szakembernek, csupán akkor alkalmasak a tudományos feldolgozásra, ha pontosan ismerjük egykori rendeltetésűiket, használatuk módját stb. A gyűjtéseik során ezért nagyon aprólékos, részleteikbe menő adatfeltáirásra van szükség. Az amatőr néprajzosok által a környezetükből felelőtlenül kiemelt tárgyak nem viszik előbbre a kutatást. A lelkesedést azonban meg kell becsülni. Amatőr gyűjtőinket számba kellene venni, előadássorozatokkal kellene őket bevezetni ja szakszerűbb néprajzi kutatómunka rejtelmeibe. Ily mó dón nagyon sokat segíthetnénk a iku tatások előrelendltésében. Egyébként szinte valamennyi szocialista ország ban jól kiépített hálózata van az ama tör gyűjtőknek. Már a múzeumi népművelés vagy akár a publikációs lehetőségek kap csán kitérhettem volna az ismeretterjesztő néprajzi írások, újságcikkeik fontosságára is. Azt hiszem azonban, itl helyénvalóbb fölemlíteni e probléma kört. A néphagyományok iránt megnő vekedett érdeklődést (vagy divatot, ahogy tetszik) a kellő szaktudással és lelkiismerettel megírt ismeretterjesztő dolgozatok a helyes mederbe terelhetnék. Fentebb már említettem: a nép rajzos szakembernek népművelőnek is kell lennie. Most hozzáteszem: rugalmas publicistának is. 6. Elmélkedésem címéül Apáczai Cáere János enciklopédiája első részének elnevezésiét választottam, amely esetleg találónak is hathat, bár a nagy pedagógus annak idején nem a mai érielemben használta e szókapcsolatot. Az egyén által elsajátítandó tudományok (ma inkább általános ismereteknek mondanánk) elsajátításának kezdeteiről beszél. Néprajzi értékeink ismerete az önismeret fontos tartópillére, s ilyen értelemben (kell nálunk a néprajzi „tudománynak kezdetiről“ beszélni. Véleményeim — magán vélemény. Mivel a néprajzkutatás ma már teammunkát igényel, az sem biztos, hogy egyszál magam objektiven, teljes ösz- szefüggéseiben, pontosan át tudom tekinteni a helyzetet. Éppen ezért jó lenne, ha az érdekelték — az a tizen valahány hazai magyar néprajzikutató — közül minél többen hozzászólnának állításaimhoz. A reflexiókkal együtt talán valamelyest tisztulna a kép. Adyval és Fábry Zoltánnal egyszerre szólva: „Ideje már bizony.“ Avagy: ideje lenne, már bizony. LISZKA JÓZSEF Varga Lajos linómetszete a SZLOVÁKIÁI MAGYAR NÉPRAJZI MOTÍVUMOK ciklusból mum mi" MA * / I ■ s ■ • » / / . • • fl ■ • / / I I / ■ /
