Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)

1979-10-07 / 40. szám

Ő si szokás, hogy a lakodalom napján mind a vőlegényes, mind pedig a menyasszonyos ház­inál külön-külön összegyü’.ekeznek a •lakodalmas vendégek, s egyszerre (indulnak a szertartásra. A vőlegény menete gyorsabban halad, mert en­nek kell a menyasszonyt fogadnia a 'bejáratnál. Az ősi szokás jelenkori változata­ként éppen most vemül a nyíri (Ny- rovee) majorból a falu felé a vőle­gény menete. Elöl, fekete TATRA 603-ös autóban ül a vőlegény, utána autóbusz, zsúfoltan lakodalmas ven­dégekkel, nyomában huszonnégy sze­mélygépkocsi, azokban is lakodalmas vendégek ülnek. Halad is a menet elég gyorsan. — Ki gondolta volna valamikor, bogy az uradalmi népek gyermekei­nek ilyen lesz a lakodalmi menete? A kérdést úgy teszi fel Lőrinci La­jos, az Állami Gazdaság nyíri telepé­nek vezetője, hegy választ nem vár rá, mert mindjárt felel is: AKIRE RÄSZÖLT AZ INTÉZŐ # FURCSA GÉPPARK A MAGTAR ELŐTT # HOGY LESZ EGY MAJORNAK MOZEUMA? — Akik megszervezték, politikai küzdelemre buzdították a népet, biz­tos, hogy valahogy így képzelték el. Rá is mondja Gubik József bácsi: — Tudjuk mi, hogy kik. Sző sem esik arról, hogy a kom­munisták, a párt egykori küzdelmé­nek eredménye, egy a sok közül, hogy megváltozott itt is az élet. A válasz lényegét azonban értik a körü­löttünk állók. S azon sem csodálkoz­nak, hogy a gazdaságvezető megfor­dul, az egykori cseléd lak ásók felé mutat, úgy mondja nekem: — Most költöznek ki innen az utol­só lakók. Azután lebontjuk az egy­kori cselédlákásokat. Korszerű, eme letes, központi fűtéses házakat épí­tünk a helyűikre. Most miág megnéz­heti, milyenek. Magas törzsű akácfának dőlve, szé­les mozdulatokkal magyarázza Gubik Sándor traktoros: — Két éve, hogy emeletes házat építettem a faluban. Egy-ikét holmi át tatárad t, most hazaszállítjuk. Egyéb­ként, amióta az eszemet tudom, min­idig ilyen volt itt minden. Cselédlaká­sok sora. Mondjuk csak ki így, hogy cselédlakások, mert azok. Háznak az ház, amit én építettem. Édesapja, Gubik József bácsi is megszólal: — Amióta az eszedet tudod? Mit mondjak akkor én? Itt születtem. Há­rom éve nyugdíjas vagyok, tehát nem imád gyerek, de én is Csak azt mond­hatom, hogy mindig ilyen volt itt minden. Hátat is fordít a cselédlakások so­rának, úgy mondja: — A nép maga igyekszik megsza­badulni attól, ami arra emlékeztet­né, hogy nem mindig volt ember az ember. Nem is hajlandó a múltról beszél­ni. ’Inkább azzal dicsekszik, hogy még A furcsa géppark előtt Gubik József (jobboldalt) beszélget a nyugdíjasokkal mindig jól bírja a munkát. Fiatal ko­rában gőzekével szántotta az urada­lom földjét, megszerette a gépeket, hát most, nyugdíjasként lánctalpas ■traktorral szánt. Elismerő oklevelet kapott jő munkájáért. Tavaly ősszel az állami gazdaságok traktorosainak szántási versenyében, ő, a nyugdíjas!, ■első helyezést ért el. Karórát kapott jutalmul. Kérdezem tőle: — Hogyan summázná a major, meg a saját élete történetét? Szabadkozik persze, hogy ő nem ért ilyesmihez, hosszú lenne mindent elmondani, kevés jó volt, a rosszra emlékezni pedig csak bosszúság, fon­tosabb a mával törődni, meg a hol­nappal. Végül is kimondja: — Ami történt... az egy egész tör­ténelem. Azt tanítani kell, hogy ért­sék meg, csodadolgok történnek, ha a nép a maga gazdája. És most ő kérdezi tőlem: — Látta a lakodalmi menetet? Hát nem csodadc'og annak, aki maga ja­vította, zsírozta, kente az uradalmi ihiintót, amikor az intéző a szomszé­dos birtok, ispánjának a lakodalmába készült? Tekintetét ráveti az akácfasorra, nem is ügyelve a szóra, megjegyzé­sekre, úgy néz végig az akácokon, ■mintha azok födnék, takarnák a múl­tat. Vele képzelem magam elé a má­ba idézett jeleneteket: Ott perzott vé­gig a hintó. Ott beszélték meg, hogy mikor csatlakozzanak az aratók sztrájkjához. Ott vitatták meg, hogy mit jelent cukorgyári birtok helyett az állami gazdaság. Ott, a fasor végén várták a párt küldöttjét, szervezőjét. — A legutóbbi pártgyűlésen is szó­ba" ikerült a múzeumunk ügye — hal­lom a gazdaságvezető magyarázatát. — Jól mondja Józsi bácsi, itt be lehet mutatni, tanítani lehet a történelmet, a mezőgazdasági dolgozók mozgalmi múltját. Akár skanzent is létesíthet­né rak. Hogy lesz egy majornak múzeuma? Miért éppen ott szervezik meg? Kik azok, akik létrehoznak egy ilyen in­tézményt? Honnan van az állami gazdaságban, a pártszervezetben még ehhez is erő? Van-e ehhez elég ere­jűk? Nézzük inog azt a múzeumot! Útközben többen is csatlakoznak hozzánk. Idősebbek, fiatalok, még gyermekek is. Kocsis Évike, a máso­dik osztályos kis szikra bizonygatja: „Igazi múzeum az!“ Bencze János, az asztalosműhely dolgozója kiigazítja: „Még nem az, de lehetne.“ Horváth Lajosné készségesen tájékoztat: „Évente többször is rendezünk ott nagytakarítást.“ Egy fiatalember jól értesültem magyarázza: „A tanító elv- társ minden értékesebb tárgyról dia­pozitív felvételt készített, tanításkor ■még vetíteni is szokta.“ Mindenki tud a múzeumiról. Megállunk a fasor végén, az útke­reszteződésnél. A magtár előtti téren furcsa géppark a látvány. Betontalpa­zaton, virágágyások közepén régi gé­pek, lokomobil, cséplőgép, gőzeke, járgány, vetőgép, szecskavágó sora­koznak. — Része a jövendőbeli skanzennek — magyarázzák. — Nemsokára ide kerül majd a Trezina is ... A motor - vontatású, keskeny nyomtávú vasút­vonalon közlekedő kis vonat is, mert már felszedték előle a síneket, csak Nagypusztára jár, meg a cukorgyár­hoz. A múzeumnak való kastély, mely­nek földszinti helyiségeiben a telep­vezetőség irodái találhatók, arrébb, egy gyönyörű kert közepén áli. Ily- lyési szavakkal mondják az időseb­bek: „Bejutni ide egy más világba való lépést jelentett.“ Hozzáteszik persze: „Valamikor.“ Nem hatódok meg. Ök se. Miközben elmondják, hogy Gregor Mátyás, a gazdaság ma már nyugdíjas igazgatója kezdemé­nyezte a gyűjtést, egészein otthono­san mozogva vezetnek fel az eme­letre, a múzeumba. Megcsodálom a csigalépcsők fölöt­ti, magasban függő, kézi faragásé, hatalmas •csillárt. Azután sorra járjuk a tersmméretű szobáikat. Első, ami feltűnik: miiindeigyikbem más és más, de kézzel 'épített cserépkályha, élet­képeket, jeleneteket ábrázoló csem­pékből rakott cserépkályha áll. A termekben csak nagyjából ren­dezett, elég nagy összevisszaságban, de gazdag és értékes gyűjtemények láthatók. Díszes faragású, több má­zsa súlyú, hatalmas íróasztal — fel­tehetően a zselízi (Zeliezovce) kas­télyból került ide valamikor — az egyik terem legértékesebb bútorda­rabja. Rajta, körülötte, még a padlón is kitömött madarak. Legalább két­száz. Kék varjú, ami már kipusztult ezen a tájon. Hatalmas rétisas, me­lyet 1901-ben preparáltak. A másik teremben vadásztrófeák sokasága között több művészi fest­mény, amelyekről még a laikus Is megállapíthatja: múlt századbeli al­kotások. Akárcsak a falakon látha­tó, speciális mezőgazdasági települé­seket, községek határait " ábrázoló térképek. Fel is jegyzem az egyik feliratát: „Készíttetett gróf Breuner javaslatára, 1887-ben.“ Alattuk talaj­minták, helyi és környékbeli archeo­lógia! leletek sorakoznak, meg üveg­dobozokban növény-, rovar- és lepke- gyüjtemények. A harmadik terem közepén hintó, és csáza áll. Körülötte lószerszámok, lóápoló eszközök, régi kovácsműhely­ből származó szerszámok sokasága. Állványokon pedig fényképekkel teli faliújságok, melyeket a felszabadu­lást követő években készítettek. Üvsgtetejű faládákban még az Ester­házyak ideijéből származó kimutatá­sok, okmányok és telekkönyvi raj­zok. Köztük az egyik Esterházy 1846. március 28-án keltezett végrendelete. A negyedik teremben rengeteg cse rép- és agyagedény, háztartási eszkö­zök, szövőszék, rokka s egyebek. Köztük néhány régi bútordarab, aztán régen használatos, házi szerszámok. Az ötödik teremben viszont az uradal­mi műhelyekből kikerült készítmé­nyek, eszközök és szerszámok soka­sága látható, meg régi méhészeti esz­közök a falakra helyezett régi-régi röplapok, s legalább három évtizedes plakátok alatt. — Kezdeni kellene valamit ezzel a rengeteg anyaggal — mondják né­hányon —, mert ahogy most van, nincs jól. — Csak el ne vigyék tőlünk! — hangoztatják mások. — Mi gyűjtöt­tük, de különben is, ez a mi múl­tunk. — Igazi múzeumot kellene csinál­ni...! — Azt. Csak az a kérdés, hogy kik intézkednek majd? Kik? Erre Gubiik József bácsi csak eny- nyit mond: — Tudjuk, mi, hogy kik. Több szó nem esik róla, hiszen a válasz lényegét mindenki érti. No meg visszaérkezett a majorba a lako­dalmi menet, idáig hallik a vidám nő­taszó: .......Iszom a bort, rúgom a po rt, ölelgetem a szép asszonyt...“ Most mindenki csak erre figyel. HAJDÚ ANDRÁS Lőrinci Lajo« gazdaságvezető szívesen meg­mutatja az összegyűjtött anyagot, meg­magyarázza, hogy mit, mire használtak 1979. X. 7. Az egykori kastély, melynek emeleti helyiségeiben helyezték el az összegyűjtött anyagot ' y ' ' 1 1 •' '' (A szerző felvételei)

Next

/
Oldalképek
Tartalom