Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-09-02 / 35. szám
szocializmus esek azokat az emlékeket őrzi meg, amelyek építésre, alkotásra sarkallnak bennünket. Mint ahogy az irodai jómban vannak eleven hangok, amia- lyek a világ minden részéről, • tájáról érkeznek, hogy egybefonódva, egyesült erővel, szívós Igazságérzettel a haladási, az emberi fejlődést szolgálják, éppúgy vannak, léteznek született, örök tanítók, akik inlévtelem katonaként harcolnak az emberi társadalom szebb és jobb jövőjéért. Az irodalmi bangóikat pontosan követhetjük, a betűnek, a szórnak nyoma, medre van, akár a tiszta, eleven forrásoknak, amelyeknek vize gyors dnam/ú, zúgó folyókon és széles hátú folyamokon keresztül a végtelen tengerig eljut. De a tanítók, a névtelen harcosok útja látszólag elvész, mént a madaraik útja a levegőben, mint a halak útja a vízben. Szerepem most a tanú szerepe, aki hitvallást tesz egy névtelen harcos mellett, aki magyar tanító volt. Próbálom kiragadni a mélyből, a kisváros sűrű homályából, megpróbálom megrajzolni és a tanítvány mély, őszinte hálájával megnevezni. Chira Lászlónak hívták, nem tudom, nem emlékszem rá pontosan, ipsziIonnal vagy 1-vel írta-e a nevét, ezzel szemben jól emlékszem kellemes hangjára, amellyel szívünkhöz férkőzött. Pontosan emlékszem óvatos, finom mozdulataira, meghitt slmogatásaira, ahogy keze lágyan végigrezdült arcunkon, mint zongorabViilentyűkön, hogy kicsalja belőlük az igaz, szívbéli 'hangot, a lélek tartalmát, az összhangot: a zenét. Hatása Ikitörülhetetlenül belém vésődött, fájdalmas, magányos pályámon, életem válságos óráiban gyakran segítségkérőn gondoltam rá, és ő mogjei’jent varázsszóra, mint a mesében. Szólt hozzám, elragadóan és 'becsületesen, mint az elemiben, és újra gyereknek éreztem magamát, a veszély hirtelen összezsugorodott, szájjelmállott, lényeim megtelt alázattal, az emberiség jövőjére kellett gondolnom, az aranykeretes varázslatos képre, amit Ohira László, homályba borult kisvárosi téli délutánokon, csodálatos hangjával vetített elénk. E téli délutánok örökre megszabták magatartásomat a viliághoz, az emberekhez, és mert magyarul szólt hozzám, rabja lettem az árva és rokontalan magyar nyelvnek is. China az emberiség jövőjét „szocializmusnak“ nevezte. E szónak akkoriban harmatos zaimata volt a hivatalos körökben komoly ellenszenvnek örvendett, és egy állami alkalmazott, lehetett az tanító vagy hivatalnak, ezt a varázsszót törölte szótárából. Chlra nem tartozott ezek közé, Chlra feltétlen bizalommal viseltetett tanítványai irányában, és vigaszként, hogy felderítse sivár szegénységiünket, megajándékozott bennünket a „szocializmussal“. Ma már tudom-, hogy bátor cselekedet volt, és ilyesmim csak a született, örök tanító képes. Képzeljék el, kérem, az 1915-ös kisvárosi elemi. Háború van, hazafiasság és nyomorúság párhumazosan tombol, tél van, fehér hó borítja a munkások vérével áztatott harcmezőt, és ugyanaz a hó borítja el a néma kisvárost. Kint az itkolaudvaroin jégvirágok virítanák a hatalmas akácfákon, és az apró tanulók között az egyék nemcsak kabát nélkül, hanem cipő nélkül, mezítláb jelenik meg az iskolában. Ez a tanufőlár- sam ma is előttem van, részvét őrzi és övezi kínos szégyenérzettel párosulva, mert hozzá képest mégiscsak gazdagnak számítottam. Volt cipőim, igaz, hogy rongyos, másoktól levetett kopott téli-kabátom is volt, amelyen a fénylő gombok jelezték, hogy valamikor, az őskorban új lehetett, de e korra természetesen nem emlékeztem. Ám a gyerekkori részvétre határozottan emlékszem, és tainulőtársam nevét is megőriztem. Butkowszikynaik hívták, nem volt kiváló tanuló, de nem is lehetett, ha cipőre nem tellett otthon, akkor valószínűleg enni sem kapott rendesen. Nemegyszer azt Is észrevettem, hogy Bu'.kovszky kitágult szemmel és orcimpával bámulja, amint jobb módú iska’.atársai uzsonna táján falják a jő faiatokat. Természetesem soha egy szót sem szőtt, kívánságának soha hangot nem adott, de hogy részt kért a jóhói, a jómódú közösségből, azt azzal is bizonyította, hogy azon a nevezetes délutánon, a ozünetben mezítláb csúszkálni ment a síkos jégre, az akácfák a'lá. Fagyos-lila gyerekarca, fente, fagyott mosolya mla is előttem lebeg, vállaló nyomorúságával kivált a többi közüli, mert ily módon részt kért, köve- telt bátran és elkeseredetten a közös jóból. Szegény nem akart lemaradni, már taknyom volt, de még mindig elkeseredett kitartással csúszkált a jégen, és elszántan harcolt az emberi méltóságért, az egyenrangúságért. E kilátástalan harcot az -ablakból figyeltem, egy harmadik elemista óvatosságával, cipőm ugyanis lyukas volt, tudtam, hogy estére úgyis lucskos lesz a lábam, s a legjobb akaratom mellett sem tudtam Butkovszkyt vállalásában követni. De túl az óvatosságon volt 'bennem bizonyos fajta gőg is, a jeles tanulók közé tartoztam, és Chira László jóvoltából, nem irigyeltem senkitől a jó uzsonnát, se a jó ruhát, és azt sem éreztem kő telezőnek, hogy a jómődúa'kkal csúszkáljak. Azzal, hogy China néha kitüntetett egy-egy kedves szóval, valami jóleső, rejtélyes szimattal úgy éreztem, hogy az emberiség jövőjében valami komoly szerephez jutcik, és ez kárpótolt a nélkülözésekért. Így hát óvatosan az ablakból figyeltem Butlkovszky szánalmas küzdelmét, dagadt, apró lábát, amelynek rózsaszínét bizonyos lilás árnyalat 'tarkította: .néztem fagyott, tétova mosolyát, apró, csillogó szemét, amely gyűrött sapkája alól társta latiul és fájdalmasan csillogott. A -részvét egyszerre és hirtelen borított el, széles bullámcktian csapkodta és verte szívemet, úgyhogy kétségbeesett tekintettel fordultam Chira felé, aki az asztalnál rendet teremtett, Chira mellém állt, egyetlen pillanat alatt felmérte a helyzetet, szó nélikill a fagyos udvarra rohant, m'ég láttam, amint két karjával megragadta Butkovszkyt és a lakása felé vitte... Chira vagy tíz percig maradt távol, e tíz perc alatt az iakölateretőben és a folyosón Butlkovszky helyzetét tárgyaltuk óriási zaj mellett, mert mindjárt az első percekben, ahogy a vita megkezdődött, két táborra oszlottunk. Érvek Butlkovszky ellem és mellett hangzottak el. Volt, aki felháborító ostobaságnak tartotta, hogy Buíkovszky mezítláb csúszkálni ment, de olyan is volt, aki felháborítónak találta, hogy Butkov- szkynak 'nincs cipője. A 'különböző véleményeken pontosan fel lehetett mérni a gyerekszoba levegőjét, az otthoni állásponSzabó Béla tot, a nélkülözést vagy jómódot. Nekem összetűzésem volt a kövér és gazdag Gombossal, felháborodással bizonyítottam, hogy Butlkovszky azért csúszkált, mert joga volt hozzá, mert a csúszka mindenkié, még azeké is, akiknek történetesen nincsen cipőjük. Izgalmamban kissé dadogtam, és ezt a dadogást kihasználta ellenem Gombos, mert utánzóit... Erre én azt mondtam neki, hogy olyan buta és kövér, mint egy hízott liba. Gombos vérvörös lett, mert ezt a sértést folyékonyan sikerült a fejéhez vágnom, majd amikor fenyegetve mindenkinek a füle hallatára felszólítottam, hogy hozzon egy pár cipőt Butkovszlky.nak, hisz van neki elég, verekedni alkart... De erre már nem került sor. Chira abban a pillanatban megjelent, amikor Gombos karjai dagadozni kezdtek a dühtől. Obira Butkiovszky nélkül jelent meg, később kiderült, hogy rongyokba csavargatta Butlkovszky lábát és egyelőre hazaküldte. Chira megjelenését feszült és komor izgalom fogadta, mindannyian némán vártuk, hogy nyilatkozni fog a Butikovszky-ügybem és tiszta helyzetet teremt a két tábor között. Ám Chira hallgatott, fel-alá járt a fsszült csöndben és harapdálta felső ajkát, ami — jól tudtuk — dühének, felháborodásának kifejezése volt. Fölindultán, szívdobogva, néma áhítattal követtem minden mozdulat tát, néztem feldúlt, hosszúkás arcát, szikrázó, dühös barna szemét és csillogó ősz haját a halántéka körül. Később a feszültség valahogy engedett bennem, úgy éreztem, hogy a Butkovszky-ügy meghízható, rendes kezeikben van, és meg voltam arról győződve, hogy Butlkovszky olyan cipőhöz jut majd, amely eddig csak a kirakatokban virított számára. Nem, egyetlen pillanatig sem kételkedtem Obirában és bizalommal néztem fel rá ... Hirtelen, minden átmenet nélkül különös makacssággal arra gondol- - tam, vajon Obira pelenkával jött-e a világra, mint más gyerek, vagy így, felnőtten, ősz, csillogó hajjal a halántéka körül. A felmerült kérdés oly komoly és súlyos volt, hogy nem tudtam eldönteni, arról pedig szó sem lehetett, hogy esetleg otthon az apámtól ilyesmit megkérdezzek. Tanácstalanul vergődtem, de ennek is véget vetett Chlra, mert nádpálcával hirtelen az asztalra csapott azzal a dühös megjegyzéssel, hogy „csend legyein“. Hát esküszöm, meg voltam rémülve és velem együtt az egész osztály. Oly csönd volt, hogy ha történetesen nyár van, a légy zümmögését is lehetett volna hallani. Miért... • mi történt? ... Miért kellett csendért ordítania, ha amúgy .is csend volt? ... Chira természetesen azonnal rájött baklövésére, hirtelen elmosolyodott, finoman, bölcsen, szívderítőén, és az osztály természetesen, közös megegyezéssel megbocsátott neki, Írisz öröm és boldogság volt Chiránalk valamit megbocsátani. Ohira mosolyával pánjiuziaimocan késői, róz aszínű fénynyaláb tört át a homályos téli ablakon és megvilágította ezüsttel keretezett arcát. A tereimben a feszültség egyszerre felengedett, a fémynyaláb kiszélesedett, aranyporral vonta be a timtafoltos, kopott, zöld színű padokat, és el' kor — a derű aranyszínű fényiében — megszólalt Chira, az örök tanító. Egyetlen szó sem esett Buíkovszky- ról, de mindannyian kivétel nélkül tudtuk, sejtettük, hogv róla, csakis róla van szó. Kinyilatkoztatásként hatott a beszéd, a hang, a mód, az átszellemült arc az aranyözön- ben. Mindaz hozzájárult, hogy így is hallgattuk. — Kedves fiaim, kedves barátaim — így kezdte —, ti még gyetek1'Pt, fiatalok vagytok, előttetek a jövő, és lehet, könnyön lehet, hogy megéritek azt az Időt, amikor nem lesz többé ezen a földön sem gazdag, sem szegény. Mindannyian, aíl/lk most előttem vagytok, emlékezzetek majd a szavamra, hogy a záraik és lakatok rozsdásan, hasznavehetetlenül fognak lehullani az ajtóikról, mint férges, élvezhetetlen gyümölcsűik a fékről. Eltűnnek a kerítések a házak, kertek és birtokok körül, és a szántóföldeken óriási, gépesített ekükkel felszántják majd a mezsgyéket Is. Ezután következnek a nagy fogú aoálboromék, szépen elsimítják majd a szántást, a kömény, ellenálló göröngyök felmorzsolódnak termőfölddé, és a határmezsgyéikkel együtt eltűnni' Pr majd a vagyO'rPcülönbségek is ember és ember közhitt. Egységes és ragyogó lesz az egész föld, mint nyári népeiken az égboltozat. Közös erővel dolgozni fog a nép, az emberiség, mindenki azt a munkát fogja végezni, amihez a legjobban ért. A javakat, a föld, a gyáraik gazdag termését egyformán osztják fel a munkások, a termelők között. Minden gyereknek meglesz a cipője, a ruhája, és az állam gondoskodók majd arről, hogy a fiatal, új nemzedék rendes nevelésben részesüljön. A házak kapui, a •lakások ajtajai imllndemiki számára nyitva •lesznek, a tolvajok, rablóik eltűnnek a színről a sziipolyoző uzsorásokkal együtt. így lesz az, barátaim, senkinek eszébe sem fog jutni, hogy lopjon, hogy valakitől va'amr.t elsajátítson, mert mindenkinek meglesz az, amire szüksége van. Az előkelő, a nomas emitter az lesz, aki kiváló és eredményes munlkát végez, de ... először el kell tűnniük a záraknak, a lakatoknak a bankok, a trezorok ajtajáról és elsősorban a templomok ajtajáról is. Itt hirtelen megállt... tűnődve nézett körül a teremben, gyanús, ráncos homlokkal, mintha ellenséget keresne. Úgy tűnt fel, hogy az utolsó mondatot nem nekünk szánba... miajd hűvösen és nyugodtan folytatta: — Ti, gyermekeim, még nagyon fiatalok vagytok, még nem i*meritek a lakat, a magántulajdon jelentőségét és á lkát. De egyszer, ha majd felnőttek és izmosodó igazságérzottel harcolni fogtok a közért, a „szocializmusért1', akkor emlékezzetek a szavaimra. Semmi kétség, nem értettük, mint ahogy a termőföld gém érti a vetöm.agvat, mégis nő, fejlődik benre és Idővel kalász lesz belőle. Bennünket is főleg Chrlra meghitt, bensőséges, a lélek gyökeréig ható hangja fogott és termékenyített meg. Néma áhítattal hallgattuk őt az egyre homályosodó alkonyati aranyözönben. Akikor, tőle hallottam első ízben a „szocializmus“ szót, amelynek édes zamiita és különös, harmatos varázsa volt. Éreztem, hogy a jövőbsn fontos, sorsdöntő szerepet kap majd ez a szó az életemben. Igen, sokat ígérő jelentőségét úgyszólván magsz-matoltam. És emlékszem, hogy aznap hazafelé menet folyton Ismételgettem magamban ezt a szót, szinte dédelgettem, m'ntha komoly, életbe vágó felfedezést tettem volna. így, derűs, duzzadó léteikkel, lázas izgaiommal kerültem haza, egy sosem hallott, idegen szótól elvairázsolían és mag termékenyít ve. A szó, mint a vetőmag kemény kérge, még ellenállt, de a lázas, forrongó kamaszé vekben megpuhult, majd felpattant, egyre izmosodva nőtt a hajtás, és Ohira, az örök tanító ajándékából, elpusztíthatatlan hittel, komoly áldozatkészségek árán, fejlődött ki bennem a szocializmussal áldott, új társadalmi rend. Maurice Cury* Amint a szálló előtt elhal, azt mondod: lehet, hogy a —, és elmosolyodsz. Beje (majd) fölszaladok a másodi kinyitom az ajtót, és megcs lem (majd) ői a félhomály De mégsem, közömbösen t elhúzódni ott alant, rám sem derítesz majdan, egy centit fog elismerni a történtekből, mii Ilimé tért sem, mintha eg’ rútin kiseprűzlél volna a 1 ismeretedből. Mintha kitör volna minden találkahelyet mintha kitörölted volna e: szobát. Különben is eltelt jó darab idő, nemde? Miért ő itt, és (miért) vár rám? í nőm száműzte magát m.iindi tül Párizsnak egy másik kába, miiért nem szaladsz el elhaladsz, ha hosszú lábaid gas cipő ralijaiddal együtt n inkább távolodnak. Miért? szem a háromszög, ahol ci jaPd közre fogják medanc néma. Néznek az emberiek, kin'tsitük kereszttüzében i És nem zavar téged a nézi Sőt, lehet, hogy még bízele ez neked. De én természel fölkelhetek, elhagyhatom es áldatlan ágyat, és kinézhet redőny "Ik hasadékán. Meg tóm. Lerohanhat ok az emelt Igen, én még mindig játszó; járda majdnem teljesen üre én javíthatatlan vagyok. E a szobában pedig több az öt’ mint abban az emlékezetes napban, amely a parton köv rr link 3t. H o zzá p rése lh etné nt sziklához, .talán, netán. Mert — summa sumimarum — n latja-e azt valaki, hogy szeretteitek? Bár otthagy mezítelenül, kiraboltan, az szívében, az utak büdös és kos labirintusában, a „Ián ostrcimlotta szállók síkos k bén. Bár hagytam, hogy fi veaítsd a kétszázfrankos i * Mai haladó francia elbe Rácz 01 (Az Egy szál a zengzer fölöttét Regényesen Most még elmegyek kincsi a fők töve már reves csont, hor mind villog és ( Legényesen s reményesen Keresztet vetek felkúszom fára, sok pénzt rejtett el erre C amikor messze f Szegényesen és éhesen Jól jön nekem c ma is csak bab (az is csak úgy meghalok a bat üdére lebeg
