Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)

1979-08-26 / 34. szám

ÚJ szó 19 79. ^ VIII. 26. ílt tekl,ntetű, halk szavú, szerény ember benyomását keltő férfi nyújt kezet a bemutatkozáskor. Ha nem tudnám rőla, hOigy miár elmúlt hatvankét éveis, inlkább ötven körüli­nek mondanám. Ugyanúgy, minit bizo­nyára a legtöbben azok közül, akik Riimaszomteithain (Rimawská Sobota) csak futólag ismerik Tóbisz János nyugdíjast, a városi sportszervezet fia­tal 'birkózóimaik önkéntes edzőjét, a Szlovák Nemzeti Felkelés partizánját. — A rozsnyói (Roznavia) járás egyik kisközségében, Csúcsomban (Cucrnia) születtem — va'llja magáról, amint egy Ricsiit belam-elogadürtk a beszélge­tésbe. — Bányász volt az apám. 1921- bein ő voilt egyik alapító tagja a CSKP ottani aliapszervezeténak. Tizen voltunk testvérek. Nagyon nehezein, nyomorog­va éltünk a faluvégi házunkban. Ezért már tizenhárom éves koromban dol­goznom kellett. Egy rozsnyói gazda Ságban lettem szoilgagyerek. Az idősebb Tóbisz Jánost Csúcsom­ban a község első kommunista bírójá­nak választották meg. Az ifjabb Tóbisz János pedig hamarosan mint a Kom szornol szervezet aktív tagja ás mint különösen bátor természetű ifjúmunkás hallatott egyre többet magáról. — Ennek tulajdoníthattam, hogy a legtöbb munkaadóm rövid időn belül kitette a szűrömet. Alkalmi munkásnak is egyre nehezebben vettek fel. Pedig otthon nagy szükség volt az én kevés keresetemre is, hiszen még cipője sem volt mlindiegyikünkiniek. Sck mindent megpróbáltam. Voltam mindenes szol­ga, ikováosinas, favágó, kőműves, me­zőgazdasági gyalogmuníkás, betonozó, aztán még kocsis is, mielőtt 1939-ben a csúcsom! maingánércbányába kerül­tem segédvájárnak. Fábri Ferenc bá­csival dolgoztam együtt, aki évek óta jól ismert és így fokozatosan beszer­vezett az illegalitásba kényszerített pártszervezet tevékenységébe. Csúcsom község közel volt -az ak­kori országhatárhoz. — Mielőtt nekem is kikéztesífhették volna a magyar Horthy-hadseregbe szóló katonai behívót, sikerült átszök­nöm a határon. Jól tudtam, hogy par­tizánok vannak a túloldalon. Hozzájuk igyekeztem. A Sztialún-Kozlov nevet vi­selő partíizánbrtgádba.n akkor éppen újjabb ejtőernyősök -érkezését várták a Kijev melletti kiképzőtáborból. 1944. szeptember 19-én éjféltájban érteik föl­det a Szovjetunióból küldött elvtársak, több szlovák, kilenc szovjet és tíz ma­gyar partizán, -velük együtt lettem én is a P-etőíi-ibnigád tagja. Mint a környék jó ismerőjét, felde rítönek osztották be. Erre így emlék­szik vissza: — Civil ruhában jártam gyűjteni az információkat. Egy alkalommal Rozs­nyón fegyver- és lőszerután pótlást szállító huszárdandárra figyeltem fel. Hat jól -megrakott -kocsit kísértek a katonáik. Megtudtam, hogy Dobsiná irányába készülnek továbbmenni. Nem is tudom, honnan szedtem annyi bá­torságot, felajánlottam, hogy elvezetem őket. Beleegyeztek, talán még örültek is a váratlanul kapott segítségnek. Az­tán elindultunk. De nem Dobálna, ha* nem Csúcsom felié. Nem mentünk túl messzire. Mondogatni kezdtem a kato­náknak, hogy az egész környék part'i- zán-ckikul van telle, akik az útszaka­szunkat is -teljes ellenőrzésük alatt tartják. Addigra ugyanis már biztosra ve-tlem a beszélgetésükből, hogy nem is szeretnének olyan nagyon eljutni az egyre (közeledő frontig, ahol őket is ott tartották volna. Azt már tudták a magyar katonák, hogy Németország nem nyerheti meg a -háborút. Gondol­tam egy merészet és előhuzakodtam azzal, hogy ne menjünk tovább, mert a partizánok miatt úgysem jutna célba az utánpótlás. Síikéiről t meggyőzni a parancsnokot. A kocsikat beállítottuk a csúcsom! udvarokba. Kelemen And­rás, Völgyi Domik József, H-ronec Már­ton, Utai Domik József Istállójába pe­dig a lovakat -helyeztük el. Hacskó Józseféknél hét magyar katona maradt. — Mi lett a fegyverek és a lőszer sorsa? — Kiegészítettük a partizánok kész­letét, egy 'kocsi rakományát a trágya- d-cmlb alatti v-eremlbe rejtettük. Néhány piti latnaira -eltűnődik, emi’.é- k-ni közölt keresi a ma már történe­lemnek számító események összoköő szálait. Aztán egy újabb epizódot ele­venít fel. — Rozsnyó -felszabadulása előtt mintegy 200 tábori -csendőr étkezett a fal úrikba. Amint később kiderült, elté­vesztették az utat. A falu közepén már felállították a tábori konyhát, előírá­sosan széthelyezték a me-héz- és -köny- ny űgé pfeg y vérekét, amikorra hírüket vettük. Váratlanul ért -a jövetelük, ak­kor éppen csak Matejko Zoltán, Tóbisz Zaigmond, Horváth Andor, Zenko Lász­ló, Zemko János, Gondia László, Ondra-j Pál, Kacslko József és jómagam véltünk a falu környékén a partizánok közül. A tábori csendőrök parancsnoksága pe­dig Szőllős János házába szállásolta be magát. Tanakodni (kezdtünk, hogyan lehetne ártalmatlanná tenni a csend­őröket. Akikor má-r 1945 januárját mutatta a naptár, és egyre közetebbről hallat­szott a front dübörgése. — Azt okoskodtok ki, hogy Matejko Zoltán -és a bátyám fsi'kerasi a pa- ra-n-csincket, és jelenteni fogja, hogy -a falut bekerítették a partizánok, akik megkezdik a -harcot, amennyiben a csendőrök nem vonulnak ki a faluból, vagy nem teszik le -a fegyvert. Néhány perccel -a bátyámék után másodmagam- mal, minit paiiizánösszekötők állítot­tunk t-e a parancsnokságra, hogy meg­tudakoljuk a választ. Közben a töibtoi-ek, mindig más-más helyről -leadtak egy­két sorozatot a falu fölött. Sikerült el­érnünk, 'hogy a -param-osncikság -miniden tábori csendőrnek, aki nem alkart har­colni a partizánok ellen, engedélyezte a szabad elvonulást. Éjfél előtt a tiszteik húsztagú cso­portja elhagyta a falut. A többiek le­rakták -a fegyvereket, megadták ma­gukat a tíz csúcsom,i pantizáranlaik. — Másnap hajnlalra a II. U-krán Front katonád felszabadították Rozs­nyót — folytatja az emlékezést. — Reggel peddg már Csúcsomba értek a szovjet katonák. A falu közepén fel­sorakoztattuk a tábori csendőröket, ko­csira raktuk a korábban zsákmányolt fegyvereket és lőszert, majd elindul­tunk a város felé. öt mappa! később, 1945. január 27- én, egy partüzánfutár parancsot ho­zott Tóbi-sz Jánosnak is. Kisidán (Malá Ida) kellőit gyülekezni azoknak, a-fc'k vállalták a harc .folytatását. — Február másodikén Kisidán kato­nának jelentkeztem -az 1. Csehszlovák Hadseregbe. Sajnos azonban -nem ke­rülhettem oda. Másnap reggelre negy­ven fokos lázam volt, súlyos me-llhár- tyagyul'adást állapított meg az orvcs. Egy teljes évig nyomtam az ágyat. A felszabadulást köve'őem erdőőr lett, majd a rámiaiszomfnati konzerv­gyárban bízták meg politikád munká­val. 1947 ck-t-óberébein -c-rnan indul' t harcba a tandaristá'k -elten. Alig ö hónap -e,’teltével pedig, mint -a Népi Milícia tagja fogott fegyvert az új rend, a munká-sihatailcm védelmében. — Tóbisz János egy különösen tisz­teletre imé'.-tó ember — cseng vissza, amit találkozásunk előtt -hallottam róla egyik barátomtól. Akaratlanul ds erre gondolok, ami­kor eliköszön egy erős kézszorítással. LALO KAROLY Számtalanszor . elmondta már az 'élettörténetét, vagyis inkább annak a kát hón-apmaik a történetét, melyet ti­zennégy társával a halál torkában át­élt. A meghatódottság azonban .ma is fátyolossá teszi a tekintetét. — Nem tudok úgy beszélni azokról a napokról, hogy minden pillanatot újra át ne éljek — mondja Katarina Horská. — Tudja, amikor először el­mondtam, hogyan éltünk 1944 decem­berétől 1945 februárjáig, azt mondták, hisztérikus nőszemély vagyok, s olya­nokat találok ki, amit nem lehet el­hinni ... De térjünk v-issza előbb az 1930-as évsik végére. Ekkor lépett k,i ugyanis a hatgyermekes szegény lovinobanai iparos család, Siimamék fel cseperedett lánya a számára sémim! jóval nem ke­csegtető életbe. — Losoncra kerültem szolgálónak, mert iskolába akartam járni. De két és fél év után a tanulásról le kellett mondanom, nem bírtam á munkát is meg azt is. A kenyérre valóra pedig igen nagy szükségünk volt. A ha-tá,módosítás 1938-blan az ő éle­té,be is változást hozott. A család, ame­lyiknél szolgált, elköltözött Losoncról (Luöeneic), így más munlkát kellett keresnie. Ekkor -került a Liptovsky Mi­kulás-! árvaházba gondozónőnek. Kata- ríná-t itt érték 1944 sorsdöntő esemé­nyei. — Tulajdonképpen azzal kezdődött, hogy az egyik szomszéd megkért, nem tudnék-e valamennyi éleimet szerezni az árvaház készletéből. A valamennyi­ből mindig több leit, s végül már ész­revették, hogy valaki dézsmálja a rak­tárkészletet. Azt nem tudták, hogy ki, de én már tisztában voltam vele, kinek szerzem az ennivalót. 1944 júliusában a túróci erdőkben Peter Alekszejev.ics Veldcsko parti­záncsoportja -kezdte el szervezni a par- tizánmozgialmat. Nekik kellett az éle­lem. Mire Velicsko vezetésével meg­alakult az I. csehszlovák partizánbri­gád — a St-efánilk brigád —, már Ka­tarina is közéjük tartozott. Részt vett a -Martin és Vrú‘ky környéki harcok­ban, sebesülteket ápolt és szállított Zvolenba és Síiiac-ra. S velük tartott akkor is, amikor 1944 őszén a német túlerő a hegyek közé szorította a par­tizánokat. Ekkor már az alig tizenöt­éves húga, Bozenla is mellette volt. — Novemberben a Zuberec község melletti Zverovka menházban elhelye­zett partizánkórházban ápoltuk a se­besülteket. December elején, súlyos harcok után a brigádnak innen is to­vább kellett vonulnia. Ekkor kaptuk a parancsot, hogy a sebesülteket a Ro- hácei völgyön keresztül a hegyekbe, egy vadászbódéba kell menekítenünk. Régi, újságból (kivágott képet tesz elém. Rajta egy összetákolt fabódé. — Ez volt a kijelölt menedékhely. Ide költöztünk 11 sebesülttel én, a hú­gom, Bernáth György medikus, a bri­gád egyik orvosa és fán, egy védel­münkre velünk maradt partizán. Több mint két hónapot töltöttek a tizenöt négyzetméternyi alapterületű vadászfbódéban. írói fantázia sem al­kothatna e valóság szülte történe'nél hátborzongatóbbat. Dacolva a hideggel, az éhséggel, a fájdalommal, a legalap­vetőbb gyógyszerek és felszerelés nél­kül, úgyszólván a bosszúért lihegő, állandóan a nyomukat kutató németek orra előtt. Az elszántság, a győzelem­be vetett szilárd brit leküzdötte a ne­hézségeket. Aki ma fellapozza a fel­újított és emlékben!yé nyilvánított va­dászbódéban -található emlékkönyvet Katarina és Botom — az egylkoori egészségügyi nővérek — megfogalma­zásában o-lvashatja: „Itt éltünk, éhez­tünk, de mégis győzelmet arattunk a fasiszták és a balál felett.“ — Február elején eljutott hozzánk a hír, hogy Zakopané jelszabadult. Bernáth György rögtön elhatározta, nem várunk tovább, elindul segítsé­gért — kanyarodik vissza kis kitérő után ismét a múltba. — A körülmé­nyekhez képest nem tartott sokáig, amíg a hosszú és fáradságos utat meg­járta, nekünk mégis egy örökkévaló­ságnak tűnt. Azt, amit akkor éreztünk, amikor a lengyel hegymászókkal visz- szatért, nem lehet elmondani. A begyeken át a Zakopanéira vezető nebóz utat utolsó erejüket összeszedve tették meg. Számúikra ez az életet je­lentette. — Hetekbe telt, amíg hazakerültünk Lovinobafíára. Otthon már nem is vár­tak bennünket, valaki biztos szemtanú­ként halálhírünket költötte. A szabadságént vívott harcot Kata­rina Horská akkc-r még Simanová ez­zel befejezte. A felszabadulás után a békés életért, az eszme végső győzel­méért, az újjáépítésért folyó küzde­lemben azonban friss erővel, tettrek-é- szen ismét az élen járt. Nem volt köny- nyű ez a harc sem. A belső ellenség, a régi rendszer -hívei nem törődtek bele a vereslégibe. — Egy ideig ismét szolgálóként dol­goztam, aztán a Partizán Szövetségen Losoncán, majd a férjemmel együtt az asi Kerékpárgyárban, aztán üzletben, míg 1957-ben a Zvoleni Járási Nemzeti Bizottságra kerültem. Azóta megszakí­tás nélkül itt dolgozom. Pár mondatba sűríti a nehéz éveket. A szociális osztályán végzett munkájá­ról azonban szívesen beszél, jelenleg a zvoleni orvosi véleményező bizottság elnöke, azelőtt másfél évtizedig a tiz-enöléveis fiatalok pályavá­lasztási ügyeit intézne. De képviselő­ként, a mőbizo-ttság tagjaként, a szö­vetkezetesítés szervezőjeként is mindig a lehető legtöbbet -igyekezett tenni. Számára az a természetes, hogy a tár­sadalmi munkában épp olyan hűen ki­tartott -és kitart m-ég ma is, mint egy­kor a harcban. Az évék folyamán bé­től tölt funkcióit nehéz lenne felsorol­ni. Még most is van belőlük kilenc, pedig már nem egyet átadott a fiata­labbaknak. — A férjem megértése és segítsége nélkül nem tudtam volna minderre időt szakítani. — mondja, miközben a két lánya hárem gyermekét inti csendre. Az ő figyelmüket azzal köt: le legjobban, h-a ia Szlovák Nemzeti Felkelésről, akkori élményeiről mesél. Ök -a legbüszkébb,:.k a nagymamájuk kitüntetéseire is, amelyek között a Há­borús Kereszt, az Ezüst Partizánjel­vény, s a Szovjetunió Legfelsőbb Ta­nácsának emlékérme is megtalálható. FLORIAN MARTA 9 MINDEN PILLANATOT Ojra Átélek % ß MERT (A szerző felvétele)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom