Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)

1979-08-05 / 31. szám

KÖZÖS KINCSEINK

Szeretem a szomorú arcokat. Különös élmény őket némely középkori írott vagy faragott képen látnom. Olyankor az az érzésem, hogy a szobrok, az ikonok megmozdulnak.

így jártam Bratislavában is, amikor a Szlovák Nemzeti Galéria középkori szobrait nézegettem. A nagy terem végén 'három kisebb királyszobor már messziről hívott, csalogatott — kikerülnöm lehetetlenség volt. A Poprádról származó szobrok itt külön életet élnek, szinte párbeszédet folytatnak: István a távoliból mondja, sőt harsogja az intelmeit fiához, Imre herceghez, aki megtorpanva, hátrálva, félig felemelt kézzel mintha tiltakozna: — Nem! Nem! Mellettük László király áll, nagyon szomorúan néz 6 talán kérdez valamit.

Ilyen szomorúnak nem láttam még soha László királyt, pedig elég jó ismeretségben vagyok vele. Számtalan freskón, kódexben láttam e harcias bárdost, a középkori lovageszmény egyik megtestesítőjét. A győzedelmes király hírét s nevét a képző- művészeti ábrázolásokon kívül törvényei őrizték meg, és énekek, mondák, legendák is. Legendái közül az egyik különösen érdekes; amelyet középkori képíróink mesfélnek el képeiken: László csatiája ez, s küzdelme a leányrabló kunnal. Ennek leírását megőrizte a Képes Krónika is, s így tudjuk, hogy a képen az 1068-as kerlési csatáról van szó. Pontosabban arról az epizódról, amikor László — még mint herceg — észreveszi, hogy az egyik pogány leányt rabol, s mivel azt gondolja, hogy a váradi püspök leánya, üldözőbe veszi. A freskók érdekessége, hogy bárhol is festik, Velká Lomnicán, az erdélyi Gelencén, vagy a szlovéniai Bántornyán, mindig ezt a történetet beszélik el, s mindig hat jelenetben ábrázolják, melyek egyben s másban különböznek is az írott szövegtől.

A freskósor Várad képével kezdődik: búcsúzik László király és a sereg; búcsúztatják asszonyok, kürtösök. Nagyon szépen látható mindez Gömörbá- nva (Rimavská Bana) középkori templomában. (Ez •nincs meg a Képes Krónikában.) Ezek a freskók 200—300 évvel László király halála után készültek, amikor már úgy élt az emberek tudatában, mint aki mindig szent király volt és hős. De folytassuk a képsort: a magyar és a kun sereget látjuk a csatában, s az egvik kun lován az elrabolt lányt. Ezután csak Lászlót, aki üldözi a leányrablót, de nem éri utol. A következő jelenet a küzdelem, a birkózás: a lovak kikötve, a két hős bírókra kel, de nem bírnak egymással. Végül a lány dönti el a küzdelmet: a hatalmas bárddal megsebzi a kun Achilles- inát. Ezután László levágja a kun fejét, majd a lány ölébe fekszik megDihenni, egv fa alá. Ezt is más- •képo mondja el a Képes Krónika.

Ennyit mutat be egy-egy falikép. De ha az összes fellelhető ábrázolást összevetjük, lassanként kiderül, hogy a történet csak ürügy, adott témia, valami más, lényegesebb dolgok elmondására. Figyeljük csak meg a két hős ábrázolását: amíg László fehér lovon ül. fehér vagy világos a ruhája, ezüst a fegyvere, szőke a bajé, addig a kunnak mindig sötét a ruhája, a lova, vörös a haja. Két ősi erő viv itt egymással, a Világosság a Sötétséggel! A küzdelmet ábrázoló kép árulja el a legjobban, hogy eev elfelejtett ősi mítosz lebet az ősforrás! A Képes Krónika azt íria, hogy László sebtől véresen küzd tovább. A falkénen meg az látható, hogy László a kunt ugyan átdöfi lándzsájával, de hasztalan, mert sebezheíetlen. Csak egy ponton, a horgas inán sebezhető.

„Sok eurázsiai hős ilyen — írja László Gvula, aki e legenda rejtélyének egyik kutatója, felfedezője és összegezője. — Például a mitológiai Akhilleusz is. De az elmondottak értelméhez közelebb vezetnek a táltosmondá>ink.“

E mondák veleje az, hogy a jó (fehér) táltos beállít egy falusi házhoz, tejet kér, s elmondja, hogv meg kéll küzdenie ellenfelével, a fekete táltossal. Ő fehér bikává változik, ellenfele t>edig füstös bika kéDében közeledik. Arra kéri a háziakat, ha azt látnák, hogy gyengül a küzdelemben, akkor üssék kapával vagy bármivel, ami éppen a kezük ügyébe akad a fekete bika horgas inát, mert csak ott sebezhető. Állat alakban, de ugyanazt a képet kapjuk, mint László király és a kun küzdelmében.

De térjünk vissza az utolsó, megpihenés elnevezésű jelenethez. Ennek egyik különlegessége, hogy

néhány heflyen így Vltovcén is nem a fa alatt, de ágyban, s nem a kun leány, hanem Mária ölében pihen a király. A másik ennél sokkal lényegesebb. Már a század elején észrevette Nagy Géza régész, hogy ez a pihenésjelenet azonos az Ermitázsban őrzött szibériai aranylemezen — jobboldali kapocs- páron — látható ábrázolással, amelynek keletkezési idejét pontosan nem ismerjük, de az időszámítás kezdete lehat keletkezésük. Fettich Nándor pedig felifigye.lt arra, hogy mindkét ábrázolásiban az is közös, hogy a leány „keleties kedveskedéssel a vitéz haját tisztogatja“. László Gyula pedig észrevette azt, hogy a Molnár Anna balladánkban ez a jelenet szinte szószerint megtalálható:

„Üjj le ide Molnár Anna

Borús fának árnyékába,

Hagy fekügyeim az öledbe;

S nézz egy kicsit a fejembe!“

E balladát, amely 15 nemzet hagyományában maradt fent, a Kékszakáll-történettel szokták magyarázni, eredeztetni. De az ázsiai s a magyar egyezségek másra figyelmeztetnek: „Magyar és román területen él ennek a balladának hiányos változata is, amelyből hiányzik a Kékszakáll-történet akasztott leányainak jelenete. Szerintünk a magyar változat, amely tőlünk sugárzott a Balkán felé — az eredeti, a Sz. László legenda változata, s ebbe csak később kerültek bele az akasztott leányok“ — írja László Gyulla. Mit is mondhatnak a mai embernek e freskók?! Túl azon, hogy egy eseményt elbeszélnek, arra figyel,mBztetnek, hogy számos és számtalan hatásból táplálkozott az európai, különösen a középeurópai középkori kultúra. Motívumok, legendák, dalok, történetek vándoroltak országról országra, hegyeken, völgyeken, folyókon át, kelettől nyugatig, délről északra és sokszor — megújulva, átalakítva — vissza a szülőhelyükre. Intenek és figyelmeztetnek, hogy nagyon sok közös kincsünk van.

MÖSER ZOLTÁN

1979.

II. 5.

e

N

CS2

RÓMAI StRKŐTÁBLÁK

N

eves történészek és archeológusok hosszú évtizedeken át vitatkoztak, vajon a római birodalom katonai egységei a Kárpát-medencében, illetve a Duna völgyében mekkora te rületet tartottak megszállva.

Egyesek szerint csak a Duna jobb partja volt a határ, mások szerint a rómaiak átjártak a bal partra is, mert az a cél vezette őket, ihogy a barbár népeket távol tartsák Itáliától. A kelták — a rómaiak elnevezése szerint „pannonok“ — elkeseredetten küzdöttek a hódítók ellen, s ezért a légiók csak az I. század derekán érték el északon a Duna vonalát. Aachen város krónikájában olyan feljegyzések is vannak, hogy a római légiók veteránjai az aacheni gyógyforrások vizében gyógyították magukat. Állítólag a Duna—Tisza közét nem szállták meg a rómaiak, csak át-át jártak a jazygok szállásain, mint ahogy ezt a feljegyzések megörökítették. Egy-egy történelmi esemény azonban másról tanúskodik.

Dio Cassius hadvezér szerint Marcus Aurelius Antonius római császár, 172- ben a jazygok, 174-ben pedig a kvá- dok ellen viselt hosszabb hadjáratot. A 174-beni csata a mai Esztergom táján, egyesek szerint Malacka vidékén zajlott le, sőt voltak olyanok is, akik a csata színhelyéül a 'Nyitra megyei zsibricai sáncokat mondják. Marcus Aurelius, aki viselt dolgairól szintén írt elmélkedést, a csata helyét illetőleg pontos meghatározást nem tett. A feltevések szerint az útirány a Duna mentén a mai Érsekújváron (Nővé Zámky) vagy a Ghymes felől jövő régi úton, a Nyitra és a Vág völgyének déli részén vezetett keresztül.

Egy másik feljegyzés szerint a római légiók a Duna hal oldalán is tevékenykedtek, ha arra hadászati szempontból szükség volt. Őrtornyaik ezeken a területeken is voltak. Azt tudjuk, hogy Komáromnál, a Duna másik, azaz jobb partján Ő-Szőny helyén egy Biágetió, vagy Bregetio nevű római település volt. Ezen tényt az ott talált római leletek bizonyítják.

De hogyan kerültek római sírkőtáblák Érsekújvárba — kérdezhetné valaki. Két lehetőség is van a magyarázatra. Az egyik, hogy Újvárban találták volna őket, amikor az érseki malmot kezdték építeni, s amikor római pénzérmék is előkerültek a földből. Mint római korabeli leletek ezek a kőtáblák azt bizonyítják, hogy Újvár helyén is tartózkodtak abban az időben a római légiók csapategységei. A másik lehetőség az, hogy Hetény (Chotin) község határában, kerültek felszínre, onnan Bajosra, az érsek birtokára szállították, majd pedig Újvárba, ahol befalazták az érseki kismalom északi oldalának falába. Hiteles írásos adatok sajnos nincsenek, s így nem lehet eldönteni, hogy melyik lehetőség az igazi.

1954-ben a római sírkőtáblákról ké szült fényképfelvételeket átadtam Dr. Hudec Józsefnek, a helybeli gimnázium akkori igazgatójának, aki e kőtáblákról készült képeket elküldte Dr. Vojtech Ondruohnak a bratislavai egyetem római tanszéke volt vezetőjének, aki a kőtáblákra vésett rövidített latin írásjeleket kiegészítette, majd a teljes latin szöveget és annak szlovák fordítását visszaküldte. Az egész anyag, a negatív lemezekkel együtt, azóta is birtokomban van.

Lássuk a sírkőtáblák leírását: Az egyik téglalap alakú, 140 cm magas és 80 cm széles, egyszerű kivitelezésben készült faragás.

Latin szövege magyarul így hangzik:

Az istenek és az ősök szellemeinek:

M. Fuficius Marcellusnak, Marcus fiá- nak, aki Aquiledból a Véli törzsből eredt, emeltették mint örökösök Ulpia Avita Marcus Fuficius Marcellusnak az 1. kisegítő légió századosának felesége és Fuficia Marcelllna nevű leánya.

A másik tábla 175 cm magas és 63 cm széles. Szintén téglalap alakú, de jóval díszesebb faragásé. A kiegészített latin felirat magyarul a következő:

A síremléket C. Julius Longus az 1. kisegítő légió kiszolgált harcosa emeltette még életében Claudia Secuda nevű feleségének és önmagának.

Állítólag volt egy harmadik tábla is, de ennek a helyét felkutatni — sajnos — nem sikerült. Valószínű, hogy a malom renoválásakor a vakolat alá került, felrobbantásakor pedig a hatalmas kőtörmelék között lehetetlen volt meglelni.

A sírkőtáblák szövegéből pontosan megállapíthatók, hogy a Duna bal partján, tehát Érsekújvárhoz közeli részen is állomásoztak a római kisegítő légió egységei.

Befejezésül annyit, hogy 1964-nya- rán Kálmán Zsigmond, néhai fényképész felkeresett és a sírkőtáblákról készült negatív lemezeket kölcsönkérte azzal, hogy azokra öocsének, Kálmán Gyulának a bratislavai múzeum tudományos dolgozójának szüksége van. Ezután a nevezett a „Vlastivedn^ Casopis“ 1964. évi számában (XIII. évfolyam 1. szám) Nővé Zámky címen egy rövid, értékes történelmi tanulmányt írt és abban többek között e római sírkőtábláknak Dr. Ondruch által kiegészített latin szövegét szlovák nyelven is közölte. Mivel a magyar olvasóközönség a magyar szöveget eddig még nem olvashatta, azért most közreadom. Az említett római sírkőtáblák, mifit rendkívül értékes műemlékek, illetve történelmi tárgyak jelenleg az Érsekújvári Járási Múzeumban tekinthetők meg.

VÁGOVITS GYULA

A leányrabló kun — a VeTká Lomnica-i freskó részlete

Részlet az Ermitázsban őrzött szibériai aranyle

mezről (A szerző felvételei}