Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-07-29 / 30. szám
ÚJ szó MA GASMII SZINTEN A mű- és szakfordítás elméleti kérdései A fordításelmélet a fiatal, még kibontakozóban levő tudományágak közé tartozik. Bár fejlődése során már számos eredményt ért el, a mai napig is akadnak még fordítók, nyelvészek, irodalmárok, síb., akik megkérdőjelezik létjogosultságát. Példaként idézzük Lator László nézetét (Montale fordítása közben című tanulmányából): „Bevallom, nem nagyon hiszek a fordításelméletben. A műfordításnak nem annyira elmélete, mint inkább gyakorlata van.“ Ha igazat adnánk Lator Lászlónak, akkor ugyanez elv alapján kétségbevonhatnánk az irodalomelmélet, a zenetudomány s végső soron az esztétika és egyéb tudományágak létjogosultságát is. Ellenérvként csak annyit hozzunk fel, hogy ma már talán nem is akad olyan emberi tevékenység, amelynek ne lenne elmélete. Más kérdés az, hogy az egyes elméletek menynyire alkalmazhatók a gyakorlatban. E tekintetben megemlíthetjük pl. a sportban tapasztalható — szinte hihe- tétlennek tetsző — ugrásszerű fejlődést. Senki sem vitatja, hogy e fejlődés magyarázata leginkább a tudományosan — értsd: elméletileg — megalapozott edzési módszerekben kereshető. Lehet-e fordítani elméleti felkészültség nélkül? Nos, fordítani talán igen, jól fordítani azonban semmi esetre sem. Napjaink fordítói nem követhetik el azokat a hibákat, amelyeket elődeiknek még elnéztek. A nyugatosok fordítói munkássága pl. már magasabb fokú elméleti felkészültségről tanúskodik, mint a nyelvújítóké. 1909-ben már magyar nyelven is megjelent fordítás- elméleti munka — Radó Antal: A fordítás művészete. Radó, az akkori gyakorlattal ellentétben, helyesen értelmezte a „műfordítás“ szó jelentését: „A közhasználat arra hajlik, hogy a ,,műfordítás“ szót csak a kötött formájú művek tolmácsolására alkalmazza ... helytelen dolog a művészi próza fordítását kirekeszteni a műfordítói munkásság köréből.“ Radó emellett hangsúlyozta az ismeretterjesztő és egyéb nem művészi munkák fordításának nagy fontosságát is. Munkája fejezetcímei is „lefordíthatók“ a mai fordításelmélet nyelvére: Az idegen munka megértése és átérzése (Az eredeti szöveg interpretációja); Az anyagi hűség, Az alaki hűség (Az ekvivalencia, ill. az adekvát fordítás kérdésköre), stb. Radó gyakorlati kérdésekkel is foglalkozott. Felhívta pl. a fordítók figyelmét arra a tényre, hogy meg kell vitatni a tolmácsolt mű más nyelvekre fordított változatait (ha vannak), az író szókincsét feltüntető szótárakat, a lexikonokat, a jegyzetes (magyaráza tos) kiadásokat. Hangsúlyozta, hogy a fordítónak filológiai ismeretekre van szüksége, hogy gyakran „szövegkritikai“ munkát is kell végeznie, hogy a szótárhasználatban ügyelnie kell nem csak a szavak elsődleges, de másodlagos jelentéseire is (a denotációs-kon- nontációs viszonyra), hogy a reáliaismeret nélkül nem lehet adekvátan fordítani. („Wer den Dichter will verstehen, muss in Dichters Lande gehen“.), hogy a kihagyások és toldások kérdésében lényeges a kellő mérték betartása (Ma: a dinamikus ekvivalencia, Hl. a stilisztikai eltolódások kérdésköre.) stb. Radó felhívja ugyan a fordítók figyelmét, hogy az eredeti forma és tartalom szoros viszonya kötelez, mégis — helyesen — megállapítja, hogy meg lehet változtatni az eredeti versmértéket, ha valamilyen hazai forma jobban kifejezi a „költő szellemét“ (szubsztitúció, adaptáció, naturalizáció). Felfigyel arra a tényre is, hogy a műfordítások — még a leg jobbak is — idővel elavulnak, s fei kell újítani őket (Az újfordítás kérdéskörével újabban pl. Radó György foglalkozik). Radó Antal egyik leglényegesebb megállapítását az Anyagi hűség című fejezetben tette; „Az eredeti mű gondolatait, nem szavait kell fordítani.“ E megállapításával azt fejezte ki, hogy a szöveg szintjén kell fordítani, vagyis a fordításnak egy szintézissé kell válnia. Ilyen fordítói tevékenységre pedig csakis az elméletileg kellőképpen felkészült fordító képes. Radó Antal fektette le a magyar fordítástörténet alapjait is A magyar műfordítás története 1772—1831, ill. A műfordítás 1830 óta című műveivel. Radó Antal munkásságát többen és több irányban folytatták Magyarországon. Még Kosztolányi Dezső is írt Ábécé a fordításról és ferdítésről címen az Oj idők 1928. május 20-i számában ilyen jellegű cikket. A 'műfordításelméletnek, -történetnek és (főként) -kritikának szép hagyományai vannak magyar nyelven is. A mo nográfiákon kívül (pl. Szabó Ede: A műfordítás; Rónay György: Fordítók és fordítások; Rába György: A szép hűtlenek) megjelentek tanulmánykötetek, különálló tanulmányok, a fordítók előszavai, magyarázatai az egyes fordításokhoz, összehasonlító irodalomtudo mányi, Hl. nyelvészeti munkák stb. Mindezen tények figyelembevételével sem lehet azonban elmondani, hogy magyar nyelven kialakult volna egy valóban autonóm műfordításaimé let, vagy akár műíordítástörténet és kritika is. Hiányzik ehhez — többek között — az adekvát terminológia, de a kutatási terület pontos körülhatárolása is. E megállapítás — hatványozott formában vonatkozik a szakfordításra is. A szakfordítások elméleti kérdéseivel csak az utóbbi években kezd foglalkozni a fordításelmélet, s e tévé kenység elméletének a kidolgozása még csak a jövő feladatai között tartható számon. A modern fordításelmélet a fordítói folyamatot másodlagos kommunikációs folyamatnak tekinti, -amelyben -egy eredeti szöveg újrakódolt változata jön létre aj az eredetitől eltérő jelreód- szerben (interszemiotikus fordítás), bj az eredetitől elférő nyelven (interling vál-is fordítás), ill. ej az eredetivel azonos nyelven (intralingvális fordítás, modernizáció, adaptáció). A fordított szöveg és az eredeti szöveg közti viszonyok az invariáns — variáns ellentétpárban nyilvánulnak meg. Ekvivalens (egyenértékű) fordításnak az olyan fordítást nevezhetjük, amely a lehető legnagyobb mértékben megtartja a szöveg invariáns jellegét. (A „szö- veginvariáns“ fogalom a szöveg legalapvetőbb, legjellemzőbb jegyeit jelöli.) Ha a fordításra a szöveg variáns megjelenítése jellemző, akkor a fordító egyénisége kerül túlsúlyba az eredeti szöveg szerzőjével szemben. Ilyen hozzáállás jellemezte pl. a nyugatosok fordítói munkásságát is. Rónay György írja Franyó Zoltán fordításaival kapcsolatban Fordítás közben című köny vében — egyben Tóth Árpád, Babits és Kosztolányi fordításait is jellemezve: „...hangulatában is, költői minőségében is a korái Nyugat nyelve, stílusa ez, ugyanannak a félig-meddig szecessziós stílromantikának a nyelve, modora, »világítása«, amely Tóth Árpád fordításainak többségét, Babits sok fordítását és — impresszionista villódzással és egyéni önkénnyességgel — Kosztolányiét... jellemzi". Igazat kell adnunk Rónaynak: Ha megnézzük pl. Tóth Árpád Edgar Allan Poe közismert versének, A hollónak, magyar fordítását, sokkal inkább Tóth Árpád alkotó egyénisége domborodik ki a versből, mint Poe versének eredeti „szemantikai gesztusa“ (jelentése, hangulata). A fordítás -minőségének a megítélése axiológiai (értékelméleti) megközelí tést igényel. A fordított műnek a be fogadásban betöltendő szerepéből kell kiindulnunk, majd azt kell vizsgál nunk, hegy mennyire tudja a fordítás betölteni a neki szánt szerepet az eredeti műnek az eredeti befogadásban betölött szerepéhez viszonyítva. Ilyen szemszögből nézve azokat'a változtatásokat (eltolódásokat) tekinthetjük funkciósaknak, amelyeket az eredeti befogadói közegtől eltérő befogadói elvárás tesz szükségesekké. Ezért le hét pl. megváltoztatni egy vers rím vagy ritmusképletét, elhagyni szójáté kokat, ill. másokkal helyettesíteni őket, irodalmi nyelven megszólaltatni az eredetiben nyelvjárásban beszélő alakokat stb. A befogadói közeg élté rő jellege azonban nem jogosítja fel a fordítót semminemű önkényes változtatásokra. A műfordításnak számos feladata van: Megismerteti -más nemzetek iro dalmát a hazai olvasótáborral, új műfajokat honosíthat meg (A magyar iro dalomban így vált ismertté pl. a rondo, a szonett, a stanza, a haiku, a tér cina stb ), hézagot pótolhat (a hazai irodalomban hiányzó, a befogadók ál tál igényelt, szövegtípusok fordítása), előremutathat (elősegítheti a hazai nemzeti irodalom fejlődését] stb. M íg a műfordításelmélet egyre in kább tért hódít, s tekintélyes szakirodalma van (hazánkban elsősor ban Jifí Levy és Ánton Popovic mun kássága emelhető ki), addig a szakfor dítás elméleti kérdései még csak nap jainkban fogalmazódnak meg. Cseh Szlovákia ezen a téren is vezető szere pet játszik: Nyit-rán már 1972-ben ren deztek szakfordítás-elméleti konferen ciát nemzetközi részvétellel. A ko-nfe^ rencia anyagát könyv alakban is kiad ták. Tanulmánykötet jelent meg a filo zófiai szövegek fordításáról is, s a Sla visa Slova-oe című folyóirat Is egy tel jes számát szentelte a fordításnak. Nyilvánvaló azonban, hogy a jövőben többet kell a szákfordításokkal foglalkozni a fordításelméletnek, de a fordí táskritikának is. Míg a műfordítások kai szemben számos követelményt tá masztanak -a befogadók, a szakfordítókkal szemben támasztott — szinte kizárólagos — követelményük az érthetőség, ill. a stíl-ussemlegesség. A be fogadók többsége szerint a szakszöveg — és így a szakfordítás is — akkor jó. ha stílusa neutrális (hiányzik belőle a szubjektivitás), ha „nem véteti ész re magát“. Ritkán -merül fel e fordítások esetében az ekvivalencia kérdése (a műfordítások esetéljen az ekviva lencia fogalma áll a középpontban!), s -ha igen, akkor legfeljebb a szakki felezésekkel (terminológia) kapcso latban. Nézetünk szerint a szakfordí tó elméleti felkészültsége, nyelvisme rete (anyanyelv + idegen nyelv), egyéniségé ugyanúgy rányomja bélye gét a fordításra, mint a műfordítás esetében. Nem szabad tehát azt hin nünk, hogy a szakfordítás minden esetben az eredeti szöveggel „azonos“ értékű, jelentésű. A műfordítás, de a szakfordítás egyre növekvő társadalmi fontossága is megkívánja, hogy e tevékenységnek valóban magas szintű, a kor igényei nek megfelelő elmélete legven. Bár a fordításelmélet elsőrendű feladata nem a fordításgyakorlat befolyásolása, fel tehető, hogy a fordításelmélet fejlődé se — karöltve az irodalomtudomány, a nyelvészet, a szaktudományok fejlődésével — kedvezően fog hatni a mű és szakfordítások minőségére is, ill. megnöveli a fordítással szemben támasztott befogadói elvárásokat is. DENES IMRE 1979. VII. 29. 11 A közelmúltban lezajlott XVI. Arany Prága tévéfesztivál szervező bizottsága kihangsúlyozta a nemzetközi gyermekévet. Ezért volt az is, hogy minden bokszhoz két tévékészülék tartozott, az egyik valóságos, ezen néztük a versenyműsorokat, a másik festett, prágai gyermekek festették a bokszok homlokzatára. Színes készülék volt az is, ez is. Mégis mennyire különböztek egymástól a két képernyőre vetített tartalmak. Azokon többnyire szomorú felvételek az életből, a világ egy-egy, ma sem békés tájáról, nyomorult egyéni és közösségi sorsokról, lelki válságokról, félbemaradt mosolyokról. Emezeken vidám, felhőtlen rajzok, mozdulatlanok és mégis mozgalmasak, nyoma sincs rajtuk háborúnak, vérnek, halálnak. Békét, munkát idézők, űrhajókat röppen tök, égbe, jövőbe. Még a sötét színek is fölmelegednek egy piros almával, egy táncmozdulattal, egy kézfogással, egy nyitott ajakkal. Ha ilyen lenne, lehetne mindé nütt az élet! A gyermekek élete is. Micsoda feszültség és egyúttal nagy-nagy távolság keletkezett a két képernyő között, pillanatok alatt, amikor az igazin például a következő jelenet játszódott le. Az anya, a gyermekével nem törődő iszákos és kicsapongó asszony, zilált állapotban, kitekint az ablakon. jön az apád, mondja rémülten a kisfiúnak, hová meneküljek, agyonver ... Mondd neki, hogy elmentem az állomásra, folytatja a nő egyre rémültebben, és gyorsan 'bebújik az ágy alá, de úgy, hogy a lába kilátszik. Hol az anyád, az a .... ront be a férj. Azt mondta, hogy mondjam meg neked, elment, válaszolja ,a gyerek. Elment? És akkor a férfi észreveszi a nő lábát. Kiráncigálja feleségét az ágy alól, miközben a kisfiú a szomszéd szobába menekül. Éles hangokat, csattanásokat ball, aztán ajtó csapódik, csend van. Visszatér és látja anyját, amint ott fekszik a padlón, vérző ■fejjel. Vajon csökken-e a feszültség és a távolság a felnőttek és a hasonló családokban növekvő gyermekek képernyőre vetített élete és a gyermekfestmények között? Vajon csökken-e az ilyen filmek hatására, a valóságban? Ha hiszünk a televízió emberformáló erejében, hinnünk kell az ilyen, fölrázó, rádöbbentő filmek alkotóival együtt, hogy — igen. —bor Lipcsey György: Ősi hagyaték (Kanovits György felvétele)
