Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-07-29 / 30. szám
IISZ0CM1ISTA MEZŰGAZDUSRS HIM 1879. VII. 29. idén tavasszal találkoztam először Zsoldos Józseffel, a Nagymegyeri (Calovo) Efsz 58 éves elnökével. Akkor tudtam meg, hogy a szövetkezetesítés óta megszakítás (nélkül elnök. Izgatott: mi a titka a folytonosságnak, hiszen a közös gazdálkodás útja a ■harminc év alatt nem volt zökkenőmentes ezen a tájon sem. Árvízzel, aszállyal, sistergő .emberi indulatokkal, közönnyel és kicsinyes önzéssel egyaránt szembe kellett nézni annak, aki az élen haladt. Hogyan tudta végig megőrizni az emberek bizalmát? Van-e valami titka? Vagy épp azért bíztak benne három évtizeden át, mert átlátszó az élete, mert semmi titka nincs? Most, hogy újra találkoztunk, s ültünk egymással szemben, figyeltem meg jobban kemény vonású arcát, tiszta tekintetű szemét. Azt mondják: a szem a lélek tükre. És hozzátenném: az élet tükre is. S nem is akármilyen életé. De beszéljen erről inkább ő: — Én már gyermekként is kemény leckéket kaptam az élettől. Mondhatnám: egy egész életre szőlőt. Nehéz, nagyon nyomorúságos gyermekkorom volt. Még ma is fáj, ha visszagondolok rá. Sokan felnőttkorban szívesen fordulnak vissza a gyermekkorhoz, •hogy erőt merítsenek belőle. Irigyke<íve hallgatom azokat, akik oly szépen tudnak beszólni gyermekkorukról, megélt sok szép élményükről. Ha jól meggondolom, nekem gyermekkorom nem is volt. Pontosabban fogalmazva: nem volt védett, gondtalan, játszadozással, örömökkel teli gyermeki életem. Bárhogyan erőltetem is az emlékezetemet, nem bukkan elő egyetlen nap se, amelyre azt mondhatnám, hogy szép volt. Pedig azt mondják, hatvanhoz közeledve az ember emlékezetében a rossz is megszépül. Lehet, hogy így van, de én ezt ma sem ^érzem. Elhallgat. Komor, tekintete messze réved. — Mert milyen is volt az én gyermekkorom? Apám szegény napszámos volt. Hatan voltunk testvérek. Főtt ételt csak egyszer ettünk naponta. Hús igen ritkán került az asztalra. Krumpli, bab, kukoricakása, rántott leves — ezen nőttünk fel. Iskolába csak télen jártam. Tavasztól késő őszig a nagygazdák teheneit őriztem. — A szülőfalu? — Kolozsnéma. Ott laktunk tízéves koromig. Aztán Nagymegyer- re költöztünk. Apám azt remélte, hogy itt jobb lesz. De a szegénység ide is elkísért bennünket. Igaz, itt az apám már részes aratást is vállalhatott. Tizenegy éves koromban én is részes arató voltam. — Hány hétig tartott akkor az aratás? — Ha végig szép idő volt, ak kor jő három hétig. Ha esős volt az idő, eltartott négy öt hétig is. Az aratás volt a legnehezebb mezőgazdasági munka. Akkor majdnem az egész falu kint volt a határban. Ma a faluban sokan azt sem tudják, mikor aratnak. Nagyot fordult azóta ebben is a világ. — Aztán hogy alakult az élete? — Azt mondja nekem egyszer az apám. Fiam, munkásokat keresnek a diószegi cukorgyárba. Jó lenne, ha te is jelentkeznél. Ott a fizetésed is több volna. A hírnek nagyon megörültem, mert itthon csak szolga voltam. Elmentem, jelentkeztem és felvettek. így lett belőlem 14 éves koromban szervezett gyári munkás. Ott már jutott időm olvasásra is. Olvastam, műveltem magamat. Részt vettem az iíjúmunkás-gyűié- seken, ott hallottam először a kommunista eszméről is. Aztán jött a háború. A frontot is megjártam, 1945 nyarán kerültem haza. A következő évben apám nyolc hektár földet bérelt. Segítettem neki a földművelésben. A bérelt földből is igen szűkösen éltünk, így én 1947-ben elmentem az Izsapi Állami Gazdaságba dolgozni, s hamarosan csoportvezető lettem. — Mikor hallott először a szövetkezetek szervezéséről? (Gyökeres György felvétele) — Akkoriban már beszéltek róla. Néhányunkban 1948 ban, a Februári Győzelem után fel is ve tődött a földművesszövetkezet szervezésének gondolata. De hogy milyen formában és hogyan kezdjük el, megvallom őszintén, még magunk sem tudtuk. Emlékszem, szervező bizottságot alakítottunk, én lettem az elnöke. Igaz, ebben a bizottságban csupa föld nélküli szegény ember volt, mint jómagam is. Közben a gazdák is alakítottak egy úgynevezett gazdaközösséget, ebbe a kis- és közép- parasztok tömörültek. 1949-ben a kettő egyesült, persze sok vita és harc után. Ekkor alakult meg a második típusú földművesszövet kezet. Az elnökválasztáskor a tagság rám adta a legtöbb szavazatot, így lettem én az elnök. Hogy miért pont rám esett a választó suk? Gondolom azért, mert ne kém már volt némi tapasztalatom a szervezési, irányítási munkában, hiszen az állami gazdaságban csoportvezetőként dolgoztam, és az én csoportom érte el mindig a legjobb gazdasági eredményeket. Meg engem már akkor „világié tott“ embernek tartottak. Pedig még én se igen sokat láttam a világból. Persze, Diószeg, ahol évekig dolgoztam a cukorgyárban, az akkori fogalmak szerint már a tágabb világot jelentette az izsapiak szemében. No, de inkább kanyarodjunk vissza a szövetkezetekhez. — Valóban, hogy is volt tovább? — Mondhatom őszintén? — Emlékezni csak úgy érdemes. — Mert nem ment az ám olyan könnyen. A jobb gazdák, de sajnos a félrevezetett szegényjáno sok is többször megüzenték, h'ogy kasza alá teszik a nyakamat. Sőt egyszer az irodában is megtámad tak. Ha nem vagyok olyan erős és bátor, mint amilyen, bizony alaposan helybenhagytak volna. Az is igaz, hogy én ezért soha senkit fel nem jelentettem. Hallgattam és kivártam, míg engem iga zolt az idő. A munkámat igyekeztem úgy végezni, hogy abban hi bát senki se találhasson. Később egyenként jöttek bocsánatot kérni, és beléptek a szövetkezetbe. Azt mondták: ha neked jó, csak jó lesz nekünk is ott. Én persze, senkire sem haragudtam, úgy vettem az egészet, mintha soha semmi sem történt volna köz tünk. Talán ez is közrejátszott abban, hogy később is megbíztak bennem. A harminc év alatt sen ki sem tett rám elmarasztaló feljelentést. Pedig gond, probléma azután is akadt bőven, de mindig megbirkóztunk vele. Mi például Izsapon már 1957-ben elértük búzából a negyvenmázsás átlagos hektárhozamot. Kukoricából is száz mázsát takarítottunk be egy hektárról, igaz csövestül, de ak koriban ez is nagy dolog volt még. Közben tanultam, elvégez tem a kétéves elnökképző tanfolyamot, a hároméves mezőgazda sági mesteriskolát. — Ha jól tudom, a hatvanas években is volt egy újabb nehéz időszak az életben ... — Már említettem, hogy az izsapi földművesszövetkezet a járás legjobbjai közé tartozott. Ne kém akkoriban a kollégák mindig azt mondották: könnyű neked 150 hektáron jó eredményeket felmu tatni. Mi tagadás, ez fájt és bántott, de úgy tettem, mintha nem is hallanám, amit mondanak. Mit ad aztán az élet! Az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején a járásban a nagymegyeri földmű vesszövetkezet a legrosszabbul gazdálkodott. Már alig akadt em bér, aki dolgozzon a szövetkezet ben. Egyszer behívatnak a járás ra, s közük velem, hogy el kell vállalnom a nagymegyeri szövetkezet vezetését is. Én azzal a ki kötéssel vállaltam el, hogy az izsapi szövetkezet elnöke tisztsé gét is megtartom. A tagság is ra gaszkodott hozzám. így lettem 1962-ben egyszerre két szövetke zet elnöke. Mondom, Nagymegye ren nem volt, aki dolgozzon, többnyire csak olyanok, akik hol jöttek munkába, hol nem. Hónapokig jártam a cigánytelepre, s addig beszéltem, győzködtem őket, amíg elértem, hogy rendesen eljártak a munkába. Úgy is hívták akkor őket, hogy a „Zsoldos hadsereg“. Bántam is én, mit mondanak, fontos, hogy ment a termelés. Két év múlva a régi tagok is .visszaszállingóztak. S hatvanhétben búzából már itt is elértük a 45 mázsás átlagot, s 1968-tól már nyereséggel gazdálkodott. 1972-ben egyesült a két szövetkezet. A rákövetkező évben már 55 mázsa búzát takarítottunk be egy hektárról, ugyanannyit értünk el a kukoricából is. A tiszta nyereség pedig hárommillió koronára rúgott. Itt újra elhallgatott, s gondolkodott. A félhomályos szobában pillantásom az asztalon fekvő sö tétbarna kezét, majd az arcát pásztázta. S az járt az eszembe: valahol azt olvastam, hogy az ember mennél idősebb, annál elégedetlenebb magával. Ám az ő arca még most is derűs. Nagy-nagy nyugalom ömlik el rajta. S mintha csak kitalálta volna gondolataimat, azt mondja: — Engem sohasem a magam személye érdekelt. Ha a szövetkezet gazdálkodása jól ment, a tagságot elégedettnek láttam, ez mindenért kárpótolt. Az elért eredményekre büszke sose voltam. Egyszerűen csak örültem, hogy sikerült elérnem, amit akartam. Be tudtam bizonyítani, hogy az egyszerű ember is érhet el sikere két, ha szívből és becsületesen végzi a munkáját. Mi az elmúlt gazdasági évünket is 12 millió korona nyereséggel zártuk. Pedig az időjárás tavaly ugyancsak bővelkedett meglepető sekben. A hűvös, csapadékos nyár után jött a hónapokig tartó aszály. Félkészültünk erre is. Szántóterületünknek egyharmadát tettük ön- tözhetővé, így kukoricából is elér tűk az 56 mázsás hektárhozamot, búzából pedig a hatvankettőt. Ennél alább az idén sem adjuk. — Ilyen május után ez komoly szó. — Mi meg is tartjuk. Ennek el éréséhez már megvannak a kidől gozott módszereink. Igaz, sokat jelent szövetkezetünk számára a fiatal agrármérnökök magas fokú szakmai felkészültsége. Nélkülük, tudom, nehezebb dolgunk volna, nem tudnánk olyan hatékonyan alkalmazni a tudomány vív mányait, az új gazdasági techno lógiát. Persze az is kétségtelen, hogy még a mi szövetkezetünkben is nagyok a tartalékok, lohetősó gek. Gondolok itt elsősorban a la lajjavításra, a táp és vegyszerek-felhasználásában a tudományos pontosságra és alaposságra. Igaz, hogy ezek mind jelentős anyagi ráfordítást igényelnek, de vállal nunk kell. A saját és az államér dek is ezt kívánja. S ahogyan mondani szokás: a világ halad, a követelmények is állandóan nőnek. Ezekhez igazodni mindany nyiunk kötelessége. Mindig azt tartottam: egy egy gazdaság időnként felmutathat látványos ered ményeket, de a cél: tartóssá tenni és növelni a már elért eredmé nyékét. Ha elértünk egy szintet, mindig azon törtük a fejünket, hogyan tovább? Ez a kérdés most is. Még két évem van a nyugdíjig. Itt töltöttem el jóban, rosszban a harminc évet, innét is szeretnék nyugdíjba menni. De addig is eiö re nézek, s amit még megadhatok a földnek és népének: megadom. TÖRÖK ELEMÉR ...engem igazolt az idő "
