Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)

1979-07-29 / 30. szám

IISZ0CM1ISTA MEZŰGAZDUSRS HIM 1879. VII. 29. idén tavasszal találkoztam először Zsoldos Józseffel, a Nagymegyeri (Calovo) Efsz 58 éves elnökével. Akkor tudtam meg, hogy a szövetkezetesítés óta megszakítás (nélkül elnök. Izgatott: mi a titka a folytonosságnak, hi­szen a közös gazdálkodás útja a ■harminc év alatt nem volt zökke­nőmentes ezen a tájon sem. Ár­vízzel, aszállyal, sistergő .emberi indulatokkal, közönnyel és kicsi­nyes önzéssel egyaránt szembe kellett nézni annak, aki az élen haladt. Hogyan tudta végig meg­őrizni az emberek bizalmát? Van-e valami titka? Vagy épp azért bíz­tak benne három évtizeden át, mert átlátszó az élete, mert sem­mi titka nincs? Most, hogy újra találkoztunk, s ültünk egymással szemben, figyel­tem meg jobban kemény vonású arcát, tiszta tekintetű szemét. Azt mondják: a szem a lélek tükre. És hozzátenném: az élet tükre is. S nem is akármilyen életé. De be­széljen erről inkább ő: — Én már gyermekként is ke­mény leckéket kaptam az élettől. Mondhatnám: egy egész életre szőlőt. Nehéz, nagyon nyomorúsá­gos gyermekkorom volt. Még ma is fáj, ha visszagondolok rá. So­kan felnőttkorban szívesen fordul­nak vissza a gyermekkorhoz, •hogy erőt merítsenek belőle. Irigyke<íve hallgatom azokat, akik oly szépen tudnak beszólni gyer­mekkorukról, megélt sok szép él­ményükről. Ha jól meggondolom, nekem gyermekkorom nem is volt. Pontosabban fogalmazva: nem volt védett, gondtalan, ját­szadozással, örömökkel teli gyer­meki életem. Bárhogyan erőltetem is az emlékezetemet, nem buk­kan elő egyetlen nap se, amelyre azt mondhatnám, hogy szép volt. Pedig azt mondják, hatvanhoz kö­zeledve az ember emlékezetében a rossz is megszépül. Lehet, hogy így van, de én ezt ma sem ^ér­zem. Elhallgat. Komor, tekintete messze réved. — Mert milyen is volt az én gyermekkorom? Apám szegény napszámos volt. Hatan voltunk testvérek. Főtt ételt csak egyszer ettünk naponta. Hús igen ritkán került az asztalra. Krumpli, bab, kukoricakása, rántott leves — ezen nőttünk fel. Iskolába csak télen jártam. Tavasztól késő őszig a nagygazdák teheneit őriztem. — A szülőfalu? — Kolozsnéma. Ott laktunk tíz­éves koromig. Aztán Nagymegyer- re költöztünk. Apám azt remélte, hogy itt jobb lesz. De a szegény­ség ide is elkísért bennünket. Igaz, itt az apám már részes aratást is vállalhatott. Tizenegy éves koromban én is részes arató voltam. — Hány hétig tartott akkor az aratás? — Ha végig szép idő volt, ak kor jő három hétig. Ha esős volt az idő, eltartott négy öt hétig is. Az aratás volt a legnehezebb me­zőgazdasági munka. Akkor majd­nem az egész falu kint volt a ha­tárban. Ma a faluban sokan azt sem tudják, mikor aratnak. Na­gyot fordult azóta ebben is a vi­lág. — Aztán hogy alakult az éle­te? — Azt mondja nekem egyszer az apám. Fiam, munkásokat ke­resnek a diószegi cukorgyárba. Jó lenne, ha te is jelentkeznél. Ott a fizetésed is több volna. A hírnek nagyon megörültem, mert itthon csak szolga voltam. Elmentem, jelentkeztem és felvet­tek. így lett belőlem 14 éves ko­romban szervezett gyári munkás. Ott már jutott időm olvasásra is. Olvastam, műveltem magamat. Részt vettem az iíjúmunkás-gyűié- seken, ott hallottam először a kom­munista eszméről is. Aztán jött a háború. A frontot is megjártam, 1945 nyarán kerültem haza. A kö­vetkező évben apám nyolc hektár földet bérelt. Segítettem neki a földművelésben. A bérelt földből is igen szűkösen éltünk, így én 1947-ben elmentem az Izsapi Álla­mi Gazdaságba dolgozni, s hama­rosan csoportvezető lettem. — Mikor hallott először a szö­vetkezetek szervezéséről? (Gyökeres György felvétele) — Akkoriban már beszéltek ró­la. Néhányunkban 1948 ban, a Februári Győzelem után fel is ve tődött a földművesszövetkezet szervezésének gondolata. De hogy milyen formában és hogyan kezd­jük el, megvallom őszintén, még magunk sem tudtuk. Emlékszem, szervező bizottságot alakítottunk, én lettem az elnöke. Igaz, ebben a bizottságban csupa föld nélküli szegény ember volt, mint jóma­gam is. Közben a gazdák is ala­kítottak egy úgynevezett gazda­közösséget, ebbe a kis- és közép- parasztok tömörültek. 1949-ben a kettő egyesült, persze sok vita és harc után. Ekkor alakult meg a második típusú földművesszövet kezet. Az elnökválasztáskor a tag­ság rám adta a legtöbb szavaza­tot, így lettem én az elnök. Hogy miért pont rám esett a választó suk? Gondolom azért, mert ne kém már volt némi tapasztalatom a szervezési, irányítási munkában, hiszen az állami gazdaságban cso­portvezetőként dolgoztam, és az én csoportom érte el mindig a legjobb gazdasági eredményeket. Meg engem már akkor „világié tott“ embernek tartottak. Pedig még én se igen sokat láttam a vi­lágból. Persze, Diószeg, ahol évekig dolgoztam a cukorgyárban, az akkori fogalmak szerint már a tágabb világot jelentette az izsa­piak szemében. No, de inkább ka­nyarodjunk vissza a szövetkeze­tekhez. — Valóban, hogy is volt to­vább? — Mondhatom őszintén? — Emlékezni csak úgy érde­mes. — Mert nem ment az ám olyan könnyen. A jobb gazdák, de saj­nos a félrevezetett szegényjáno sok is többször megüzenték, h'ogy kasza alá teszik a nyakamat. Sőt egyszer az irodában is megtámad tak. Ha nem vagyok olyan erős és bátor, mint amilyen, bizony ala­posan helybenhagytak volna. Az is igaz, hogy én ezért soha sen­kit fel nem jelentettem. Hallgat­tam és kivártam, míg engem iga zolt az idő. A munkámat igyekez­tem úgy végezni, hogy abban hi bát senki se találhasson. Később egyenként jöttek bocsánatot kérni, és beléptek a szövetkezetbe. Azt mondták: ha neked jó, csak jó lesz nekünk is ott. Én persze, senkire sem haragudtam, úgy vettem az egészet, mintha so­ha semmi sem történt volna köz tünk. Talán ez is közrejátszott abban, hogy később is megbíztak bennem. A harminc év alatt sen ki sem tett rám elmarasztaló fel­jelentést. Pedig gond, probléma azután is akadt bőven, de mindig megbirkóztunk vele. Mi például Izsapon már 1957-ben elértük bú­zából a negyvenmázsás átlagos hektárhozamot. Kukoricából is száz mázsát takarítottunk be egy hektárról, igaz csövestül, de ak koriban ez is nagy dolog volt még. Közben tanultam, elvégez tem a kétéves elnökképző tanfo­lyamot, a hároméves mezőgazda sági mesteriskolát. — Ha jól tudom, a hatvanas években is volt egy újabb nehéz időszak az életben ... — Már említettem, hogy az izsapi földművesszövetkezet a já­rás legjobbjai közé tartozott. Ne kém akkoriban a kollégák mindig azt mondották: könnyű neked 150 hektáron jó eredményeket felmu tatni. Mi tagadás, ez fájt és bán­tott, de úgy tettem, mintha nem is hallanám, amit mondanak. Mit ad aztán az élet! Az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején a járásban a nagymegyeri földmű vesszövetkezet a legrosszabbul gazdálkodott. Már alig akadt em bér, aki dolgozzon a szövetkezet ben. Egyszer behívatnak a járás ra, s közük velem, hogy el kell vállalnom a nagymegyeri szövet­kezet vezetését is. Én azzal a ki kötéssel vállaltam el, hogy az izsapi szövetkezet elnöke tisztsé gét is megtartom. A tagság is ra gaszkodott hozzám. így lettem 1962-ben egyszerre két szövetke zet elnöke. Mondom, Nagymegye ren nem volt, aki dolgozzon, több­nyire csak olyanok, akik hol jöt­tek munkába, hol nem. Hónapokig jártam a cigánytelepre, s addig beszéltem, győzködtem őket, amíg elértem, hogy rendesen eljártak a munkába. Úgy is hívták akkor őket, hogy a „Zsoldos hadsereg“. Bántam is én, mit mondanak, fon­tos, hogy ment a termelés. Két év múlva a régi tagok is .visszaszál­lingóztak. S hatvanhétben búzából már itt is elértük a 45 mázsás át­lagot, s 1968-tól már nyereséggel gazdálkodott. 1972-ben egyesült a két szövetkezet. A rákövetkező évben már 55 mázsa búzát takarí­tottunk be egy hektárról, ugyan­annyit értünk el a kukoricából is. A tiszta nyereség pedig hárommil­lió koronára rúgott. Itt újra elhallgatott, s gondol­kodott. A félhomályos szobában pillantásom az asztalon fekvő sö tétbarna kezét, majd az arcát pásztázta. S az járt az eszembe: valahol azt olvastam, hogy az em­ber mennél idősebb, annál elége­detlenebb magával. Ám az ő arca még most is derűs. Nagy-nagy nyugalom ömlik el rajta. S mint­ha csak kitalálta volna gondola­taimat, azt mondja: — Engem sohasem a magam személye érdekelt. Ha a szövet­kezet gazdálkodása jól ment, a tagságot elégedettnek láttam, ez mindenért kárpótolt. Az elért eredményekre büszke sose voltam. Egyszerűen csak örültem, hogy sikerült elérnem, amit akartam. Be tudtam bizonyítani, hogy az egyszerű ember is érhet el sikere két, ha szívből és becsületesen végzi a munkáját. Mi az elmúlt gazdasági évünket is 12 millió korona nyereséggel zártuk. Pedig az időjárás tavaly ugyancsak bővelkedett meglepető sekben. A hűvös, csapadékos nyár után jött a hónapokig tartó aszály. Félkészültünk erre is. Szántóterü­letünknek egyharmadát tettük ön- tözhetővé, így kukoricából is elér tűk az 56 mázsás hektárhozamot, búzából pedig a hatvankettőt. En­nél alább az idén sem adjuk. — Ilyen május után ez komoly szó. — Mi meg is tartjuk. Ennek el éréséhez már megvannak a kidől gozott módszereink. Igaz, sokat jelent szövetkezetünk számára a fiatal agrármérnökök magas fokú szakmai felkészültsége. Nélkü­lük, tudom, nehezebb dolgunk volna, nem tudnánk olyan hatéko­nyan alkalmazni a tudomány vív mányait, az új gazdasági techno lógiát. Persze az is kétségtelen, hogy még a mi szövetkezetünkben is nagyok a tartalékok, lohetősó gek. Gondolok itt elsősorban a la lajjavításra, a táp és vegyszerek-felhasználásában a tudományos pontosságra és alaposságra. Igaz, hogy ezek mind jelentős anyagi ráfordítást igényelnek, de vállal nunk kell. A saját és az államér dek is ezt kívánja. S ahogyan mondani szokás: a világ halad, a követelmények is állandóan nő­nek. Ezekhez igazodni mindany nyiunk kötelessége. Mindig azt tartottam: egy egy gazdaság időn­ként felmutathat látványos ered ményeket, de a cél: tartóssá tenni és növelni a már elért eredmé nyékét. Ha elértünk egy szintet, mindig azon törtük a fejünket, ho­gyan tovább? Ez a kérdés most is. Még két évem van a nyugdíjig. Itt töltöttem el jóban, rosszban a harminc évet, innét is szeretnék nyugdíjba menni. De addig is eiö re nézek, s amit még megadhatok a földnek és népének: megadom. TÖRÖK ELEMÉR ...engem igazolt az idő "

Next

/
Oldalképek
Tartalom