Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-07 / 1. szám
ÚJ szú Ne m könnyű megtalálni a visszavezető utat AHOL MUNKÁVAL ÉS TANULÁSSAL NEVELNEK Szomorú, borús nap ez a mai. A kora reggeli órákban is ólomszürke az égbolt, mintha már esteledne. A hideg, csípős északi szél könyörtelenül az arcomba csapja az esőt. Az ernyőmet is többször kifordítja,. amíg a magas vaskapuhoz érek, amelyet engedély nélkül senki sem léphet át. Mégis egyszerűbb bejutni az épületekbe, mint elhagyni őket. Főleg azoknak van alkalmuk erről meggyőződni, akik hónapokat, vagy éveket kénytelenek itt eltölteni. A pardubicei nevelő-javítóintézet tágas udvarán keresztül kisebb csoportokban kísérik az őrök azy elítélteket munkahelyükre, a különböző műhelyekbe. A pfelouci Tesla, a jabloneci bizsu-, a vratislavicei szőnyeggyár, a prostéjovi ruhagyár itteni üzemrészlegeiben, a mosodában, a mángorlóban, a konyhában a szokott kép fogad: sürgés-forgás, 16—18 éves lányok, középkorú és már ősz hajú nők (van köztük 70 éves is) kötelességtudóan végzik mindennapi munkájukat. Aki pontosan teljesíti normáját, annak keresete semmivel sem kevesebb, mint az iparág többi dolgozójának. De nemcsak ezért érdeke mindenkinek, hogy munkáját és viselkedését ne érje bírálat. Azok ugyanis, akik lelkiismeretesen dolgoznak, bizonyos előnyökben részesülnek. Megtekinthetik például a számukra kéthetenként vetített filmeket, sportolhatnak, hozzátartozóik gyakrabban írhatnak és sűrűbben is látogathatják őket. Érdemeik elismeréseként — pl., az itt megalakult szocialista munkabrigádok tagjait — időnként egy-két napra haza is engedik, esetleg megjavulásuk reményében felfüggesztik büntetésüket. — Nem célunk elszakítani családjuktól a rossz útra tévedetteket — mondja Oldrich Procházka ezredes, az intézet parancsnoka. — Ellenkezőleg, kapcsolataik elmélyítésére törekszünk. Tapasztalataink szerint ugyanis ez' a jeltétele annak, hogy büntetésüket letöltve, visszatérnek otthonukba, ahol szeretettel jogadják őket. Többnyire ennek az összekötő kapocsnak köszönhető, hogy kerülik a rossz társaságot, és nem folytatják előző károstevékenységüket. Természetesen nem mindenki hajlik a jó szóra. Akadnak az elítéltek között olyanok is — főleg a visszaeső bűnözők —, akik nem becsülik meg magukat, nem értékelik nevelőik jóindulatát, az emberi bánásmódot. Ezek a fegyelmezetlenek, vagy rendzavarok szigorúbb elbírálásban részesülnek, és ha ennek ellenére sem engedelmeskednek, a néhány napos magánzárka minden bizonnyal meghozza a várt eredményt, Ilyen és hasonló módszerekkel kísérleteznek az intézet dolgozói, akik arról is gondoskodnak, hogy az elítéltek szabad idejüket is hasznosan, célszerűen töltsék. Munkaidő után a nap hátralevő részében tanulnak és olvasnak. Aki nem fejezte be az alapiskolát, annak itt kell pótolnia mulasztását. A hosszabb szabadságvesztésre ítéltek pedig valamilyen szakmát is kötelesek kitanulni. A fiatalkorúak javarészt rossz családi körülmények * áldozatai. Már gyermekkorukban elhanyagolták a nevelésüket, nélkülözték a meleg otthont, a szeretetet, a gondos felügyeletet. Nem csoda, ha idővel az utcán olyan barátokra találnak, akiknek a befolyása szellemi és erkölcsi fejlődésükre károsan hat. 1979. I. 7. 9 Megkértem néhány fiatal lányt, rajzolja le az otthonát. A legtöbb rajzról hiányzott az egyik szülő. De akadt olyan is, aki kocsmát, söntést, borosüvegeket, söröskancsókat ábrázolt, tehát nyilván ebben a környezetben fordult meg a leggyakrabban. A 19 éves Mariétól megkérdeztem, miért került ide. — Nem éreztem jól magamat otthon, gyűlöltem az apámat — hangzik a válasz. — Amikor beleszerettem Karelbe, a barátjával lakott együtt, de azért átköltöztem hozzájuk. A szüleimnek persze nem mondtam meg, hogy elmegyek, de nem is kerestek. Csupán a legszükségesebb holmit vittem magammal, mert tudtam, hogy Karel lakatos és eleget keres. Igényeink azonban ennél nagyobbak voltak, s ezért éjszakánként az áruházakból szereztük be, amire a jogunk fájt. Amíg a fiúk dolgoztak, én falaztam. Ezért vagyok itt. Marie egykedvűen, közömbösen beszél, időnként a vállát vonogatja. Milyen sors vár erre a lányra, ha innen kikerül? — Talán visszamegyek az anyámhoz — mondja. — Karellel szakítottam, nem akarok vele többé találkozni. Csak a vizsgálati fogságban tudtam meg róla, hogy visszaeső bűnöző. Én pedig nem akarok visszatérni ide... Van mit tenniük a pedagógusoknak, pszichológusoknak, szociológusoknak és nevelőknek, hogy jóvátegyék mások bűneit, mindenekelőtt a szülők mulasztását, közönyét, felelőtlenségét, kényelemszeretetét. Kérdés, nem kel- lene-e őket is a vádlottak padjára ültetni gyermekük mellé. Kísérőm szavai szerint szocialista társadalmunknak az ifjúsági bűnözés megelőzésére irányuló törekvése eredményes. Ezt bizonyítja, hogy az utóbbi öt év folyamán a szabadságvesztésre ítélt fiúk száma 44, a lányoké pedig 60,8 százalékkal csökkent. Ugyanakkor azonban — bár 2,34 százalékkal kevesebb az elítélt férfi • — az arány a büntetésüket letöltő férfiak és nők között ez utóbbiak rovására —, 9,06 százalékról 9,9-re emelkedett. A probléma tehát továbbra is égető és a szakemberek teljes figyelmét igényli. A nőket leggyakrabban a szocialista vagyon megkárosításáért, lppásért, csalásért és élősködésért vonják felelősségre. Julie mindössze 28 éves, de rövid életéből már összesen hét évet töltött itt. Először tíz esztendővel ezelőtt ízlelte meg a rabkosztot. Alig három éve hagyta el az intézetet, amikor egy alkalommal unalmában egy vendéglőben csatlakozott régi bandájához. — Amikor a barátnőm egy óvatlan pillanatban kiemelte futó ismerősünk zsebéből a pénztárcát és azt átadta nekem, a férfi észrevette és a rendőrséget hívta segítségül — mondja. — Nagy összeg volt? — Nem éppen, három és fél ezer korona. — Nem sajnálja az itt töltött hét évet? Ha becsületes életmódot folytatna, férjhez mehetne, gyermekei lennének — igyekszem rábeszélni. — Nem akarok férjhez menni, nem nekem való a családi élet — válaszolja. — De azért elhatároztam, jó útra térek. Gyermekkorában Julie légtkisasszony akart lenni. Akkori terveit, álmait őrültségnek tartja, nem hasonlíthatók mai vágyaihoz. Azután meghalt az édesanyja, az apját, aki erőszakot követett el rajta, megutálta. Évek óta nem hallott róla, talán már nem is él. Ogy mondja mindezt, mintha nem is a saját sorsát idézné fel, mintha idegenről beszélne. Nevetgél, látszik rajta, hogy megszokta ezt a környe zetet és a büntetését is természetesnek tartja. Visszaeső bűnöző, aki mihelyt elhagyja az intézetet — akarva, nem akarva —, nyilván visszatér azokhoz, akik idejuttatták. Képtelen kikerülni bűvkörükből, mert az ő társaságukban, a kocsmában érzi magát a legjobban. Pedig ha elég erős lenne és tényleg dolgozni akarna, ha pontot tenne a múltja után, nem kellene lejjebb süllyednie a lejtőn. Julie azonban tudja, hogy elhatározását könnyebb kimondani, mint valóra váltani. Talán nem is gondolja komolyan, amit mond/ csupán illemből fogadkozik. Vlasta asszonnyal, ezzel a szomorú tekintetű, rokonszenves 45 év körül nővel a szőnyeggyárí részlegben találkoztam. Senki sem mondaná róla, hogy már négy éve áz intézet lakója és hogy a bírósági ítélet szerint még négy évet kell itt töltenie. Kétségtelenül hosszú idő ez mindenki számára, de különösen annak, akinek a gyermekei nélkü’özik az anyai szeretet. A férje meggyilkolásáért azonban — még ha mellette szóltak is az enyhítő körülmények — írem kaphatott kevesebbet. Napirenden voltak náluk a családi perpatvarok. Az italos apa éjszakánként véresre verte ártatlan gyermekeit és a feleségét, akinek nem mindig sikerült kiszabadítani a jajve- székelő kicsinyeket a dühöngő ember karmai közül. — Sajnáltam a gyerekeket, nem akartam, hogy ebben a környezetben nőjenek fel és szenvedjenek apjuk káros szenvedélye miatt. Sokáig tűrtem, míg azután egy napon, magam sem tudom, hogyan történt... — Az asz- szony utolsó szavai zokogásba fúlnak. Társai részvéttel veszik körül, vigasztalják r.. — Differenciáltan bánunk az estéitekkel — mondja az ezredes. — Tekintettel vagyunk bűncselekményük súlyára, de arra is, hogy kivel van dolgunk. Az alkoholistákat gyógykezelésnek vetjük alá. A legnagyobb problémát azonban a visszaeső bűnözők, s a velük való bánásmód okozza. Büntetésük letöltése után — ha nincs családjuk — szállást és munkát szerzünk nekik — mondja kísérőm, akinek véleménye szerint megélhetésük biztosítása a legfőbb feltétele annak, hogy nem kerülnek ismételten összeütközésbe a törvénnyel. Ismét az udvaron vagyok. Még ijiin- dig esik, mintha dézsából öntenék. A vaskapu előtt állok, amelyen büntetésüket letöltve az elítéltek visszatérne^ az életbe. Rendszerint nehéz megtalálniuk a visszavezető utat. Az intézet dolgozói azonban igyekeznek segítségükre lenni. Jó emberismeretükkel, gazdag tapasztalataikkal járulnak hozzá a társadalom védelméhez, a bűnözések csökkentésére irányuló harc sikeréhez. " KARDOS marta A százéves Szabó János (Csurilta József felvétele) SZÁZ ÉV A SZÁD PATAK PARTJÁN A Szádelői-völgyet (Zádielská l)o lina) valóban a természet ajándékának tekinthetjük. Lenyűgöző látványt nyújt az év minden szakában. Nehéz eldönteni, hogy melyik évszak a legszebb itt. Növényvilága gazdag és egyedülálló. Gazdag a völgy mondavilága is. A hun mondakörtől, IV. Béla bujdosásától a csodálatos hangulatú népmondákig még ma is élnek a nép képzeletének alkotásai. A völgy szájánál fekszik egy kis község — Szádelő (Zádiel). A falut kettéosztja a Szád patak, csobogása messzi fenyvesek suttogását hozzá magával. Ebben a kis községben száz évvel ezelőtt, 1878-ban született Szabó János bácsi. Kevés embernek adatik meg, hogy a történelmet olyan távolból nézhesse, mint ő. Szellemileg friss, hangja erőteljes, kerek, tömör mondatokban fogalmaz. Az események és évek összeolvadnak, de ez nem csoda, nagy idő egy évszázad. — A falut messzebbre csak akkor hagytam el, ha vittek — mondja János bácsi. — Iskolába itt jártam a faluban, 12 éves koromig, akkor hat osztály volt kötelező. Ogy emlékszem, Ragályi Zoltán (vagy Béla)? volt a tanítónk. Egyben ó volt a falu lelkésze is. Már biztosan nem él — mereng el János bácsi. A katonaidő letöltése után nem sokkal kitört az első világháború. Szabó Jánost azonnal besorozták a kassai 9-es honvédekhez. Négy évig volt katona, kétszer került kórházba. Hátvédszolgálatra rendelték a Kárpátokba. Innen tért haza a háború befejeztével, egy bukott hadsereg katonájaként, a háború elleni gyűlölettel a szívében. Folytatta ott, ahol kényszerűségből abbahagyta. Gondozta a földet, szántott, vetett, aratott. A hosszú téli estéken a múlt idézése, mesemondás közben kosarat fontak, gereblyét faragtak a széna takarásához. Fa szerszámok készítésében nagy mesterek voltak a szádelőiek. — Gyermekkoromban — emlékszik vissza János bácsi — még a 48-as szabadságharc történeteit mesélgették. Szívet szorongató, igaz mesék voltak ezek, kár, hogy már nem nagyon emlékszem rájuk, csak részletekre. Cigaretta sosem volt a számban, néha ünnepekkor rágyújtottam egykét szivarra, de nem voltam nagy dohányos. Ital? Ünnepeken, lakodalmakon elborozgattunk, elnótáztunk. Pálinkát is ittam, de , csak módjával. Reggelenkint most is megnyalom a kisüstit, de csak épp a nyelvemre teszek egy két cseppet. János bácsi 71 évet élt feleségével békességben, öt évvel ezelőtt halt meg, 88 éves korában. Két gyermekük volt. A lánya meghalt, fia most 71 éves. Nagybeteg, a fél oldala béna. Együtt élnek, a.fia felesége gondozza őket. Három unokája és öt dédunokája van János bácsinak. Meghatódott mosollyal hallgatom panaszát. — Csak azt sajnálom, hogy már nem tehetek semmit a hazáért. Az állam tart el — mondja. A felszabadulás előtt, az első köztársaság idején hat évig a falu bírája volt. A szövetkezetek megalakulásakor már jócskán benne járt a korban János bácsi, de azért segített, ahol tudott. Ha mást nem, elment éjjeliőrnek. Nagy idő szállt el a bogárhátú ház és lakója felett. Sok emléket kitörölt emlékezetéből az idő, de munkavágyát, szülőföldje iránti szeretetet meghagyta. PECSŐ PÁL Az intézet udvarán (Eduard Karkan felvétele)
