Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-28 / 4. szám
N in Leonyid lljics Brezsnyev: SZttZrDLD Az Isim melléki sztyeppe első kommunáinak örömet sugárzó elnevezéseik voltak: A forradalom sugara, Az igazság fénye, Az új élet útja. Ezek a kis szüzföldi települések azonban nagyon szegényesen voltak ellátva. A forradalom sugara kommunának például négy bikája, tizenegy tehene, egy arató- és egy fűvágó gépe, négy boronája, nyolc lajtorjás szekere, négy lakóháza és egy fészerje volt. Milyen nagy akarat és győzelembe vetett hit volt szükséges ahhoz, hogy az emberek akkoriban ezt mondhassák: „Meghódítunk, sztyeppe! Éltetőnk leszel!“ S most, ezek már nem voltak kis szigetecskék, a sztyeppét a búza óceánja árasztotta el. Ez a füves síkság az állam nagy magtárává kezdett átalakulni. Ez volt a szűzföldeken az első évi aratás első eredménye. A búza tengere elárasztotta a sztyeppét, a szél fodros hullámokat kergetett, amelyek a nap fényében arany színt öltöttek magukra és mindenkiről sugárzott a boldogság. De mennyi erőt követelt meg ennek a gabonának a betakarítása! A kazah szűzföldeken azóta már felépült a nagy magtárak és gabona- tárolók széles hálózata. Akkoriban azonban az összes raktár befogadóképessége nem haladta meg a 3 millió tonnát, még ha azokat a kis, kezdetleges raktárakat és a különféle, agyagból tapasztott ólakat Is beszámítjuk ebbe, amelyeket a szűzföldek lakosai azon az őszön „kutyaólaknak“ neveztek el. A gabonát azonban be kellett takarítani, raktározni kellett és mindenképpen el kellett szállítani. A helyzet különösképpen nehézzé vált az utakon, az állomásoon és a gabona fő átrakóhelyein. Szólnom kell azoknak a napoknak legalább az egyik epizódjáról. Akkoriban Atbaszarba Nyikolaj Ivanovics Zsurinnal, a celinográdi területi párt- bizottság titkárával együtt érkeztem repülőgépen. Az emberek már a repülőtéren sürgetően hívtak bennünket a szovhozokba, a földekre, hogy — amint mondották — büszkélkedjenek a terméssel. Invitálásuk túlságosan is szívélyes volt, de a helyi felvásárló központról senki egyetlen szót sem ejtett. Természetesen úgv döntöttünk, hogy először odalátogatunk. Valaki óva intett bennünket. — Oda nem mehetnek. Lelkemre mondom, a gépkocsivezetők széttépnék magukat! Annyi gépkocsi torlódott ott össze, hogy a kirakásra két napot is várniuk kell. — Ez még nem olyan borzalmas — mondottam. — Voltunk Koluton állomásán, s ott kifejezetten kataszt- rőfális a helyzet. Rengeteg a gabona, a gépkocsi pedig kevés. Megérkeztünk a központhoz, amely hozzávetőleg egy kilométernyire feküdt a vasúttól. Derűs őszi nap volt. A város szélén a vörhenyes színűre perzselt sztyeppében százával álltak a gabonát szállító autók. A gépkocsioszlop hossza meghaladta az egy kilométert. Maga a központ megzavart hangyabolyra emlékeztetett. Porfelhőkben töfögtek és bőgtek az udvar közepén tornyosuló gabona felé utat törő tehergépkocsik motorjai. A tő- szomszédságban zajosan építették az új magtárat. A régi kis magtár tele volt gabonával. Az emberek százai tétlenül nézelődtek. Csak mintegy húsz nő telítette lapátokkal a gabonazsákokat és azokkal vállukon néhány férfi eltűnt azokban a földszintes agyagviskókban, amelyekben a vetőmagot tárolták. A gépkocsikat — két vagy három helyen — csak kézierővel ürítették ki. Az egyikhez hozzáléptem és belemarkoltam a gabonába. Nagyszerű érzés volt. Duzzadó, nehéz szemek aranylottak a tenyeremben — csoda volt ez és nem búza! Abban a pillanatban körülvettek bennünket a gépkocsivezetők. Mindent elnyelt az elképzelhetetlen hangzavar. Azt harsogták, hogy napokon és éjjeleken át itt rostokolnak, a gépkocsikban alszanak, nincs hol étkezniük és lemosni magukról a port. Ez azonban még nem a legrosszabb. Ennél nyugtalanítóbb, hogy a sztyeppében, a szabad ég alatt, feltornyosultak a gabonahegyek, és ott minden elpusztul! Szóáradatukat nem szakítottam félbe, de utána ezt mondottam nekik: — Szépen fogadják a vendégeket ... Nem tudom, vajon a nyugodt hangnem, avagy a mosoly hatott e rájuk, de elhallgattak: tudatosították, hogy lerohantak, pedig engem is szóhoz kellene engedniük. — Ne indulatoskodjanak, elvtársak — folytattam, anélkül, hogy tudtam volna, mit is kezdek velük: — Csak kigondolunk valamit. Szavamat adom, hogy feltörjük ezt a diót. Könnyű dolog ígérgetni, de mit gondoljunk ki? Bejártuk az egész felvásárló központot, megtekintettük az épülő magtárat, amelyet legkorábban a következő év őszén fejezhettek be és a „kutyaólaikba“ is bepillantottunk. Útközben tekintetem szüntelenül belebotlott a felvásárló központ és az állomás között, az úgynevezett senki földjén üresen tátongó óriási területbe. Itt mindenféle limlom — rozsdásodó vashulladék, vasbeton törmelék és szemét hevert. Mindez elképzelhetetlen összevisszaságban kandikált ki a sokesztendős porréteggel takart, sárgán hervadozó gyom alól. — Kié ez az üres telek? — A vasúté. Megkértem, hogy teremtsék elő a vasúti osztály vezetőjét. Azonnal megjelent és bemutatkozott: Bajzak Per- menovics Permenov. Okos, intelligens férfi, jó szakember, akinek ezen túlmenően humorérzéke is volt, mert hozzátette: — Kérem, nevemben ne tévedjen. Sokan rosszul hallják és azután Balzacnak szólítanak. Csakhogy én nem vagyok író, hanem vasutas és nem vagyok francia, hanem tisztavérű kazah. Bonyolult problémáról volt szó s ezért kértem, hogy teremtsenek elő valakit a felvásárló központ régi dolgozói közül. — Nem kell keresgélnünk — mondotta Permenov. — Itt áll ön mellett Nyikanor Georgijevics Szimenkov. Most az új magtárat építi, korábban a területi felvásárló igazgatóság vezetője volt. Ebben a dologban tökéletesen kiismeri magát. Kis csoportunk leült a foghíjas terület szélén. A járás képviselőit jól ismertem, de számomra új volt bizonyos Povlijanyenkónak, a felvásárló központ vezetőjének arca. Néhány szót ejtettünk és megtudtam, hogy frontharcos, tengerész volt. Az első kérdést a vasutasnak tettem fel: — Hány napra van szükségük, hogy ezt itt kitisztítsák és lefektessék a vasúti vágányokat? Permenov belenézett a jegyzettömbjébe s ezt mondotta: — Egy nap és éjszaka a tisztításra 1 és két nap a vágányok lefektetésére. — Nos, ez kevés. Mondjuk öt nap ... Mennyi gabonát szállítanak ide a járásból? Zsűrin adta meg a választ: — A gabonát ide nemcsak egy járásból szállítják. A termés alaposan próbára tesz minket — a gabonát ide szállítja a jeszilszki a balhas és a i kurkaldzsi járás is. Egyszóval Atba- ! szarnak 3 millió pudot kell elraktároznia és elszállítania. Legalább eny- nyit. — Értem... — Zsurinhoz fordul- I tam: — Kénesek leszünk ezen a vonalon elszállítani minden gabonát? — Lényegében igen — válaszolta. — De magának a területnek kitisztíI tása nem elegendő, mert ezzel meg- | szegnénk az előírásokat és ez nem is lenne gazdaságos. — Mit kell tehát tennünk? — A talajt fel kell szántanunk, heneerelnünk és döngölnünk kell. Mindenképpen végre' kell hajtanunk a fertőtlenítést is. Amennyiben mindent az előírásoknak megfelelően hajtunk végre, számoljon tíz nappal. — Nyikanor Georgijevics, hiszen önnek óriási tapasztalatai vannak. Nos, nincs ennek más módja? — Az életben gyakran különféleképp kellett segíteni magamon — mondotta Szimenkov. — Másképp ez nem ment... Ezt itt kiégethetnénk. Szalmát hordhatnánk ide, és porrá égethetnénk. A föld felhevülne és olyan keménnyé válna, mint a kemence alja. — És mi lesz a fertőtlenítéssel? — Arról a tűz gondoskodik. — Ez tehát a kiút! Csend lett. Ügy tűnt, hogy mindenben megegyeztünk. De megszólalt a felvásárló központ vezetője. — Leonyid Ujics, én ezzel nem értek egyet. Hát nem mindegy, hogy a gabona hol fekszik? A sztyeppében a szabad ég alatt és itt maid úgyszintén. Minden járás gabonái® számára képtelenek leszünk fedőponyvákat varrni. A gabona elpusztul! — Vagont kapnak elegendőt, ezt vállalom. — S azt is vállalja? — az égbolt felé mutatott. Azon az őszön rekikenő hőség volt, a nap az égbolton szinte meg sem mozdult, sehol egyetlen felhőcske sem mutatkozott és az előjelzés is sokat- ígérő volt. Csakhogy iki szavatolhatta, hogy nem ered el a záporeső? — Tudja — mondotta Povlijanyen- iko —, hogy a gabona raktározása szaj bad területen kategorikusan tiltott. Nem vállalhatok ilyen felelősséget. A legkönnyebb az lett volna, hogy formalizmust és alibizmust vetek a szemére. De nekem megtetszett ez a komor férfi. Mások rögvest azt mondották: „Végrehajtjuk“ s azután nem tettek semmit. (Egy ilyen elvtársről, aki mindenre rábólintott: „Végrehajtom“ — még említést teszek.) Povlija- nyenkónak valóban a gabona hegyeit kellett elraktároznia s ezért személyesen éppen ő felelt. Éreztem, hogy aj \ többi elvtárs is nyugtalanná vált: az I ön számára ez könnyű —, döntést hoz ! és távozik, de mit tegyünk mi? Az időjárásnak nem lehet parancsolni, a vonatszerelvények nem tartoznak a f hatáskörünkbe — egyáltalában megkapjuk őket? — Rendben van, fontolóra vesszük a dolgot — mondottam. — A gabonát otthagyni messze a sztyeppében egyet ; jelent azzal, hogy teljes bizonyossággal tönkremegy. Ott nincsenek raktárak, s mihelyt az utak eliszaposodnak, majd beköszöntenek a fagyok, a gabonát már nem szállítjuk el. Több millió pudot elveszítünk, aláássuk a szűzföldekbe vetett bitet és az emberek majd ezt mondják nekünk: szószátyárok vagytok és nem vezető dolgozók! És igazuk lesz. Itt azonban van utunk, vasútállomásunk, vagonjaink, szükség esetén több ezer emberünk, akik eljönnek, hogy megmentsék a gabonát. Ha a helyzet úgy diktálja, ide küldjük a katonákat, a diákokat, a munkásokat — átlapátolják, felrakják a gabonát, az önök segítségére lesznek. Nos, Ivan Grigorje- vics, nem tudatosítja, hogy a gabona ! számára mi a biztonságosabb, a sztyeppe, avagy a város? — Mindenki segítségünkre lesz, de a bíróság elé csak engem állítanak, I — mondotta Povlijanvenko. Nyilvánvaló volt, hogy ez az elvtárs nem hitt szavaimban, nem hitte el azt, hogy valóban segítségére le- ; szünk. Nem akartam megbántani, de i kénytelen voltam kissé letörni a szarvát. — Hajdanában úgy mondogatták: \ amilyen az ember a harcban, olyan a I munkában is. A fronton tudta, hogy ; mit kell tennie. S itt? Hiszen béke- i időben is néha el kell hogy kiáltsuk i magunkat: „Vigyázz!“ Végső soron a \ szemére vethetném: ön korábban nem tudta, hogy a szűzföldeken rengeteg gabona terem majd? S ha igen, j akkor már egy fél évvel ezelőtt miért ! nem készült fel erre és miért nem | tette meg még azt sem, amire erejéből tellett volna? Rendben van. Tbs' gyük fel, hogy mi is felelősek va- ! gyünk, osszuk meg a felelősséget. De | itt, ezért, elővesszük magát! Innét a I gabonának az utolsó szemig a magtárakba kell kerülnie, ahol feldolgozhatják és elraktározhatják. Ezért az értékes gabonáért mi valamennyien I közösen felelünk. Mindez kölcsönös ígéretekkel1 ért véget. Ivan Grigorjevics változatlanul komoran, nagy szavak és hangoskodás nélkül megmondotta, hogy mindent megtesz, ami tőle telik. Hihettünk benne. Őszintén bevallom, ennek az embernek konok tartása engem és a többieket is arra késztetett, hogy tudatosítsuk a szándékolt lépés fontosságát, azt még egyszer tüzetesen mérlegeljük és megfontoljuk. Én viszont megígértem, hogy erről az állomásról nem veszem le a szememet. Van, aki talán azt mondhatja, hogy az ilyesmi nem egy óriási köztársaság központi bizottsági titkárának I dolga, hiszen tulajdonképpen cse- ! kélységről van szó. Egyes elvtársak j akkoriban is úgy vélték, hogy nem kellene személyesen foglalkoznom számtalan jelentéktelen dologgal, mint például belenézni a szűzföldi I brigádok bográcsaiba. Nem csökkenti | ez az alsóbb szintek vezető dolgozóinak felelősségét? Megmondom, önök- I nek, hogy semmiféle papír, semmiféle telefonbeszélgetés nem pótolhatja I az emberekkel való kapcsolatot, az életismeretet. Sajnos, sokszor meggyőződtem róla, hogy az intézményes úton lentről felterjesztett különféle jelentéseket rendszerint torzítják, mégpedig mindig egyoldalúan, azzal a tendenciával, hogy leköszörüljék, elsimítsák élüket. (Folytatjuk) Barajev akadémikus, a szüzföldi búza termesztésének egyik úttörője > (Ján Blazej felvétele)
