Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-21 / 3. szám
N os, felügyelő úr, engedje meg, hogy szép sorjában elmondjak mindent, de kérem, ne szakítson félbe, mert elfelejtek valami lényegeset és az nagyon bántana. Különben is eléggé gyötör a dolog, teljesen tönkretesz, alig bírom már. Elmondok mindent, ahogy volt, felügyelő úr, és ha bűnös vagyok tegyenek hűvösie, ha nem vagyok bűnös, akkor innét egyenesen valami szanaióriumoa megyek. Hiszen nekem sincsenek kőiéiből az idegeim. Azzal kezdem tehát, hogy én, Ivan Szergejevics Zenkov — egyébként hatvankét éves vagyok — az orvosi karon dolgozom mint portás. Ez, ugyebár, egyszerű munka, reggeltől estig a portásfülkében ülök, kiadom a szertárak, dolgozószobák kulcsait, felveszem a telefonkagylót és azt mondom: „Itt az orvosi kar,“ no és úgy általában ügyelek a rendre. Elégedettek a munkámmal, még sohasem róttak meg, sőt minden évben kapok egy papirost, amely afféle köszönetnyilvánítás a példás kötelesség- teljesítésért, és mindig aláírja az igazgató meg a többi fejesek. Így éltem tehát addig a napig, amíg ez meg nem történt, s végül is ide jöttem önhöz, felügyelő úr, bár — ha szabad őszintének lennem — nem valami öröm hivatalos ügyben ön után járkálni... Nos, mint ön is tudja, nálunk nyáron vannak a felvételi vizsgák. Akkor vesszük fel az érettségizetteket. Rengetegen tódulnak hozzánk, mindenki doktor akar lenni. Minden egyes helyre tíz jelentkező van, hát elképzelheti, mi van ott. Rengeteg nép tolong nálunk nyáron a folyosókon. Járnak le s lel, idegeskednek, suttognak, mindenféle könyvekben lapozgatnak. A szülők is csoportokba verődve ácsorognak, egymást rémisztgetik... Hogy ez meg az a tanársegéd ilyen meg olyan szigorú, amaz meg, t.ogy még szigoiúi.b! Jaj, mi is lesz szegény csemetéinkkel? Annyira képesek felizgatni magukat, liOgy némelyiknek a térde is remeg! Szeieztem be speciális szívcsep- pet. Ha valaki rosszul lesz, néhány cseppet egy pohár vízbe csepegtetek. Nagyon jó az idegekre. Azon az emlékezetes napon is a cseppekkel kezdődött. A folyosón ott álldogált egy anyuka a vizsgára készülő kislányával. Szörnyen féltek. A lány reszketett, az anyja pedig a kislány haját simogatta. Simogat, simogat, egyszer csak odakap a szívéhez! De én tudom, mi ilyenkor a teendő. Előszedtem a cseppeket, vizet töltöttem a pohárba, a vízbe néhány csepp orvosságot, és már vittem is neki. — Igya meg, asszonyom — mondom. — Ez jó az idegekre. Megitta és azt mondja: — Nagyon köszönöm ..., tényleg rosszul lettem. Azt mondom én erre: — Ne eméssze magát. Hiszen a kislánya úgyis jól le fog vizsgázni. Azt mondja a kislány:-- Ó, dehogy! Ma Gracsev docensnél vizsgázom fizikából és ő kész mumus! Azt mondom: — Kedves kislány, mi jogon sértegeti a dolgozóinkat? Viktor Georgijevics Gracsev nagyon jó ember. Én igazán jól ismerem! Ezt mondtam és visszatértem a portásfülkébe. De az az anyuka nyomban jött utánam és azt mondja: — Tisztelt elvtársi Szeretnék önnel négyszemközt beszélni. A kislányom nagyon ideges. Mindjárt hisztériás rohama lesz, higgye el. Legyen a segítségemre, az isten szerelmére kérem! Azt mondom: — Kérem, kérem — és már akarom is előszedni a cseppeket. — Nem így — állít meg az anyuka. — Ön nem értett meg engem. Egy kis protekciót kérek öntől, ön azt mondta, hogy jól ismeri Gracsev docensei. Nem szólna pár szót neki a kislányom érdekében? Nem akarok semmi különöset, csak hogy legyen hozzá kedves ... Es néz rám fájdalmas képpel. Mögötte felbukkan a lánya — fal- fehér, a szája szélét rágja. Nos, ezt már nem bírtam nézni, felügyelő úr. Szerettem volna ököllel az asztalra vágni és rájuk ordítani, de megsajnáltam őket. — Jól van, anyuka — mondom. — Megpróbálom. Hogy hívják a kislányt? — Nyikolajeva — mondja. — Jól van, megpróbálom — mondom én. Felmentem a fizika tanszékre. Acsorogtam ott vagy öt percig, elszívtam egy cigaiettát, aztán visz- szamentem ? helyemre. Az asszony rohan felém. Azt mondom neki: — Rendben van minden. Vizsgázzon le a kislány és többé ne eméssze magát. Az asszony meg így szól: — Nagyon köszönöm! — Nincs mit — felelem. GR IGOR !J GORIN Miért tettem ezt, felügyelő úr? Azért, hogy a kislányt bátorítsam. Azt gondoltam magamban: higgye azt a kislány, hogy valaki szólt az érdekében. Ettől megnyugszik egy kicsit. És ha tanult, úgyis levizsgázik. Ezt gondoltam én, felügyelő úr, semmi más nem járt az eszemben. És tényleg, kis idő múlva a kislány boldogan jön ki a hallgatóteremből. „Levizsgáztam, anyuka! Kitűnőre!“ — kiabálja. Összecsó- kolóztak, ugráltak örömükben. Én meg csak ülök nyugodtan, lám a cselem sikerült. Aztán odajöttek hozzám köszönetét mondani. Hogy én vagyok a megmentőjük, hogy nagyon jó ember vagyok, meg más effélét beszéltek. Én meg persze ülök és zavarban vagyok. Az anyuka pedig a sok hálálko- dás után a táskájába nyúl, és a markomba nyom egy huszonötrubelest. Tiltakoztam, felügyelő úr. Nem akartam semmiképpen elfogadni. Még morogtam is: — Ugyan kérem, hogy nézne az ki... De az asszony a zsebembe gyömöszölte a pénzt és a lányával együtt fürgén eltávozott. Egész este furdalt a lelkiismeret, igazán szenvedtem. Nincs ez rendjén, gondoltam. És elhatároztam, hogy visszaadom a pénzt. Másnap idejében megérkeztem a munkahelyemre, ülök a portásfülkében és várok. De az asszony csak nem jön. A folyosó ismét tele emberekkel. Jönnek-mennek, idegeskednek. Egyszer csak odajön hozzám egy ismeretlen nő. Egész szemre- való. — Jó napot, Ivan Szergejevics — mondja. Magát keresem, Nyikolajeva küldött. A fiam ma vizsgázik fizikából. Segítsen! Majd hanyatt vágódtam. — Megbolondult? — ripakodom rá. — Nem tehetek semmit. Menjen isten hírével, ne tartson fel. Erre az asszony sírva fakad. — Nagyon szépen kérem! Ne legyen olyan kegyetlen. A Ham orvos szeretne lenni. Nagyon tehetséges. Már gyerekkoraoan békákat boncolt, meg mindenfélét. Ha nem jut be, nem élem túl. Magas a vérnyomásom! Mit telettem, felügyelő úr? Hiszen emoerek vagyunk. Segítenünk kell egymáson. Vagyis hát, ismét engedtem a kísértésnek. Az asszony könyörgésének nem tudtam ellenállni. — Jól van — mondom —, megpróbálok segíteni. Tie nem ígérhetek semmi biztosat. — Nem is kell — mondja. — Csak szóljon egy két szót az érdekében. Felmentem tehát ismét a tanszékre. Elszívtam egy cigarettát, aztán visszajöttem. — Minden rendben! — mondom. — Mehet a fia, és ne féljen! — Köszönöm — mondja az asz- szony. — Nagyon hálás leszek önnek. De hiszen meg sem kérdezte, hogy hívják a fiamat! — Az semmi — mondom. — Elmondtam, milyen a külseje. Bizonyára hasonlít magára, nem? — Nem bizony — mondja. — 0 a mostohafiam! Méregbe gurultam. Azt mondom: — Ne idegesítsen, anyuka! Én mindent megtettem. Most már a fiún a sor! Hiszl-e vagy sem, felügyelő úr, fél óra múlva odarohan ehhez az anyukához egy szemüveges fiú, összecsókolja őt és azt mondja: — Kitűnő! Az anyja hozzám utasítja: — Köszönd meg Ivan Szergeje- vicsnek! A iiú szorongatja a két kezemet, beszél összevissza, én megérzem, hogy a mama valamit a zsebembe gyömöszöl. Védekezem, nem akarom elfogadni, de a fiú fogja a két kezemet, moccanni sem tudok. Nem tehettem semmit. Távozáskor azt mondja az anyuka: — Holnap vizsgázik az unokaöcsém. ürlov a neve. Nagyon kérem, csináljon neki is egy kis protekciót ... Én meg már úgy beleuntam az egészbe, hogy most már minden mindegy. — Jól van — mondom. — Küldje el az unokaöccsét. Vizsgázzon le ő is, nem bánom! És azóta ez így megy. Nap nap után jönnek hozzám a szülők. Kérnek, könyörögnek. Én persze senkinek nem ígérek semmi biztosat. Ha a jelölt levizsgázik, jól van, hanem, én nem telietek róla. — Elnézést kérek — mondom ilyenkor —, nem jött ki a lépés. A fiacskája biztosan semmit sem tudott, ha még a protekcióm dacára is kidobtak. Nem az van neki ítélve a sors könyvébe, hogy doktor legyen belőle. Sokan kérik a segítségemet. Ké- sőob már azt is ígérgettem, hogy más tanszékeken is közbenjárok. Nem sokkal ezután pedig már más tarokon is elintéztem a protekciót. Jön hozzám például egy szülő és azt mondja: — Ivan Szergejevics, a fiam a jogi, vagy mondjuk a villamos- mérnöki karra megy. Nem tudna a segítségemre lenni? Miért ne? — Csak menjen — mondom. — Mindent megteszek, ami rajtam múlik. Csak vizsgázzon le nyugodtan! Reggel aztán felkeltem és idejöttem, felügyelő úr! ítéljen el, szigorúan ítéljen el! Nem bírom tovább a szenvedést. Nincsenek kötélből az idegeim. Az ön fia véletlenül nem akarna bejutni valamelyik fakultásra? Nem?! Akkor engedje meg, hogy rágyújtsak . .. SÁGI TÚTH TIBOR fordítása . Végre-valahára megérkeztünk vagyis jómagam és két csendőr — a rendőrőrszobára. — A parancsnok nincs itt, a szám- űzöttet nem vehetjük át... — közölte az ügyeletes. Én hátamról a padlóra dobtam a batyumat és felsóhajtottam, s közben üggyel-bajjal törölgettem magamról a verejtéket. Ha még a kézbilincseimet is levették volna, akkor tökéletesen boldog vagyok. — Elzsibbadt a kezem — szóltam a csendőrökhöz —, egy kissé meglazíthatnátok a láncot? Válaszul kérésemre, a csendőr még egy láncszemmel szorosabbra húzta... Hamarosan megjött az őrszoba parancsnoka, aki ebédelni volt. Rápillantottam és nem akartam hinni a szememnek. Istenem, hiszen az én kenyeres pajtásom, Hoh Behcset állt előttem. Hát ez aztán remek!... Nem tudtam elfojtani mosolyomat, ahogy ránéztem. Hiszen iskolás korunkban olyan sok mindenféle mulatságos história keringett róla! Sohasem felejtem el azt, amikor a földrajztanár egyszer a táblához szólította Behcsetet. „Mutasd és mondd meg, milyen országokkal határos Franciaország!“ „Jobb felől Németország van, bal felől a tenger, fölül Anglia, alul pedig szintén tenger“ — válaszolt Behcset. „Úgy, akkor mondd meg, hol kel és hol nyugszik a nap?“ Behcset kinézett az ablakon. „A nap ... Haydarpasa fölött kel és Samatya mögött nyugszik*'“ Mindenki tudta, hogy Behcsetnek gőze sincs a kémiához. A tanár a lehető legegyszerűbb kérdést tette fel: „Hogyan írjuk fel a vizet?“ Behcset gondolkodás nélkül három betűt rótt a táblára: V-í-z. „Én azt kértem, hogy a víz vegyi * Mai török elbeszélő " Isztambul kerületei képletét írd fe tanár. Behcset rám birkaszemét, f rajta és maga „írd fel a ví reakcióját“ — Behcset bárr egyetlen szót : magából. Akkor a tar fel: HOH — é vassa el. Behcset nag „Hoh!“ Azon a napo eset... ... És most 1 eset rendőrtisz tam felé,e, és bilincseimet. Hoh Behcset kérdezte a csí — Ki ez az « — Száműzöl — Hoh!... 1 vegő, — mond lem Behcsetre. Az aláírta a iratot és rám : — Kísérjétel vatalba! ... A csend! tak egy másil momra áldás a bilincset a f hattam-kelhett nálhattam a reggel és este, az orszobán, é nőm, hogy nei rüleiét. — A mai új ról, olvasta? Ézzel üdvözi a portás. — Nem. Négy, kis nyújtott felém bamba mentet a közlésre bu Bursába számi ről lett volna szitkok valósá rám. Mindazt, jr> észlet akármelyik napilap elmúlt vasár- M\ napi sportbeszámolóiából. Az esemény, amelyről szó van — hogy mindenki megértse, ideirom — magyarjaink győzelme az osztrák ármány ellen a bécsi Hend and B'iess foot- ballegylet pályáján. Labdarúgóink 1rózsák jakad/anak lábaik nyomán!) 4:l-re verték a bécsieket. A magyar kaput Zsák véd.e. Zsák. Zsák. Zsák. Zsák. Zsák. Zsák. Zsák. (KEZDŐDIK) __ Bömböletes éljen reszketteti meg Vindobona kék egének aranyszárnyú kapuit. A mieink jönnek. Nyurgányi fiúk, mindmegany- nyi ugyanannyi; daliák a szó leghízetgőbb értelmében. Ikrás lábuk a földet éri, combjuk közvetlenül az alszár felett következik, melyen a csodadomború mellek foglalnak he lyet, fejük legfelül göndörödik. Sok édes női szem dobban meg a déiceteg leventék láttára. Borbás, a kapitány lendül az élen, kezében bodorodó háromszínű zászlót csókolgat a va sárnapi zefír. — Ez Borbás! — suttogják a beavatottak és szájról szájra röppen a hír: — Ez Borbás! S bizony megnyugvás hegedül bele halkan a szívekbe. Itt, honunk határitól háromszázharminc kilométer távolságban, itt, ahonnan messze kell utazni, míg az ember hegyet lói hat, itt oly jólesik tudni, hogy Borbás izom zatában fekszik nemzetünk becsü.ete, több: országunk mentsvára; több: minden és semmii És ahogy kint vannak a zöld gyeppel bo rított végtelen síkságon, a bíró is kiszökkell. A b.ró könnyedén csettint nyelvével. Mini megannyi szarvasünő, inainak a magyarok ... Középütt a labda. Egészen gömbölyű. A half center offside-ot lő, puha árnyalással. Kére kés Izsák, a balback, ápolja a latdít. csa-a ros lábrángással szédíti ellenfeleit, akik nem bírják az iramot Most Kőmíves Kelemen ro han je! simított és csiszolt billentyűmenettel Már-már mintha, de mégsem. Az égre komor viharfelhők szenderednek. A színhely áttételi szenved, a játék a magyar kapu elé toriad. Ki á a szíri az, m zsák, 1 engedt osztáli dalma kapu míg a Gondc aki du púból, lót sú retni jobbró tólag Ember óriás geteg: tusiak hörgői A nap pramii tagábc sége: — 1 Zsái úgyho pedig közeit alkalr hetési AZIZ NESZIN*