Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-06-24 / 25. szám
■ olna ott! — !*• az úton ! intve. — •. Az ember mit, ők meg Ök is bizto- i munkává:, semmit. A :e, újra el t meg, ami- zelve a fő- arodott. At- itelágazásig [ tovább, iskeny, ka- faluba. Az ■tefák nem termésüket. korhadtak legnyomorítek az el* r húsz csa- házak nagy órva. Gyü- a tornáco- tárfaligetek mbereknek, tott levegő, iből látoga- :e, hogy túl módon herejtő völgyid a határ :re méltó. A íyes szán- ilkották. A kon állt és ból épült, képzelőerő, itt láthassa ását. A fasten nem *e azonban falu egyet- néhány há- t, másokon élszék sárlu szélén a az autóból )ftkezéshez, szét oltott. , és lassan hitte, hogy — kérdezte — Mért? — kíváncsiskodott egyikük. — Mért, mért? Szarért! — gurult dühbe a sofőr. — Amott, ni — mondta a másik férfi. — Egészen lent a víznél — tett egy bizonytalan mozdulatot a kezével. A sofőr szó nélkül megfordult és visszament az autóhoz, de olyan gyorsan, hogy Sedivy alig ért a nyomába. Beültek a kocsiba, a sofőr bevágta a fülke ajtaját, s amikor elindultak, kifakadt: — Hülyék hülyéje! Isten marhája! Egy ideig csend volt, aztán amikor az első mérge elmúlt, folytatta: — Az ember töri magát, segíteni próbál rajtuk, és akkor egy ilyen ló, akinek már tető van a feje fölött, olyan ostobaságot kérdez, hogy az embert a guta kerülgeti a méregtől. Sedivy még mindig hallgatott. Az autó megközelítette a mocsár- tölgyes sötét sávját, a sofőr lassított, körbe fürkészett, de nem vett észre semmi olyat, ami a keresett Bajtos nyomára vezette volna. — A víznél, hol az istenben a víznél? — dühödött fel újra. — A víz itt van, de egy teremtett lelket se látni — morogta. — Aha, ott ni — mondta Sedivy maga elé mutatva. Távolabb, közvetlenül a töltés előtt emberek lézengtek. — Hogy jutok oda? — kérdezte a sofőr. — Gondolom, a másik oldalról csak vezet valami út — mondta Se- div?. A sofőr ment egy darabkán még a kocsival, és tényleg! A fűzfák között mezei út vitt a töltéshez. Elég széles volt, a sofőr gondolkodás nélkül ráfordult. A töltés alatt megállt, de az autóból most nem szállt ki, csak kihajolt az ablakon és odaszólt az öregnek, aki ott tett-vett: — Bajtos? Maga az a Bajtos? — Én volnék — felelte az öreg. — Hála istennek — mondta a sofőr, kiugrott a kabinból és az oldaldeszkát kezdte kapcsolgatni. Sedivy az autóban maradt. Az öreget fürkészte. Ványadt emberke volt már. Hamarosan elszáll belőle a lélek — gondolta. Néhány lépésnyire az öreg mögött megpillantotta az öregasszonyt is. Az anyóka még szánalmasabban festett. Vállára vetett lyukas gyapjúkendőjében a seprűre támaszkodott. — Mit hoztak? — kérdezte az anyóka az öreget. Áz azonban nem felelt neki, a sofőrt figyelte, aki az oldaldeszkákkal bíbelődött. Az anyóka odatipegett az autóhoz, és megkérdezte Sedivyt: — Mit hoztak? — Téglát — mondta Sedivy. — Téglát? — mondta az anyóka. — Láthatja, hogy téglát hoztunk — mondta Sedivy. — Persze hogy látom — mondta az anyóka és elment. Sedivy utána nézett, és tekintete a ház alacsony alapjára esett, amely egy égbe nyúló fa alatt fehérlett. A négyzet nem volt nagyobb hatszor hat méternél. A háttérben deszkából ácsolt bódét pillantott meg. Az anyóka bement a bódéba. A sofőr lekapcsolta az oldaldeszkákat, az autó elé állt és körülnézett. — Hol vannak az emberek? — fordult az öreghez. Az öreg hallgatott. — Mi az, meg nőmül t? — Miféle emberek? — motyogta az öreg. — Nekem mindegy, mifélék, csak lássanak végre hozzá — mondta a sofőr. — Nincsenek embereim — mondta az öreg. — Komolyan mondja? Az öreg bólintott. — Hát a téglát ki rakja le? — Majd magam — mondta az öreg. — Uramisten! — jajdult fel a sofőr a fejéhez kapva. Az öreg leemelte az első téglát szélről, a fűre tette, fogta a másodikat s az első mel'é helyezte, kezébe vette a harmadikat is. de ekkor újra megszólalt a sofőr: — Azt már nem. nem fogok itt rostokolni estig! Inkább visszaví- szem. — Várjon, egykettőre meglesz — mondta az öreg. — Holnap jönnek a kőművesek, két nap alatt fölhúznák a falat. Szavai nvmlepték a sofőrt. Észbe kamott. mondani akart valamit az öregnek, ám ekkor észrevette, hogy Sedivy már ott áll az öreg mellett, és segít a lerakodásban. A sofőr félrevonult, nekidőlt a fának és cigarettára gyújtott. Félig se szívta még el, amikor erélyesen eldobta, aztán odament a másik kettőhöz és munkához látott, mint azok. Csendben dolgoztak. Amíg az autót ki nem rakták, egy szó sem esett közöttük. Amikor befejezték, a sofőr a kabátjából papírt húzott elő és odaadta az öregnek. — Itt írja alá — mondta. — Mi ez? — A szállítólevél. Az öreg alaposan megvizsgálta a nyomtatványt, de nem olvasta el, nyilván nem látta az apró betűket, a szemüvege meg nem volt kéznél. — Tessék — mondta a sofőr, odanyújtva golyóstollát az öregnek. Az öreg a téglára fektette az iratot, és akkurátusán aláírta. — Még egyszer — mondta a sofőr, és az irat alsó lapjára mutatott. Az öreg ugyanolyan gondosan megismételte az aláírást. — Rendben van — mondta a sofőr, kettéválasztotta a papírt és az egyiket odanyújtotta az öregnek. — Ezt tegye el — figyelmeztette, azzal fölugrott a hágcsóra, és beült a fülkébe. Sedivy a túloldalon kapaszkodott fel az autóba. A sofőr beindította a motort. Az öreg közelebb lépett, megpróbálta túlkiabálni a motorzúgást. — Várjanak, mivel tartozunk ... A sofőr csak legyintett és elindult. A falut a másik oldalról kerülték meg, a folyó holtága mentén haladtak végig. A víz tükrén apró' pontocskák képződtek, eleinle egyikük se vette észre, amikor azonban sűrűbbé váltak, és gyűrűk keletkeztek köröttük, a sofőr így szólt: — Alighanem szemerkél az eső. Sedivy mereven ült, mintha a sofőrt nem is hallotta volna. Hallgatott. Csak akkor szólalt meg, amikor az eső jobban rászakadt, és a víz vékony sugárban csordogált le a szélvédőn. — Hát megjött, a fene vigye el! — mondta. Kezdetét vette az esős időszak. TÓTH ELEMÉR fordítása DÉNES GYÖRGY VERSEI: Kamaszkor Fölsír a csönd. Halott anyád kenyeret dagaszt hajnaltájban. Rőt szirmok a lámpavilágban, álomtól bambul szemed meg a szád. A hajnal mégis sejteti, hogy készül új téli nap, és szél és hóesés. Szívedbe siklik gyöngéden a kés, kutyák vinnyognak — föl kell kelni végül. Kamaszkor. Langyos, meltaszagú konyha, csupasz talppal a döngölt földön járok, a kemencéből pislog a zsarátnok, oly édes a lét, s a testem olyan lomha. Az ablaktáblák szürkén folderengnek, a jégcsapok hogy egymásba fonódnak. Niincs itt helye se láznak, se csóknak, kűrit dörmögnek a csizmás emberek. Ilyen-olyan költőkhöz Keserűen nézek felétek, tétova költők, rossz cselédek, kik szolgáltok még innen-onnan, de nem kecsegtettek haszonnal. Pityókás tollal, cserfes szájjal tusakodtok egy holt világgal, s míg valódi nap hunyorog fent, ölelitek a látszat-istent. A szó csak akkor rejt hatalmat, ha termékenyít, mint a harmat, van súlya, íze, igazsága, s felindul, ha kinő a lába. Mert irodalmat fabrikáltok, az ég még nem zeng vissza rátok, csak egy-két kutya vakkant néha, míg tart az irodalmi séta. Matyi már nagy fiú volt, amikor először járt a városban. Meglepte a sok villamos, a zaj; álmodozva nézte a ragyogó kirakatokat, a száguldó autókat, de legesleg inkább a neonf - nyék tetszettek neki. A nagy paloták homlokzatain, az üzletek fölött színesen váltogatták egymást a betűk. Pillanatonként gyulladtak föl és aludtak ki, hogy aztán megint ragyogva, meglepetésszerűen a szeme elé villanjanak. Mágikus erővel vonzották. Talán azért, mert szívében is így váltakozva gyulladtak ki, riiajd hamvadtak el a vágyak. Még odahaza is a n-.onfényekre gondolt, miközben a munkáját végezte. Édesapja hallani sem akart arról, hogy végleg a városba menjen a fiú. Szükség volt rá oda haza. Matyi többé nem volt a régi. Édesanyja megfigyelte, hogy a gémeskútnál megáll a vödör a kezében, és a gyerek a bizonytalan messzeségbe bámul. Valahogy az étvágya is megcsappant; keveset beszélt, s a nevetése hallgatag mosollyá változott. Megesett rajta az édesanyja szíve, s ő maga engedte el egy hűvös tavaszi hajnalon. Becsomagolta kis matyóját, a Matyi útra kelt. — Menj, fiam; csak ne felejtsd el, hogy itt van az otthonod! A falu közelében levő dombról még egyszer visszafordult. Még soha nem látta olyan jókedvűnek a piros háztetőket, mint ebben a pillanatban. A fák ágai összeverődtek a hajnali szélben, mintha búcsút intenének. Aztán már csak a vonat egyhangú zakatolását hallgatta. A városban egy öreg néninél lakott. A kis szoba ablaka napfényt sosem látott, a nagy bérházak falai elfogták a napot. Csakhamar akadt munkája. Fölvett k bolti kifutónak. Szerette a munkáját, s bár mindig rohannia kellett, annyi ideje mégis maradt, hogy pár percre megálljon a fényes kirakatok előtt, megfigyelje az emberek öltözékét és szokásait. Legjobban mégis az estéket szerette, amikor szabadon kószálhatott, s a neonfények sziporkázva omlottak a járda kövére. Szerette volna összeszedni a széthulló színeket. A folyót is megszerette; hajók úszkáltak rajta, csónakosok evezője szelte a vizét, sirályok cs'pkés szárnya érintette a fodrait. Átellenben hatalmas fák törtek a magasba, s alattuk hűvös volt. Terebélyes koronájukon nem sütött át a nap, akárcsak a szobája ablakán. Élvezte az ételek ízét, mert a kifőzdékben mindig más ételt választhatott. Be-bekukkantott a vörös plüssszőnyeges cukrász dákba is, ahol az üvegpolcokon finom habos és krémes sütemények csábítottak. A napok hetekké, a hetek hónapokká nőttek. Otthon a gyümölcsfák lehullatták virágaikat, gyümölcsüket az üzletekben és a piacokon árulták. Matyi szive összeszorult. Ilyen napokon nehezen viselte az utcák zaját. Minél több embert látott maga körül, annál magányosabbnak érezte magát. Szürke, névtelen kis egér vagyok, aki végigfutja a nappalait és az éjszakáit, s egyszer csak nem is tudja, hova fut és amiért fut, gondolta. Minden céltalannak tetszett számára. S a neonfénvek sem vonzották már annyira. ' Az emberek, a villamosok, a kirakatok helyett az otthoni dombokat látta. Fáradtan érkezett esténként szobájába. Egy ilyen elszürkült nap estéjén jutott eszébe az öreg lámpás, amit a nagyanyjától örökölt. A barátai kinevették, amiért magával hozta. Előszedte és meggyújtotta. Milyen melegek! — gondolta feiszökkenő lángocskáinak rőtvörös, sárga meg zöld színe láttán. Aztán hogy, hogy nem, nagyapó arca formálódott ki a lángok között. Látta gondterhelt barázdáit, fiatalos, biztató tekintetét. Mosolyog, mint mindig, gondolta, és mintha nagyapó féltő remegéssel simogatta volna meg kócos haját. A lángokban piros muskátli virított. Egészen közelről látta bársony szirmukat. — Anyám virágai — mesélte a lángoknak. — Bizony azok, az édesanyád virágai — felelték meleg hangon Matyinak. — S láttad-e azt a ropogós cipót az asztalon? — kérdezték a lángocskák. — Milyen friss az illata! Anyám sütötte. — A két kezével, amellyel s’mogat — felelték a lángocskák. Az öreg lámpás lángja mellett elmosódtak a nagyváros járdakövei és az emberek, a neon hűvös fényei. Nagy gomolyagokban szál’,: le a szívéről a sűrű nehéz köd, amely idővel megülte. összecsomagolta szegényes kis motyóját, s hajnalban útnak indult. Késő este volt, amikor megérkezett. Senki sem vette észre, amikor, régi, puha ágyába lopózott. Reggel, amikor fölábredt, a nap jó barátként lépett be az ablakon. Hosszú aranypalástja a földet söpörte. Belehuppant a szoba legkényelmesebb ka- rosszékébe, s onnan nevetett Matyi szemébe: — Jó reggelt, fiú! Megjöttél? Mintha megsápadtál volna. Hiányoztak a szabad rétek, ne tagadd! jómagam is ott kószáltam a lakásod körül néhányszor. Meg akartalak látogatni, de a magas falak utamat állták. Nem tudtam befurakodni az ablakon. Sokat emlegettek a pajtásaid. El akartam vinni az üzenetüket. Tudod-e, hogy a faluban is neonlámpa-oszlopokat állítanak? — Neont? — kérdezte Matyi. Elgondolkozva nézett föl a napra, és szemében halk szomorúságok villogtak. — Csak .:. — sóhajtotta. — Nem örülsz a nagy újságnak? Hisz a neonfények csábítottak el. —• Te vagy az igazi fény — felelte a fiú. — Öltözz föl, menj ki a földekre, most vetik az őszi magot! Ha akarod, veled megyek. Matyi gyorsan magára kapta a ruháját. A szoba öblös karosszékéből fölkelt a nap, ragyogó palástjával átölelte a fiút, s egyszerre léptek ki az ablakon. Az ablak alatt a fiú kibontakozott az ölelésből és futott a földek felé. A felszántott föld barázdái előtt Matyi bizonytalanul megállt. Senki sem volt a közelükben. Matyinak mégis úgy tűnt fel, hogy ott, ahol a föld az éggel összeér, görnyedt hátával, ócska, zsíros kalapjában, fehér színétől elszürkült vászonkötényben egy aggastyán szórja a magot. — Nézd, a nagyapám! Látod? — kérdezte Matyi izgatottan. — Nem értem ... Hiszen az öregapám rég halott. — Bizony nem halott az fiam! A nagyapád nagyapja sem halott. Homlokukról a verejték csöppekben a földre hullott. A vérük is benne volt. Itt élnek, ezekben a barázdákban — felelte a nap. — Bearanyoztad a barázdáinkat. Nézd, nevet a nagyapám! Milyen meleg a szeme és a nevetése. Mennyire hasonlít a ikettőtök arca... — beszélt a naphoz. Lehajolt, s egy parányi göröngyöt vett a tenyerébe. Egy ideig morzsolgatta ujjai között, majd lassan, egyre följebb emelte; úgy nézte, mint aki sohasem látott földet. A szeméből borsónyi ezüstcseppek hulltak, s a tenyere úgy összeért a szájával, mint a messzi látóhatáron a föld és az ág. A nap nem tudta, Matyi sír-e vagy nevet boldogságában. De abban biztos volt, hogy soha többé nem tér vissza a városba. Moyzes Ilona NEONFÉNYEK
