Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-06-24 / 25. szám
— Hó rukk! Hó-rukk! No, még egyszer: hó-rukk! A téglaköteg centiről centire emelkedik a magasba. A család apraja- nagyja az emelő másik „karja“. Aki már és még mozogni bír, az mind fogja a kötelet. Olyan a látvány, mintha a mesebeli nagyapó répáját húznák: csak a macska, a kutya meg a kisegér hiányzik. Épül a ház, a család háza: recseg, ropog a derék. — öt perc pihenő! — ordítja el magát a családfő. Leroskad a téglarakásra és egy szuszra kiissza az üveg sört. Hétvégi, tavaszi reggel. Hat óra van. 1. Végigballagok a falun. Komótosan, lassan. H. István háza még mindig vakolatlan. Pedig jó húsz éve lehet már annak, hogy István, a szövetkezeti kocsis megásta az alapokat. Felvett vagy százezer korona kölcsönt, bement a járásra és olyan házhoz kért tervrajzot, amilyen még nem épült akkoriban a környéken: — Emeletes legyen és nagyon nagy! Szinte egyedül látott neki a munkának. Akkoriban még nem volt művészet építőanyagot szerezni, a szomszédban volt a téglagyár is, elment oda egy-két hónapot dolgozni, és máris kapott annyi téglát, amennyit csak akart. Három év alatt — mint egy csoda — fölépült a palota: álltak a falak, rajtuk volt a tető és a pincehelyiségeket már lakni is lehetett. Megcsodálta az egész falu a házat. No. nem azért, mintha annyira szép lett volna, inkább azért, mert emeletes volt; emeletes, mint a szomszéd faluban' a hajdani uraság rezidenciája. — H. Istváné, a kocsisé ez a kastély! — mondogatták az emberek búcsúk alkalmával az idegeneknek. És erre H. István nagyon büszke volt. Ö, a volt szegényparaszt, ő, a nemrég még nincstelen, a kocsis, olyan házat épített, amelyet mindenki kastélynak nevez. Ezért érdemes volt élni, ha már holnap jön a kaszás, akkor is! A házra a mai napig nem került vakolat. Földszinti, emeleti helyiségeit a gyerekek már kivakolták, berendezték, lakják is, de H. István maradt a pincében. Meggörnyedt a háta, kiegyenesedni sem tud már. Azt mondják a falusiak, kocsmában még életében nem volt, vízen kívül mást soha nem ivott, sajnálta, hogy egy sört leengedjen a torkán. Kellett minden fillér a házra. — Oszt mire ment vele? — mondja egy szövetkezetben dolgozó férfi a kocsmában. — Az emeletre már föl se bír menni, olyan nyomorék lett. És azt se tudja, hogy a falun kívül is élnek emberek. Mert egyszer volt csak el a faluból, a tervrajzokért a járáson, meg a téglagyárban, de ott is úgy dolgozott, mint a barom! Hát nekem ilyen áron nem kell ház! A faluban azóta rengeteg különb, nagyobb ház épült. Gyorsan, rövid idő alatt. Kocsi is került a garázsba, s a háta sem hajlott meg annyira az építőnek. Kocsmáznak is a nagyházépítők, meg el-elmennek kirándulni is. Tudja, látja ezt H. István is, de ő mégis boldognak érzi magát: ő volt az úttörő, ö volt az első, aki emeletes házat épített! öt éve járok K. faluba. Amikor először mentem, ismerőseim kertjének végében már kimérték az új házhelyeket, az új utcasort. Ma már körülbelül húsz ház áll az utcában, ahol korábban még szántóföld volt. A legtöbbjét már lakják, néhány még csak félig kész, egynek a portáját gizgaz növi be, jó ideje nem tette már senki a telekre a lábát. — Hol ennek a háznak a gazdája? — kérdezem ismerőseimtől. — Beleunt, abbahagyta. A múltkoriban beszélgettem vele — mondja vendéglátóm. — Azt mondta, ő már tovább nem bírja a hajszát, maholnap nyugdíjba megy, és még nem volt egy szabad napja sem. Közvetlen a háború után átépítette a szülei gerendás-földes házát, majd a hatvanas évek végén lebontotta és egy új, emeletes házat épített helyébe. Épp akkorra készült el vele, amikor itt a kertünk végében mérték az új házhelyeket. Vett egyet a lányának ő is, és nekikezdett az építkezésnek újra. Neki hiába kínáltak a munkahelyén üdülésre, gyógykezelésre beutalót, nem fogadta el. Soha nem ért rá, még a meccsre se jött ki. És egyszer csak hallom, Bertit infarktussal kórházba szállították. Szerencsére, túlélte, de olyan, mint az árnyék. Abbahagyta az építést, meg a lányát elvitte valami zenész, nem kell már a ház annak. — Akkor miért nem adja el? — Ezt kérdeztem tőle én is! De azt mondta: soha! Az az ő keze munkája, el nem adja! Az ő verejtékébe nem fekszik bele senki idegen. Kisétálunk az új utcába. Kora délelőtt van, süt a nap. Az egyik házat épp most vakolják, a másikon az erkély korlátjait hegesztik, a harmadik házra a tetőt húzzák. Öten, tízen, tizenöten is dolgoznak egy-egy házon. Családtagok, rokonok, ismerősök, barátok, szomszédok. Egyik ház nagyobb a másiknál. Az utca első háza földszintes, a második, harmadik ház már emeletes. Az egyiknél a gazda épp az udvaron van, bekéredzkedünk. A nyúlánk, vékony, harmincöt éves ember a közeli gép- és traktorállomás szerelője. Felesége a szövetkezetben könyvelőnő. Két gyermekük van, a nagyobbik kilencedikes lesz szeptemberben. — Hány szobás ez a lakás? — kérdezem az előszobába lépve. — Lent van négy, fönt meg három. De még csak a lenti szobák vannak berendezve. Egyszerre nem telik mindenre. Most még olasz csemne kell, mert az asszonynak nem tetszik, amit múltkor vettem; meg fürdőkád, vízcsapok, vörösfenyő parkett, tapéta. — Mondja négyüknek nem lesz nagy ez a ház? — Ha arra gondolok, hogy hat testvéremmel meg a szüleimmel hosszú ideig egy szoba-konyhás házban éltünk, akkor nagy lesz, de tudja, ma már mások az igények. Meg jól jön majd a gyerekeknek is a ház! Az emeletről letekintve látom csak, hogy a ház háta mögött, közvetlen a fal mellett egy odaragasztott épüla- tecske van. Az ajtaja előtt ül a háziasszony, tyúkot tisztít: — Míg az építkezés folyik, por, piszok van mindenfelé, hát építettem ezt a nyári konyhát, hogy az új házba ne hordjuk be a koszt. Egész jól megvagyunk ott. Majd kibővítem, építek mellé egy szobácskát, és az nekünk meg is felel. — Akkor minek lesz ez a nagy ház? — Nézze: én olajosán, piszkosan térek haza a munkából. Hogyan nézne ki Itt minden, ha ide jönnék. Ide majd csak ünnepnapokon jövünk, meg ha vendégek jönnek. Meg aztán, mondom, kell a ház a gyerekeknek. Készen kapják, mint egy talált kincset. A magasból jobban körülnézek. Látom, minden házhoz hasonló „kulipin- tyó“, nyári konyhácska, szobácska van ragasztva. A belőle kiálló kémények füstölögnek. Abban él a család, ott húzzák meg magukat a lakók. Jobbik esetben éjszakára fölmennek a hálószobába, de ha elég ágy fér be, akkor ott maradnak. Hiába van „fönt“ fürdőszoba, csak a kút mellett, az udvaron vagy a konyhácska kis mosdója fölött mosakodnak! Ott telik el az életük, abban a reményben, hogy majd a gyermekek fogják lakni a nagy házat. A gyerek meg! . .. — Apám ugyan fölépítette a házat, én meg arra gürcöljek egész életemben, hogy azt a temérdek sok szobát berendezzem? A munka rabja legyek egész életemben, ne ismerjek se pihenést, se szórakozást?! Már így is agyondolgoztam magam a házon ... Egyébként, nekem nem is tetszik! M. Árpád a szülei szomszédságában vett telket. A rajta levő régi házat lebontja, és újat épít a helyébe. Ahogy megyek az utcán, látom, hogy a még használható tégláról veri le a rátapadt maltert. Mellé ülök, beszélgetünk. Két éve lesz lassan, hogy megnősült, eddig a szülőknél laktak, de ha mégoly jól kijöttek is velük, jobb lesz külön. „Nincs annál jobb, ha külön van az ember“ — mondja Árpád. Szóba jön az új ház. — Emeletes lesz? — kérdezem. — Dehogy, minek az a nagy ház. Négy szoba, konyha meg a hozzávalók és befejeztük. Én lakást építek, nem palotát. És magamnak, a saját kényelmemre, nem azért, hogy dicsekedhessek vele. Meg nem akarom én minden pénzemet a házba ölni. Két év alatt rendbe teszem a házat, és aztán élni szeretnék. Most még csak a kezdetén vagyok az építkezésnek, de már érzem, nincs egy szabad percem sem. Szobafestő vagyok, fusizgatok, mert kell a pénz, a családra így is alig marad idő. Ott a kocsi is, de nem tudunk sehova menni. Nekem ebből elég lesz két év is, nem akarok örökké a ház rabja lenni. Meg egyébként is, minek lenne az a nagy ház? Ki lakná azt. A négy szoba, ha lesz még egy gyermek, kiszolgálja a kényelmünket. A többit csak azért építeni, hogy lepje a por?!... Nekem aztán mondhatják, hogy nézd meg ezt meg azt, milyen palotát épített! Fütyülök rá, én nem veszem föl a versenyt senkivel. Se kedvem, se erőm nincs hozzá. Már én is kezembe vennék egy kalapácsot, hogy segédkezzek M. Árpádnak, csak úgy unaloműzésből is, de hirtelen megered az eső, abba kell hagynia neki is a munkát. Fedél alá húzódunk. — Látod a szomszédot! Emeletes háza volt már neki, de a szomszédok nagyobbakat építettek, hát ráhúzott még egy emeletet. Az első emelet se volt még berendezve. És közben nem győzi az orvosokat járni, azt sem tudja megmondani, mije fáj?... Mindene any- nyira tönkrement a hajszában. Jó lesz nekem ez a négy szoba, csak ez elkészüljön! 4. — Tudja, uram — kezdi egy bennfentes, jó hírű kőműves, akit az építkezőik majd szétszaggatnak, már 800 koronát is ígérnek neki egy napra — az olimpián nem folyik olyan verseny, mint itt, a házépítéseknél. Lassan toronydaruk kellenek a családi házakhoz is. De újabban már, ahogy én megfigyeltem, fölfelé nem nagyon terjeszkednek az emberek. 3 -emeletesnél nagyobb családi házon még nem dolgoztam. De már rájöttek, az se jó, olyat is. építhet akárki. Az emeletekkel ma már nem mindenütt lehet kitűnni. Mostanság kandallókat, medencéket építtetnek maguknak az emberek. Csak a látszat kedvéért építenek. N:m a kényelmükért. b5. Jóskából, ismerősömből harapófogóval kell kiszedni a szót, alig akar keservéről beszélni. Orvos a járás' székhelyen, nincs több harmincnál. Bérházban, négyszobás lakásban lakik. — Lassan már elvesztem minden barátomat! — fakad ki nagysokára. — Már minden hasonló korú kollégám építkezett, a barátaimnak, ismerőseimnek is áll a háza a villanegyedben. Már a nálam fiatalabbja sem lakik bárházban. Eleinte egyik is, másik is meghívott magához, de én ezt nem tudtam viszonozni. A negyedik emeleten mégsem süthetünk szalonnát, a bérházban nincs kandalló! Se medence meg üvegház! Ma már senki sem hív meg vendégségbe. A múltkor az egyik volt betegem — egy vízvezeték-szerelő — meg^ kérdezte: „A doktor úrnak is elmennék szívesen bevezetni a vizet, csak szóljon!“ Mondanom sem kell, mennyire meglepődött, amikor tudtára adtam, hogy köszönöm, de nincs a munkájára szükségem, én nem építkezem! Jóska a vállamra csap és elsiet, Olaszországba készülnek a feleségével a nyáron, a papírokat intézi. Mielőtt elmenne, még ezt mondja: — Azért túlteszem magam mindenen. Nem áll meg a világ, ha a villanegyedben nincs ott az én villám is! Jó utat, Jóska! ZOLCZER JÁNOS 197! ■a N CO-Q ja 03 N M ftp •5 c 5 6 03 Z > 'S «M > s o f-i <
