Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)

1979-06-10 / 23. szám

Délután hatra szólt a meg­hívás, de a fiatal orvos már fél órával korábban beült a házzal szembeni kis presszóba, és türelmetlenül leste az idő múlását. Az ablakhoz telepe­dett és sűrűn átnézett a Rá­day utca túlsó oldalára. Fi­gyelte a kaput, de nem látott ismerőst se kijönni, se bemen­ni. Tenyerébe hajtotta fejét, nyomkodta halántékát, majd felpillantott a falitükörre, s is­mételten megállapította, hogy jó lett volna megnyiratkozni. öt perccel hat előtt felállt és átsietett a jól ismert ház­ba. Valaha, amikor együtt la­kott itt édesanyjával a har­madik emeleti kis szomszéd­szobában, mindig gyalog nyar­galt az emeletre, de most lif­ten ment, nehogy lihegjen a belépés pillanatában. Első perctől kezdve magabiztosnak, higgadtnak akart mutatkozni. Csengetett, majd gyorsan ka­bátujjába törülgette megnyir- kosodott tenyerét. Bentről lép­teket hallott, azután félénk leányhang hallatszott: — Kit tetszik keresni? — Mária nénit... Itthon van? — Rögtön meg is rettent, amiért le-Mária-nénizte a nagy­ságos asszonyt. A kislány behajtotta az aj­tót és sírós hangon elkiáltotta magát: — Nagymami! Téged keres­nek! — Ä, te vagy az, Sanyi? — sietett elő az öreg nagyságos és az orvos úgy érezte, hogy most sokkal magabiztosabb az asszony hangja, mint amikor az utcán találkoztak, és meg­hívta. Akkor nem is tegezte, hanem igyekezett megkerülni a megszólítást. — Vetkőzz le — mondta az öregasszony. — öcsi is jön nemsokára, csak borért sza­ladt a közértbe. Sándoron átvillant, hogy ne­ki is illett volna valamit hoz­ni, legalább virágot. — Igazán? Akkor kvarter- kázunk majd ... — rikkantot­ta hirtelen, és erőltetetten hozzáheherészett, noha érezte, hogy hülyeséget mondott. A nagyságos asszony nem is vet­te figyelembe, hanem előresie­tett a nappali szoba tejüveges ajtajához, s mentében szólt hátra: — Ülj le addig. Tudod-e, hogy megemberesedtél? ... Na. Kész férfi. Pedig micsoda cin- gár kis kölyök voltál! — Hát igen. Telnek az idők — nézett a levegőbe Sándor, és hol lábujjára emelkedve, hol sarokra ereszkedve him­bálta magát. — Nahát, ülj le már — un­szolta ismét a vénasszony, és Sándor a bordó plüssel bevont rekamiéra ereszkedett. Ottho­nosan hátra is dőlt, de rögtön visszaegyenesedett, mert túl széles volt a rekamié és majd­nem fekvő helyzetbe került. Lábait keresztüllendítette egy­máson, de azután ebből a helyzetből is visszakozott, mert észrevette, hogy bokafixes zoknija egészen a cipője sar­kába csúszott, és komikusán du- dorodtak elő szőrtelen, fehér bokacsontjai és vékony láb­szárai. Az öreg nagyságos felfogott valamit Sándor zavarából. Pa­rányi gúnymosoly tűnt elő szája szegletében, azután kony­hai teendőkre hivatkozva, ki­sietett. Törökös mintájú pon gyolája ráncokat vetve hullám­zott utána. „Se pacsi, se puszi, se nya­lom a szád“ — dünnyögte Sándor, mikor egyedül maradt. Grimaszt vágott, és arra gon­dolt, hogy ő most egy fakép, akit magánál hagytak. Pontosan látta kívülről ön­magát, de nem tudott koncent­rálni, hogy értékelni is próbál­ja helyzetét. Továbbra is ha­tott rá a belső inger, hogy hi­bátlanul hasonuljon ezekhez, hogy egyenrangú legyen ezek­kel, akiknél egykor cseléd volt az anyja. Felállott és ruganyos lép­tekkel körbejárt a szobában, félrebillentett fejjel megállt «gy-egy kép előtt, majd fel­nyitotta a zongora fedelét és leütött egy billentyűt. A kisza­badított hang vékony sikkan- tással röppent fel a szobában, és Sándor megrettent. Gyorsan visszacsukta a zongora fede­lét, és zsebkendőjével le is tö­rölte róla ujjlenyomatait. A zongorához ebben a házban sohasem nyúlhatott. Mint a surranó tolvaj, ha neszre figyel, úgy állott a zon­goránál. Őszintén és nagyon figyelt, éppen úgy, mint az igazi tolvaj. — Babi, hagyd azt a zongo­rát! — kiáltott egy női hang a hármas ajtóval elválasztott szomszéd szobából, és Sándor úgy megdermedt, mintha való­ban rajtacsípték volna valami szörnyűséges bűntetten. Mukk nélkül állt és sokszorosan fel­erősödött harsogó zajként ha­tolt fülébe egy dívány rugói­nak nyikorgása a szárnyas aj­tó mögül. — Babi! — hallatszott az előbbi dühös hang, de Sándor most sem mert mozdulni. — Miért nem felelsz? Megint mocorgás, padlóre­csegés hangzott, azután sar­kig nyitott a tejüveges szár­nyas ajtó és borzasán, comb­középig érő kombinéban meg­jelent egy nő. Sándor rögtön felismerte a fiatal nagyságos asszonyt, s olyanképpen, mint amikor a' manduláját vizsgálják az embernek, vakkantott is fe­lé egyet, de az már becsapta az ajtót, és árnyéka is eltűnt a tejüveg mögött. Ekkor hosszan, élesen meg­szólalt a csengő, és Sándor hallotta, hogy Babi trappol va­lahol a szobákon át. Borízű basszust hallott az előszobá­ból, azután az öreg nagyságos hangját: — Menjetek be, Robi! Rög­tön jövök! Sándor gyorsan ellépett a zongora mellől, s a rekamié sarkába huppant, de ezt sem találta előnyösnek, ezért fél fenékkel az egyik fotel karjá­ra ült és lőgázta a lábát. Ezt alkalmas póznak vélte. Le­hunyta a szemeit, mintha gon­dolkozna, s várta az ajtó nyí­lását. Távolodó ajtócsapódások jelezték, hogy a jövevények más irányt vettek. Azután hosszú ideig csend volt. Sándor sóhajtott, s hirtelen összelöttyent, mint a kilyu­kasztott hólyag. Egyszerre si­ralmasnak, nevetségesnek érez­te helyzetét. Lelépett a fotel oldaláról, s görnyedten a re­kamié szélére kuporgott. Olyannak tűnt ez a helyzet, mint amikor egy mesefilmben törpévé zsugorodik az óriás és esetlenül mászkál az arányta­lanul hatalmas tárgyak között. Megrezzent, mert ajtónyílást hallott. A fiatal nagyságos jött be. Éppen olyan kócos volt, mint az előbb, csak ép­pen halásznadrágot húzott fe­szült tomporára. Pillanat alatt fel is mérte Sanyi, s megálla­pította, hogy szép és kívána­tos asszony. Az öregasszony is szép, a kislányuk is szép. Szépek ezek a polgárok mind­annyian: Megkapaszkodnak az élet tetején, és semmiképpen nem lehet onnan levakarni őket. — Nahát, ha anyu nem mondja, meg sem ismertelek volna! — tipegett előre a nő, és kezet nyújtott Sanyinak. — Hallom, orvos lettél — mond­ta és egy fotelbe dobta magát, s oldalt fordulva mindkét lá­bát átemelte a fotel karfáján. Befőttes üveg volt nála, s az ujjaival kotorászott benne. — Igen — mondta Sanyi és köhécselt. Lépések hangzottak, s a fia­tal nagyságos kiabálni kez­dett: — Robi! Robi! Gyertek csak! Alacsony, nagyon kövér, borvirágos arcú ember nyo­mult a szobába. Sanyi tudta, hogy ez Robi bácsi, a család és az öreg nagyságos asszony régi barátja, aki társigazgató volt hajdan egy csokoládé­gyárban. Mögötte Ottó doktor úr, a fiatal nagyságos férje tűnt elő, akit egyszer a kony­hában, Sanyi jelenlétében, disztingvált helyett desztillált úriembernek nevezett Robi bá­csi. — Nézzétek csak, ki van itt — mutatott az asszony széles karmozdulattal, előrefeszített mellekkel Sanyira. A két jöve­vény meglepetten mustrálgatta a fiatalembert. Sándor kicsit előrelépett, és ezúttal tökéletesre sikerült haptákolás kíséretében érthe­tően mondta: — Doktor Vendel Sándor. Előbb Robi bácsi ocsú­dott fel, s kezet nyújtva mor­mogott valamit, majd kezet fo­gott Sándor a nőiesen vékony ujjú, száraz bőrű ügyvéddel is. — Na — villantotta szemét a fiatalasszony egyik emberről a másikra. — Nem ismeritek meg? Na! Hát a Sanyi... — Áá — tátotta ki száját Ro­bi bácsi. — A Juliska fia! No nézd csak! Mit szólsz hozzá, Ottó? — Derék, derék — dünnyö- gött a sárga férfi, s láthatóan nem rázta meg az esemény. — Bartos még nem telefonált? — fordult feleségéhez. Az asszonyt bosszantotta, hogy elrontják a játékát, meg unta is az egészet. Felugrott és kiszaladt a szobából. — Hm ... Na, nézd csak — dörmögte Robi bácsi még egy­szer, és látszott, hogy semmi más nem jut az eszébe. — Nem folytatjuk? — szólt rá kicsit nyávogósan a halsze­mű Ottó, és Robi bácsi fürgén bólogatott. — Megbocsátasz. . . életbe vágó kártyaparti — villogtatta Sándorra műfogait és érző­dött, hogy legszívesebben bor­ravalóért nyúlna a zsebébe. — Hát.. . maradsz még? Majd találkozunk, majd beszélge­tünk . . . Sándor nagy belső nyugal­mat érzett és elnézően mo­solygott. — Tessék csak. A két férfi eltűnt. Sándor lassan körülnézett, majd be­hunyta szemét is, így is látta a jól ismert tárgyakat, ame­lyek között tizennégy évvel ez­előtt anyjával együtt térden csúszkált és kefélte a padlót, törülgette a port. Egyszer csak — szinte maga se vette észre — megindult az előszo­ba felé, vette a kabátját és óvatosan bekattintotta maga mögött az ajtót. Az utcában szép csend volt, kellemesen ropogott a porhó a cipője alatt. 1869 őszén, amikor Frank Isabel a Yellow völgyben letelepedett, a legközelebbi város négy napig tartó lovaglást jelentett észak felé és a legközelebbi fehér szomszéd az újonnan létesített „Hat“ farmon la­kott, mely hetven mérföldnyi távol­ságra volt, a „Two Dance“ völgyben. Az indiánok rezervátumokban éltek, de még így is kockázatos volt fehér embernek magányosan élni ezen a vidéken. Isabelt azonban mindez nem za­varta. Fiatal volt, határozott és itt nőtt fel Missourinak ezen az elsze­gényedett, viszályoktól agyonzakla­tott részén, ahol, ha egy fiúgyermek használni tudta a fegyverét, máris férfinak számított. Mint általában az ilyen isten háta mögött élő emberek, ő is vékonydongájú magas ember volt, fekete szemű és habár arca mindig simára volt borotválva, álla kékes színűnek tetszett. A föld még szabad volt, fűvel borított, vízzel el­látott és egy igyekvő szegény em­ber számára ideális letelepedési le­hetőséget nyújtott. Ezért költözkö­dött ide. De bármennyire önmegtartóztató természetű volt is, nem számolt av­val az asszony utáni parancsoló vággyal, mely egy magányos embert előbb vagy utóbb utolér. Miután egy jó pár évig reménytelen volt, hogy ezen a vidéken fehér asszonyt ta­láljon, lement a rezervációba és ma­gához vett egy Crow törzsből való indián lányt. Az alkut egy ló és egy liter whisky átadása ellenében a lány apjával kötötte meg. A lány gyors mozgású, karcsú és tiszta volt, kerek bársonyos arcában óriási szemek ragyogtak. Az érte fizetett árat kevesellte és ez sértette büszkeségét. De miután fehér ember asszonya lett, bántottsága lassan fel­engedett. Feltűnés nélkül beköltö­zött Frank Isabel faházába és zúgo­lódás nélkül hozzászokott a hosszú, magányos napokhoz. Sokkal többet nyújtott, mint amennyit egy indián asszonytól el­várt. Gyorsan megértette a férfi gondolatait, gyakran meglepte őt hirtelen támadt vidám csínytevései­vel és néha felvillantotta előtte iránta táplált gyengéd érzelmeit is. Mielőtt még kis fiacskájuk megszü­letett, elvitte őt a száz mérföldnyi távolságra levő Cheyenne városkába és a fehérek szokása szerint meges­küdött vele. Erre a lépésre nem annyira az asszony szeméből kiolvasható óhaj, hanem inkább igazságérzete vitte rá. Tisztában volt avval, hogy a ló és a whisky, amit az asszonyért adott, legalább olyan köteléket jelentett, mint bármilyen szertartás. Azt is tudta, hogy bár az indián asszonyok kötelességtudók, de ősrégi szokások rabjai, melyeket megérteni vagy megváltoztatni remi lett volna. Szerintül férfit illette, a női nőt és ebből nem i szinte felháborodott, a tüzeléshez szűk nyúzta le a magáva Valósággal megszeg: hogy férje ilyen Csak erélyes párán arra, hogy az ászt jével együtt, nem Ernest vetett lábbal a padi rócon. Kötelességeit sítette, de kislány mögött vasakarat i ezredes szokások m Esténkint, mikor előtt ült pipázva, a csúszkáló fiacskáját nős érzés fogta el, asszonyára tévedt, a pult a sarokban goi ve, melyeket ő soh megérteni. Néha-nél souriban átélt élmt és nagyon boldog l lesége belelátott vt v miután nem érteti nyelvét, csak ültek mellett. Időközben a hat' volságnyira fekvő épült egy új város, gyet — sokkal har ő valaha elképzelte ték el. Az indián föl a távolban már lát: emelkedő házakat é hoz vezető országi porfelhőt, mely már taságot jelezte. Eljöi saját népe megsza érintkezést. Akkor indiánnak, számít ő Azok a prémvadc úttörők jöttek a „ egyenként visszaküli ségüket és félvér rezervációba, hogy letes gesztussal teg két. A férfi egy szó' Gyurák Éva: NAPOZÁS. (Tollrí Csák fiy ula ' • -vi^gajjfeaB»*81

Next

/
Oldalképek
Tartalom