Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-06-10 / 23. szám
1979. VI. 10. N 5/3 Nyugat-Európa választópolgárai az idén valóban nem panaszkodhatnak, hogy híján vannak a választásoknak. Persze, ez korántsem jelenti azt, hogy nyakig járnak a demokráciában! Sokkal in- ikább a válságban, amely a gazdasági szféráról egyre inkább átterjed az államigazgatásra és a törvényhozásra. Nagy-Britanniában május elején, Olaszországban alig pár napja tartották meg a soron kívüli parlamenti választásokat. Mind a londoni, mind a római kormány kényszerlépése volt ez, amelyre köztudomásúan csak a legvégső esetekben szánja el magát az illető kabinet. Az idő előtti választások eddig meglehetősen ritkaságszámba mentek, és hogy az utóbbi időben egyre gyakoribbak, elsősorban a már említett átfogó társadalmi krízis rovására írhatók. A britek és az olaszok a napokban — június 7-e és 10-e között — ismét urnák elé járulnak. Rajtuk kívül még további hét Közös Piac-i országban — az NSZK-ban, Francia- országban, Hollandiában, Belgiumban, Luxemburgban, Dániában és Írországban — szólítják urnákhoz a választókat, hogy első ízben megválasszák az ún. európai parlamentet. Az utóbbi négy napban tehát a választók 260 millió ember nevében adják le szavazatukat. Az alábbiakban néhány olyan körülményt kívánunk megvilágítani, amelyek az „euroválasztások“ megtartásához vezettek. RÉGEN VAJÚDÓ TERV Az ötlet nem új keletű, sőt már több mint két évtizedes. Az 1957-ben aláírt ún. római szerződés — a Közös Piac létrehozásáról szóló dokumentum — egyik paragrafusa felszólítja az európai képviselőket, hogy dolgozzanak ki konkrét javaslatokat az európai parlament általános szavazással történő megválasztására vonatkozóan. Maga az európai parlament egyidős a Közös Piaccal (de csak 1962-től nevezik így, elődje az ún. Európai Közgyűlés volt). Csakhogy az európai parlament képviselőit mindeddig nem választották'"hanem az egyes tagországok parlamentjei jelölték ki. Éppen emiatt nem vívott ki rangot, tekintélyt az elmúlt több mint két évtizedben, amolyan tanácsadó szervként működött, csak véleményt nyilváníthatott, javasolhatott a Közös Piac két csúcsszervének, a Brüsszeli Bizottságnak és a Miniszterek Tanácsának. Hatásköre tehát messze elmaradt a szó szoros értelmében vett parlamentekétől. Nyilvánvaló volt, hogy egy politikailag erős, egységes Nyugat-Európa a kijelölt helyett megválasztott európai parlament létezését tette szükségszerűvé, amelynek olyan a hatásköre, mint minden választott parlamenté. Az elgondolás sokáig csak terv maradt. Talán De Gaulle jutott a legtovább a terv megvalósításában, de álmát, az „európai direktóriumot“ — ahogy mások nevezték, és ahogy ő nevezte: ,/a hazák Európáját“ francia vezetéssel, amely az USA-tól bizonyos távolságot tartva annak konkurrensévé vált volna, nem tudta megvalósítani. Az „europarlament“ ügyében döntő fordulat 1976. július 12-én állt be. Giseard d’Estaing francia elnök nyomására az állam- és kormányfők brüsszeli csúcskonferenciáján egészen váratlanul bejelentették: megegyeztek abban, hogy 1978 májusára kitűzik az „europarlamenti“ választások időpontját. Igaz, a dátumot később módosították és arra hivatkozva, hogy több idő szükséges az előkészületekre, végül is 1979. június 7—10-re halasztották. Mint kiderült, az elnapolás indokolt volt, hiszen sok kérdésben — jellemzően még a leglényegtelenebbekben is — hónapos viták árán tudtak csak megegyezni. Példaként a Közös Piac-i útlevelet említhetnénk. Majdnem fél évig vitáztak arról, hogy eldöntsék, milyen színű is legyen ez az okmány: piros vagy rózsaszínű. MIÉRT ÉPPEN MOST? Miközben a Közös Piac kulisszái mögött élénk készülődés folyt az első választásokra, számtalan elemzés, vélemény, találgatás látott napvilágot arra vonatkozóan, hogy a francia elnök miért sürgette és mondotta, hogy a választott európai parlament létrehozása nem tűr halasztást, hiszen már úgy tűnt, sokan beletörődtek abba, hogy ez a terv meg se valósul. A találgatások és fejtegetések általában megegyeztek abban — és az időközben eltelt két év eseményei is azt igazolták —, hogy a júliusi megállapodás hátterében elsősorban a tőkés rendszer általános válsága áll, az a tény, hogy a nagytőke és pártjai egyre nagyobb nehézségek árán tudják megőrizni uralmukat. Elegendő példaként említeni a Közös Piac-i országokban megnyilvánuló hatalmas méretű sztrájkokat, amelyek olykor egész iparágakat bénítottak meg és méreteik csakis az 1929—33-as világgazdasági válság megmozdulásaihoz hasonlíthatók. A baloldali pártok előretörése, befolyásának fokozódása a munkásosztály körében ugyancsak egyre nagyobb aggodalommal töltötte el a burzsoá kormányokat. A nagytőke és a támogatását élvező nyugati kormányok hamar rájöttek arra, hogy csakis nemzetközi összefogással szállhatnak szembe sikeresen az említett veszélyekkel. Éppen ezért siettették az „europarlamenti“ választások megtartását. Ügy tervezték, hogy a nemzeti parlamenteket fokozatosan megfosztják hatalmuktól egy olyan nemzetekfeletti törvényhozó szerv javára, amelyben a nagytőke biztos és szilárd támaszra lel. A nemzeti nagyburzsoázia ezekben az országokban tehát a nemzeti állam szuverenitása feláldozásával külföldi támogatás után néz.' A NAGY HAL MEGESZI A KIS HALAT Az új köntösű európai parlament amellett, hogy a nagytőkét kiszolgáló masinéria lesz, nem biztosít egyforma jogokat minden tagországnak, pontosabban a négy legnagyobb ország előnyösebb helyzetben lesz, köztük is a gazdaságilag legerősebb NSZK. Ugyanis a 410 képviselői hely a következőképpen oszlik meg a kilenc tagország között: az NSZK, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország egyaránt 81, Hollandia 26, Belgium 25, Dánia 16, Írország 15 és Luxemburg 6 képviselőt delegálhat. Ha még ehhez hozzáfűzzük, hogy az eddigi egyhangúság helyett a javaslatokat a jövőben szótöbbséggel fogadják el, akkor érthető meg, mondjuk, a kis Luxemburg helyzete. Ha tehát a „négy nagy“ mindenáron el akar fogadtatni egy javaslatot, nem kell más, minthogy összefognak, és a kis országok tiltakozása semmit sem ér. HABSBURG OTTÓK ÉS STRAUSSOK EURÓPA KÉPVISELETÉBEN? Nem kétséges tehát, hogy az „europarlament“ felszámolja a nemzeti parlamentek szuverenitását. Hiába akarnának a francia képviselők elfogadtatni egy általuk előterjesztett javaslatot, ha mások ezt ellenzik, kénytelenek feladni álláspontjukat, hiszen egymagukban a szavazatok mindössze megközelítőleg 20 százalékával rendelkeznek. KILENCEK DIREKTÓRIUMA De visszás, sőt veszélyes helyzetek is adódhatnak. A római szerződés ugyanis kimondja, hogy az Európa-parlamentet „a tagországok népeinek képviselői alkotják, megkülönböztetés nélkül képviselik a tagok népeit“. No mar most, ha Franz Josef Strausst ma beválasztják az „europarlamentbe“ (s ez valószínű, hiszen már bajor miniszterelnök), nem német, hanem „európai“ képviselőnek tekintendő, aki beszélhet mondjuk a franciák nevében és beavatkozhat belügyeikbe. Nem lenne meglepetés Habsburg Ottó „europarlamenti“ képviselete sem, a legjobb úton jár, hiszen már nyugatnémet állampolgárságot szerzett, és a CSU színeiben indult. „EUROPÄRTOK" Mihelyt a nyugati jobboldali pártok megszimatolták az „euroválasztások“ kiírását, gyorsan „euro- pártokba“ tömörültek. A Közös Piac kereszténydemokrata pártjai megalakították az ún. Európai Néppártot (EVP). Ha az eddig működő kijelölt „europarlament“ összetételét vizsgáljuk, akkor az EVP- pártoké volt a mandátumok 25 százaléka. Tehát tömörülésük egy nyugat-európai méretű pártba önmagában még nem elég ahhoz, hogy döntő szavuk legyen. Nyilván mindent megtesznek azért, hogy megnyerjék a konzervatív pártok támogatását. Ha ez a frakció létrejön — és ezt nem is titkolják —, garancia lesz arra, hogy a kommunista képviselők javaslatait szavazattöbbséggel rögtön lehurrogják. A KOMMUNISTÁK RÉSZVÉTELE A kommunista pártok kezdettől fogva nem vettek részt, illetve nem vehettek részt a kijelölt európai parlament munkájában. A nagytőkének több mint egy évtizedig sikerült ezt megakadályoznia. A baloldali pártok megerősödésével párhuzamosan arra kényszerültek, hogy 1969-től az olasz, 1973-tól pedig a francia kommunista képviselőket — az ő megfogalmazásuk szerint — „megtűrték“ az „euro- parlamentben“. De korántsem kezelték őket egyen- rangúakként a többi képviselővel. Több előírás gátolta a kommunista képviselőket abban, hogy e „parlament“ egyes bizottságaiban vezető elnöki tisztségeket töltsenek be. Az új „európai direktóriumban“ is bizonyára mindent elkövetnek a nagytőke pártjai, hogy háttérbe szorítsák a kommunista parlamenti csoportot. A nyugat-európai országok kommunista pártjai már hónapokkal a mostani hétvégén megtartott választások előtt kampányt indítottak az „euroválasztások“ ellen. Leginkább talán a Francia Kommunista Párt állásfoglalása foglalja magába mindazt, amiért a kommunisták elítélik a választásokat. Az FKP a „Független Franciaországért, demokratikus Európáért“ jelszó jegyében folytatta kampányát. Már ez is tanúsítja, hogy élesen elítéli a kialakulóban levő új típusú nemzetekfeletti törvényhozást. Mindennél világosabban beszélnek a párt 1978. december 13-i ülésén elfogadott választási dokumentum sorai: „A kormányok el vannak szánva, hogy a kapitalista Európa szintjén szervezik meg a multinacionális'cégek korlátlan uralmát, a dolgozók akadálytalan kizsákmányolását. Arra törekednek, hogy a külfölddel szövetkezve szembeszáll janak a francia néppel... Ennek érdekében Briisz- szélben vagy Bonnban és nem Párizsban hozzák meg az életünket befolyásoló lényeges döntéseket, megnyirbálják a francia nemzetgyűlés jogkörét az ún. európai parlament javára ... A veszedelmet még meg lehet akadályozni... A kommunista képviselők támogatása azt fog fa jelenteni, hogy «igent« mondanak a szabad és független Franciaországra.“ Az FKP dokumentuma tehát leleplezi mindazt, amire a kilenc Közös Piac-i tagország kormánykörei fel akarják használni az „europarlamenti“ választásokat. Összefogás ez 260 millió ember legalapvetőbb jogai ellen (leszámítva azt a felső tízezret mind a kilenc országban, amely hatalmon tartja a nagytőkével összefonódott kormányokat), és az egész komédia csak arra jó. hogy a választók urnákhoz szólításával a demokrácia látszatát keltsék és elhitessék velük: amit a brüsszeli konyhán főznek, ahhoz a politikához köze van az egyszerű választópolgárnak is. P. VONYIK ERZSÉBET A Le Monde karikatúrája szerint így fest az új európai parlament: a legnagyobb palota a vezető szerepre áhítozó NSZK-é, ennél jóval szerényebb a Nagy-Britannia, Olaszország és Franciaország háza, míg a legkisebb öt ország kunyhója szinte elvész a többi ház között. Háttérben a fenyegető konkurrencia: az USA és Japán. KHENCÍK mmomvm EURÓPAI PARLAMENTI VÁLASZTÁSOK ELSŰ ÍZBEN A KÖZÖS PIAC KILENC TAGORSZÁGÁBAN
