Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-21 / 3. szám

Az egész terem megtapsolta a hőst és a szónoki emelvényen én is ezt tettem. Azután további szónokok következtek s egyikük — úgy tűnt fel nekem — egy ugyanilyen esetről beszélt. Egy szintén leningrádi kommunistáról, a háború résztvevőjéről, aki mindkét lábát elvesztette, eljött a szűzföldekre s a legjobb traktorosok egyike, valamint a Szocialista Munka Hőse lett. Leonyid Mihajlovics Kar- tauzov a neve ... Ismét mindenki tapsolt s bennem felötlött, vajon lehetséges-e az ilyen véletlen? Avagy helytelenül közölték velem a hős nevét? Nem, ez lehetetlen, hiszen jól emlékszem rá.

A szünetben Kartauzov iránt érdeklődtem s megtudtam, hogy szó sincs tévedésről. A szűzföldeken dolgozik Kartauzov és Ivanov is, életsoruk azonos és mindketten a Szocialista Munka Hősei. Ez a véletlen, mondhatnám, jelképes. Nálunk a „szűzföldi dolgozó“ fogalma nem véletlenül vált a hősiesség jelképévé.

Életemben nemegyszer meggyőződtem róla, hogy az igazi hősök köznapi életükben rendszerint szerények, nem feltűnőek. Ezek az emberek egyszerűen kiválóan végzik munkájukat. Ilyen, volt Danyiil Nyesztyeren- ko, a celinográdi terület Dalnij szov- hozának traktorosa is. Már a szovhoz elnevezése is elárulja, hogy ennek a területnek legtávolibb zugában fekszik. Nyesztyerenko éppen ide szándékozott menni. A hóban gazdag tél a végéhez közeledett és a traktorosbrigádot, amelyben dolgozott, azzal fenyegette, hogy elvágja a szovhoz központi gazdaságától, és üzemanyag- készletek nélkül marad. A kis Zsa- niszpajka folyó, az Őslakosok szerint, viharos áradással fenyegetett. Egyelőre még jég borította és gyorsan át kellett rajta juttatni a traktorokat. Nyesztyerenko segítségére volt elvtársainak ebben a veszélyes műveletben s ő maga traktorával utolsóként indult át a folyón. A már olvadó, vízborította jég beszakadt..:

Amikor barátai a vízből holtan kihúzták, zsebében megtalálták a Szovjetunió Hőse címének odaítéléséről szóló okmányt. A szovhozban addig senki sem tudta, hogy ilyen ember dolgozik velük egy sorban. Megtudták, hogy a Szovjetunió Hőse címét Danyiil Potapovics Nyesztyerenko a háború idején kapta meg a Dnyeper folyón való átkelésért. Halála kétszeresen fájdalmas volt. Emlékszem a Dnyeperre és emlékszem a gyilkos tűzben végrehajtott átkelésnek erre a hősére is. Úgy tűnhetne fel, hogy ilyen tapasztalt ember számára egy sztyeppebeli folyócska nem akadály. Az életben azonban előfordulnak ilyen értelmetlen véletlenek.

Egy részlet különösképpen meghatott: Nyesztyerenko sátrában barátai ukrajnai meggyfák oltványaira találtak. Ez tehát annyit jelent, hogy hosszabb ideig szándékozott Kazahsztánban maradni, hiszen az oltványokat azért vitte magával, hogy a sztyeppében elültesse őket. Ezeket a meggyfákat azonban ő már nem látta növekedni.

Kemény volt, rendkívül kegyetlen fagyokat és rengeteg havat hozott 1954 tele. A szűzföld már kezdettől fogva próbának tette ki az új telepeseket és megmutatta nekik zord, barátságtalan arculatát. Szüntelenül süvöltött a csontok velejéig hatoló szél, s a sztyeppében megtett minden út rendkívül nehéz volt és veszélyessé is válhatott. Pedig a traktorok ezreinek, a gépkocsioszlopok százainak kellett utat törniük járhatatlan terepen, szélviharban és hóban, a még nem létező szovhozok felé.

Puskin, A kapitány lánya című műve szerint sokan gyerekkoruk óta el tudják képzelni, hogy milyen a vihar a sztyeppében. Nekem is alkalmam volt megismerni, hogy a sztyeppe milyen csalóka. Az egyik pillanatban látóhatártól látóhatárig kéklik a fagyos ég és fényt szór a nap, de nem múlik el egy félóra sem, a fütyülő és szűkölő hóvihar örvénye mindent elnyel s elég egy kis hiba, véletlen, a motor váratlan leállása s az ember egymaga farkasszemet néz a sztyeppével, úttalan utakon, fagyban és áthatolhatatlan ködben.

Emlékezem arra, hogy a szűzföldeken mennyire megrendített mindenkit Vaszilij Raguzovnak, a Ívovi építészeti kar levelező hallgatójának halála. Az elsők között jött el a Ki- jevszkij szovhozba s ott építésvezetőként kezdett el dolgozni. Rátermett szervező, vidám, barátkozásra hajlamos, jó elvtárs volt, aki rövidesen tekintélyre tett szert és elnyerte a szűzföldek első lakóinak tiszteletét és szeretetét. Egy derűs napon az állomásról gépkocsioszloppal szerelt házakat szállított a szovhoz első utcája számára. Hirtelenül rendkívül erős vihar lepte meg őket, amely néhány napon és éjszakán át tombolt. A gépkocsioszlop megállt. Vaszilij elhatározta, hogy segítségért megy. Egymaga indult útnak, eltévedt és elpusztult. Rendkívül erős akaratú, derék férfi volt. A zsebében ezt a levelet találták:

„E könyvecske megtalálójának! Kedves Elvtárs, légy szíves és add át ezt a levelet Szerafima Vasziljevna Raguzovának, Goncsarov utca, 15. sz., I. sz. lakás.

Drága Szimocska! Ne sírj. Tudom, hogy ez nehéz lesz, de semmit sem lehet tenni, ha már ez a sorsom. Körülöttem a beláthatatlan szteppe. Megyek és magam sem tudom, merre. A vihar elcsendesedik, de a látóhatár sötét, nem tudok tájékozódni. Ha ezt nem élem túl, a fiúkat úgy neveld, hogy emberré váljanak. Ö, de szeretnék élni! Forrón csókollak, örökké a Te Vasziljeved“.

Tudja, hogy elpusztul és már elmerevedő, dermedt ujjakkal leírta ezt a néhány sort:

„Fiaimnak, Vlagyimir és Alek- szander Raguzovnak 1 Drága gyermekeim, Vovuska és Szásenka! A szűzföldekre jöttem, hogy népünk gazdagabban és szebben éljen. Szeretném, ha művemet folytatnátok. .Az életben a legfontosabb embernek lenni. Kedveseim, forrón csókollak benneteket, édesapátok“.

Ez a levél látszólag kifejezetten magánjellegű, családhoz szóló volt. De minden élő emberhez intézett felhívássá vált. Amikor megmutatták nekem az elmosódott betűkkel telerótt kis papírlapokat és az írást megfejtettem, összeszorult a torkom. Felhívtam az újságírókat és azt tanácsoltam nekik, kérjék ki a feleség engedélyét és közöljék le ezt a levelet. Országszerte több tízezer visszhangot váltott ki a levél közlése. A szűzföldekre elindultak az önkéntesek további csoportjai, hogy befejezzék azt a művet, amelyet Vaszilij Raguzov és a hozzá hasonló derekas emberek kezdtek el. A tűzhányó, amelynek tövénél Vaszilij meghalt, ma az ő nevét viseli.

Kazahsztán mai térképe arról ta^ núskodik, hogy a szűzföldeket valóban az egész ország fordította termővé. Földrajzát tükrözik már maguk a szovhozok elnevezései is — Moszkovszkij, Leningradszkij, Minsz- kij, Kijevszkij, Dnyepropetrovszkij, Armavirszkij, Poltavszkij, Tagilszkij, Szocsinyszkij, Jaroszlavszkij, Voro- nyezsszkij... A kazahok, a sztyeppék őslakosai mellett, számos gazdaságban találkozhatunk különféle nemzetiségek képviselőivel. A szűzföld valóban az internacionalista nevelés iskolája, hazánk valamennyi nemzete tagjai bölcs tapasztalatainak, munkaszokásainak tárháza és győzelmi akaratuk jelképe lett.

Az új területekre mindig új emberek jöttek. Itt azonban volt egy sajátosság. Messze magunk mögött hagytuk az első ötéves tervek időszakát, amikor Magnyitogorszkba, Tuksziba, Dnyeprogeszbe, vagy az Amur menti Komszomolszkba fűrésszel és lapáttal felszerelve jöttek az önkéntesek. A szűzföldeknek elsősorban traktorosokra, villanyszerelőkre, gépkocsivezetőkre, gépészekre, építészekre volt szükségük, s ilyen képesítésű szakembereket irányítottak hozzánk számos köztársaságból, kerületből és területről s éppen ők váltak az új gazdaságok gerincévé.

Az emberek a földeken segítették a gabona növekedését, a föld pedig segítette az emberek fejlődését. Képletesen szólva, a szűzföld rendkívül gazdag terméssel ajándékozta meg a dolgozókat, a hazafiakat, foglalkozásuk mestereit. De ezek az emberek, akik az ország minden zugából eljöttek sajátos jellemvonásaikkal, tapasztalataikkal és kedvteléseikkel, önmagunkba nem képeztek kollektívákat. S itt legalább röviden szólni kell a párt-, a szervező és az ideológiai munka módszereiről, amelyekre rá kellett találnunk. A szűzföldeken a párt egész tevékenysége egy hatalmas, új és eredményeit tekintve nagyszerű hösköltemény példája lett.

A helyzet, amelyben dolgoztunk, mindennél jobban emlékeztetett egy nagy támadó hadművelet idején kifejtett politikai munkára. Számomra ezek az első hónapok rengeteg utazással, több száz találkozóval, rövid ismeretségekkel jártak, amikor is az embereket nem volt szabad hosz- szabb időre elvonni a munkától, s amikor nekem sem volt elég időm, mivel szüntelenül tovább kellett mennem, szüntelenül vonzott az „első * vonal“. Mindenütt helyt akartam állni, egyidejűleg tíz helyen is ott lenni, ami természetesen lehetetlen volt, de valahogy mégiscsak sikerült. Akkoriban a párt- és a politikai munka lényege az volt, hogy egyesítse az emberek óriási tömegét és felvértezze őket konkrét akcióprogrammal, a közös cél világos tudatával. Emlékszem arra, hogy gépkocsiban, a sztyeppében gyalogolva, éjjelente a sátrakban, este a tábortűznél, mindig ugyanazt ismételtem a párttitkároknak. Körülbelül ezt mondottam nekik: gyakrabban hozzák össze a kommunistákat, hogy elsősorban megismerkedjenek, megtárgyalják a helyzetet és megállapítsák, ki kicsoda. Csak ezután vezethetik az embereket.

— Nincs hol megtartanunk a párt- gyűlésekel — hangzott társaim ellenvetése.

— Márpedig ez szükséges — ragaszkodtam nézetemhez. — Túl sokat bírálnak — mondották egyesek —, hogy nincs ez, hogy amazt nem hozták el... Tudja, hogy eleinte milyen a helyzet.

— Nem tesz semmit — ezt kellett válaszolnom. — Ha hallgatni fogunk, akkor sem lesz jobb a helyzet. Ha az emberek összejönnek, akkor vitatkoznak, mindent szemtől szemben megmondanak és javasolják azt is, hogyan birkózzunk meg a nehéz helyzettel. A következő alkalommal pedig önök megmondják nekik, hogy mi mindent végeztek el. Az emberek ide sok helyről jöttek el, különfélék és ez az alapvető nehézség. De van ennek előnye is — a valóban nehéz munkában az ember igen gyorsan megmutatkozik, hogy milyen.

Az első tavaszon minden erőnket annak szenteltük, hogy mozgásba hozzuk ezt az óriási gépezetet és nem volt idő megállni és megpihenni.

S azután a szűzföld megajándékozott bennünket a régen várt és mégis váratlanul gazdag terméssel.

VI.

Sohasem felejtem el a szűzföldeken 1954-ben töltött első őszt. A kokcseta- vi terület ruzajevszki járásának egyik szovhozában, a szűzföldün betakarított Akmolinko fajtájú búza kévéjével köszöntöttek. Meg sem tudom mun dani, mit éreztem, amikor ezt a kévét a kezembe vettem. Abban a pillanatban mi minden idéződön fel emléke zetemberi... Az első tervek és elkép zelések, az álmatlan éjszakák, a viták, a zsúfolt vonatok, a hóviharban úttalan utakon haladó traktorok, a sztyeppében az első tábortüzek és az első barázdák. És most szemem előtt kitárulkozik a beteljesedett álom — a végeláthatatlan sztyeppén a búza aránylik ... Eszembe jutott a szűzföldek első úttörőinek maroknyi csoportja, amely röviddel a forradalom után ezeken a helyeken mezőgazda- sági kommunákat létesített. Amikor V. I. Lenin búcsúztatta az Obunov és a Szemjannyikov üzem munkásait, akik elhatározták, hogy Kazahsztánba mennek, ezt írta a mezőgazdasági népbiztosnak: „Nagyszerű kezdeményezés ez, mindenképpen támogas(Folytatjuk)

Leonyid lljics Rrezsnyev:

siiiif no,