Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-05-27 / 21. szám
újabb század legelején, ezernyolcszáz tavaszán Csehországban nagy katonatoborzás folyt. Kiderült, hogy az előző évben hazudtak az újságok; Bonaparte Egyiptomban nem sült meg a saját zsírjában, Bonaparte visszatért, Bonaparte Párizsban megválasztatta magát első konzulnak, beköltözött a Tuileirákba, és minden remény megvolt rá, hogy a történelem hamarosan új ékszerrel díszíti fel magát, csata, békekötés, koronázás, bekebelezés következik, a világ düllesztette a mellét a zeke alatt, dekorációra vágyott. Csehországban soroztak. Masséna francia tábornok bezárkózott seregével Génuába. Melas osztrák tábornagy gyors iramban vonult a Riviéra felé. Ott a tábornok bekerítette Masséna tábornokot. Elsnitz tábornok Suchet tábornokot üldözte. Dijon felől és Párizsból is sietett Genf felé Lannes, Viktor, Marmondt, Murat és Dupont tábornok. Csehországban serényen soroztak. A chrudimi kerületben, a Kin- sky hercegek uradalmában elkaptak egy Matthias Csirke névre hallgató negyvenéves férfit, akinek nem volt útlevele, és minden jel arra vallott, hogy komédiás, azaz csavargó. Nem törődve előrehaladott korával s szemmel látható nyeszlett állapotával, a bizottság besorozta a Colloreda-Waldsee gyalogezredbe, amelynek katonái fehér zubbonyt, fehér nadrágot, sárga gombot és lenvi- rágszín parolit viseltek. Matyit rövid úton kiképezték, és a többiekkel együtt szaporán délnek irányították, Ausztrián, Stájerországon és Velencén át egészen Piemontba. Közben a történelem a dicsőség irányában mozdult előre, von Melas báró Alessandriánál a Bormida folyón túl összpontosította seregét; a derék osztrákok kelet felé néztek, a síkság irányába, este volt, az előttük fekvő falut Marengónak hívták, egyhe füst szállt onnanfelől. Június tizenharmadika volt. Csirke Matyi gyalogos ott ült a száraz fűben a vízparton, valahol körülötte még vagy harmincezer gyalogos, karabélyos, gránátos és svalizsér várakozott, a haza meghagyta nekik, hogy kemény tetteket vigyenek végbe, Sieg oder Tod, valahol velük szemben nem nagy távolságra vagy huszonkétezer más derék lövész, gránátos, karabélyos és gárdista várakozott, nekik is meghagyta a maguk hazája, hogy kemény és egyértelmű tetteket hajtsanak végre, ou vaincre ou mourir. Reggel hétkor kezdődött. Drága szerelmem! Vonulunk vissza a Minción túlra, átkeltünk már nyolc folyón, és szünet nélkül megyünk tovább, mert megvertek bennünket. A szívem önnél van. Gnädige Frau! Ezt a gyalázatot! Alig egy hete, hogy szél borzolta sisakforgóval és kezünkben a fényesre tisztogatott fegyverrel vártuk a jeladást a támadásra. Sieg oder Tod! A nagyra becsült von Melas báró tábornagy kiadta a kellő parancsot. Segédtisztjei száguld- tak az ezredekhez. Szóltak a harci kürtök. Reggel hétkor egész arcvonalunk hirtelen megindult. Ezredzászlóaljúnk, amelyben van szerencsém az ötödik század parancsnokának lenni, mert a százados úr megbetegedett a Riviérán, ahol néhány napig boldog napot töltöttünk, s én mint rangidős Oberlieutenant átvettem a századát, melyet most az ütközet előtt, sajnos az utolsó pillanatban, töltöttek fel csehországi újoncokkal, akik transzporttal érkeztek, és kiképzésük unmöglich, valamint silány a lábbelijük, és sem a katonai fegyelmet, sem a haza iránti lelkesedést nem sajátították el, szégyen, ha az embernek ilyen honfitársai vannak! Kitűnő hadseregünk: negyvennyolc zászlóalj, ötvenöt lovasszázad, 24 500 gyalogos, 8500 lovas katona, 92 ágyúval rendelkező tüzérség! Az arcvo- nal egész hosszában megindultunk. Merész támadással megrohantuk az ellenséget. Én a századommal, amelyet van szerencsém vezetni, noha csak Oberlieutenant vagyok. Különböző kaliberű lövedékek repültek felénk, ezredzászlóaljúnk rugalmasan támadta a falut, amelyet Marengónak hívnak. Kétszeri visszavettetés után a támadást siker koronázta. A falu kicsi volt, mindenütt por meg füst, ein bisschen hátramaradva igyekeztünk meggátolni a fosztogatást, kemény szóval buzdítva a legénységet, mert főleg az újoncok inkább azt nézték, mit lehet ellopni, vagy melyik tyúknak lehetne kitekerni a nyakát, Schweinereil Mint századparancsnok rövid pihenő után összehívtam altisztjeimet, mert a legénység, épp délre járt az idő, szétszéledt, nem érdekelte az ütközet, a dicsőség, a haza, minélfogva magam jutottam veszélybe, hiszen okkal tarthattam tőle, hogy bármely pillanatban megjelenik e^y magasabb rangú tiszt, és észreveszi, hogy a század, amelyet van szerencsém vezetni, a házak, tyúkólak fosztogatásában leli kedvét. Egyszer csak victoria, jött az örömhír, hogy az ellenség sebesen hátrál az arcvonal egész hosszában. Mindenfelől hallatszott a győzelmi üdvrivalgás. Magam is befejeztem személyes pihenőmet, és a katonáim hol ebből, hol abból a házból előbújva kiváncsi ábrázat- tal gyülekeztek, épp dél volt. Megacé- lozódott elszántsággal indultunk tovább, és a falutól kissé balra megpillantottuk a szétvert ellenséget üldöző vitéz lovasságunkat. Teli tüdőből ujjongtunk. Befellegzett a gőgös franciáknak, a szabadságról harsogó szólamaiknak, befellegzett a véres kezű Bonaparténak! Mily nagy örömét leli ebben a mi legkegyesebb császárunk őfelsége! Ő, hazám! Kedves Amáliám! Drága szerelmem!!! Nagyra becsült von Melas báró tábornagyunk, mivelhogy az ütközetet tulajdonképpen már megnyerte, azonkívül könnyebben meg is sebesült, visszatért a csatatérről Alessandria erődjébe, hogy elkészítse a Bécsbe küldendő győzelmi sürgönyt. Per Dió! Győztes hadainkat zárt alakulatokba rendeztük, és lassan menetelni kedtünk az országúton az ellenség nyomában, mint valami díszszemlén. Madame! Látnia kellett volna azt a gyönyörű sereget! Pompásan felsorakozva, lépést tartva meneteltünk, könyök könyököt érve. Az út mentén halott és sebesült franciák hevertek. A szemüfik iz- zott. A büszke győztesek diadalmenete volt ez. Gott im Himmel! Egy falu előtt, amelyet, azt hiszem Szanzsulianőnak hívnak, váratlanul tűzbe kerültünk. Az ellenség biztosan erősítést kapott, vagy pedig maga a pokol fordította meg végzetszerűen az események folyását. Egyszerre mindenfelől fegyverropogás hallatszott lőttek bennünket ágyúval és taJifi Sotola V-. rackkal, mindenütt füst és ordítozás, és senki sem tudta, mi történik. Szurony- rohamra került sor. Mármint francia szuronyrohamra, sajnos. A szőlőkből kirontott a francia lovasság, oldalba kapott és karddal aprított bennünket. Vérfürdő volt! A mi derék lovasságunk rémületében fejvesztve menekült. Drága szerelmem! A sebesülteket nem is győztük összeszedni, egész éjjelre ott maradtak a csatatéren, s reggel valószínűleg fogságba estek. Seregünk vesztesége tízezer halott, sebesült és hadifogoly. Csak egy idióta veszthette el ezt a fényes ütközetet, mely már-már meg volt nyerve! Hát díszszemlére felsorakozott menetben szokás üldözni az ellenséget? Így beszél itt most sok tiszt. Lelkem mélyén jómagam is ugyanezt gondolom. Csak egy idióta! Vagy egy áruló? ... Úgy hírlik, von Melas tábornagy urat haditörvényszék elé állítják. Vonulunk vissza a Minción túlra, a Bonaparte diktálta feltételeknek megfelelően. Egész Észak- Olaszországot kiürítjük, a Minció vonaláig. Ezt a levelet égesse el, Madame. Alkonyodik, száll le a nyomasztó szürkület, a messzeségből fájdalmas búcsúdalt hallani. Az éjszakát egy komor faluban töltjük, amelynek nem tudom a nevét. A századból, melyet van szerencsém vezetni, csak nagyon kevés ember maradt meg. Aki nem esett el, az megsebesült. Aki nem sebesült meg, fogságba esett, s tartok tőle, hogy a beállt zűrzavarban többen meg is szöktek. Szégyen, ha az embernek ilyen honfitársai vannak! A szívem önnél időzik. Egy szutykos szobában ülünk, és hiányzik minden, hús, burgonya, víz, restellném a cipőjét befűzni, mert borostás a képem, és koszos vagyok. Sötétedik, elalvóban könnyek között gondolok vissza azokra az estékre, amelyeket az ön kávéja, rétese és az ön szemének pillantása mellett töltöttem. Röslein, Röslein! A tiszt, aki önnek ezt a levelet átadja, megbízható. Beszéltem neki önről. Meg volt hatva, és gratulált nekem. Alig várom már, hogy az ön fűtött szalonjában megcsókolhassam a kis kezét. Meg más helyeket is, amelyek egyébként mindenkinek tiltottak, ha szabad édesen reménylenem ... Ezt a gyalázatot! Tiszteletteljes üdvözletem férjeurának. Herzlichst Franz B. " Oberlieutenant Annak a bizonyos Marengo melletti ütközetnek napján, 1800. június 14-én Matthias Csirke gyalogos eltűnt, nem tudni, hová. Holttestét nem találták meg. Az ütközetben elesetteket, természetesen, csak napok múlva szedték össze, és névjegyzéküket csak részben sikerült összeállítani. A szökevény, de a csapataikhoz visz- szatért katonák részére kiadott későbbi közkegyelemmel Matyi nem élt. Sem szülőfalujából, sem pedig máshonnan nem jelentették felbukkanását. Az 57-es Col- loredo-Waldsee ezred állományából 1803 decemberében törölték. Lassan mászott felfelé a szalmán. Előző évi búzaszalma volt, porszáraz, törött és sustorgott. Lent tyúkok kotkodá- csoltak. — In Names des Kaisers! Ötödik század, frisch auf! Mach schnell! Zu den Waffen! — Vigye az ördög a császárt! Az idő már délre járhatott. Közvetlen a fedél alatt fullaszt volt a levegő. Matyi levetette a zubbonyt. Ott von Bátorkéz osztrák tábornok hevesen rohamozta az ellenség jobb szárnyát, és Bonaparte oda irányította tartalékainak egy részét. Matyi levetette a lenvirágszín parolis zubbonyt, letekerte a kamáslit. Lehúzta bakancsát, és óvatosan a gerendára helyezte. A zubbonyt meg a kamáslit elrejtette a szalmában. A borjútól már előbb megvált. A Kaim vezette osztrák hadosztály keresztülvonult Marengón, és San Giuliano felé tartott. A Hadik-hadosztály meg O’Reilliy-hadosztály a nyomában. A puskát, borjút, szuronyt, mind bedobálta a sarokba, és letakarta borsó- szárral már előbb, rögtön azt követően, hogy bezárta maga után ennek a pajtának ajtaját, és a kezét még a reteszen tartva az az isteni, káprázatos, tökéletes ötlete támadt, hogy felmászik a szalmára, valahová a gerendák közé, és ott marad, míg kint ez a tánc tart. Aut vincere, aut móri! Kutyagumit! Ez idő szerint már csendesen feküdt a kuckóban, félhomályban, egészen fönt a fedélszék alatt. Úgy érezte magát, mint a kemencében. Odalent valaki futott, az első konzul gárdája már szét volt verve, Victor hadtestje menekült, Lannes csapatának csak a töredékei maradtak meg, Desaix tábornok azt jelentette Bonaparténak, hogy tizenhat óra előtt nem ér az ütközet színhelyére, a franciák teljesen visszavonulóban voltak. Lent valaki szaladt, dobogott, kiabált. — Victoria! Victoria! — A pokolba a győzelemmel. Csak nehogy valamelyik nekibuzdult katona felgyújtsa a pajtát. Megsülnék, mint a gesztenye. Matyi kinyújtotta a lábát, feje alá tette a karját, és eltökélte magában, hogy nem szabad elaludnia. Június volt, közvetlen a század kezdetén. Az osztrák lovasság számára elérkezett a pillanat, hogy betetőzze a győzelem müvét. Az elfáradt és könnyebben meg is sebesült von Melas báró úgy ítélte meg a helyzetet, hogy az ütközet lényegében már meg van nyerve, és törzskarával együtt visszatért Alessandriába. Június tizenegyedike volt, a történelem ünnepelt, a történelem lakomát ült. Otthon a haza rózsaszín ingben az ablakban állt, türelmetlenül rágta a körmét, és fél lábon ugrándozott. Délután egy óra volt. Csirke Matyi a szalmában elterülve, izzadva aludt. Amikor felébredt, virradt. Sejtelme sem volt róla, hogy mit aludt át. Milyen nagy horderejű eseményt. Európa drámájában milyen sorsfordulatot. Sőt arról se volt sejtelme, hol van tulajdonképpen. Virradt, az ütött-kopott épület tele volt réssel, a sötétséget egyszeriben kékes- szürke csíkok pásztázták, és ez Matyit a laktanyafogságra emlékeztette. Hanyatt dűlt. Aki fogságban van, annak nem kell sietnie. A szalma sustorgott. Odalent kakas kukorékolt. Matyi felült. Hirtelen ráébredt, hogy sietős a dolga, lóhalálában menekülnie kell, valahová, akárhová, el innen; ha ugyan már nem késő. Egy darabig fülelt, hátha felcsendül az a meghitt, ismerős hang, amelyből oly biztonságosan meg lehetett állapítani, hogy az ordítozó személy császári altiszt. De nem, semmi, se lábdobogás, se üvöltözés. Odanyúlt a gerendára, a bakancsáért, az egyik bakancs leesett, hir- telenében nem találta a szalmában,' megijedt, a katona meg a csavargó sok mindent nélkülözhet, úgyszólván semmire sincs szüksége, de lábbeli nélkül elveszett ember. Aztán gyorsan felhúzta a bakancsot, a kakas kukorékolt, mint a veszett, talán érezte a levegőben az alvadó vér szagát. A kicsiny udvar üres volt. A falut is mintha kisöpörték volna; sehol senki. No persze a halottakon meg a tyúkokon kívül. A tyúkok kotkodácsoltak, és fü- rödtek a porban. A hullák némán feküdtek. Az úton döcögve közeledett egy oldaldeszkás lovas szekér, megrakva hős katonákkal. A hős katonák parolija változatos színű volt, szorosan egymás mellé helyezve feküdtek, véresen, mezítláb. A kocsis kiabált a lovakra. Valószínűleg félt. Mögötte fülig poros katona ballagott fura sapkában, két pár bakancs a derékszíjára kötve, ásítozott, és a szuronnyal csiklandozta a kocsis hátát. Csirke Matyi lapulva kiosont a faluból. Szeme előtt síkság terült el, itt-ott tábortűz hamvadzott, és francia őrszemek álldogáltak körülötte. A távolban valaki szitkozódott, már a hang alapján a süket is felismerte volna, hogy altiszt az illető. — Allons! Dépeche-toi! Aux armes! Matyi, csak úgy egy szál ingben és alsónadrágban, egy kicsit tétovázott. El innen. De hová? A láthatár egy pontján hirtelen eloszlott a hajnali szürkület. Kel fel a nap. Matyi ismét behúzta a nyakát, és elindult abban az irányban. Furcsállotta, hogy a nap nem kukorékol, nem jajveszékel, nem ökrendezik, amikor a földről olyan sűrűn száll fel a vérszag. Matyi futott, cikázott, meg-meg- lapult, de senki nem vetett rá ügyet; a hadaknak egyéb gondja volt. Estefelé már kellő távolságban mosódott el mögötte a szürkületben Marengo, sem a tizedesek, sem a vértől csöpögő oldal- deszkás szekerek hajcsárai nem hederítettek rá, senki nem fogta fel, a derék katonáknak, a legyőzötteknek is, a győzteseknek is más gondban főtt a fejük, a testes Michael Fridrich Benedikt von Melas tábornagy Alessandriában már aláírta a megadást, és azon gondolkozott, minő parancsokat adjon ki a Minción túlra való rendezett visszavonuláshoz. Csirke Matyi valami folyó partján üldögélt, és bánta is ő, mi a folyó neve, körülötte nem volt semmi, csak a sok bokor, a fű, a nád, üldögélt, sárgarépát rágicsált, és isten világa nem is látszott olyan rútnak, kétségkívül reménytelje- sebb volt, mint két napnak előtte, ugyanez órában. Megette a sárgarépát, behúzódott egy bokor alá, kinyújtotta a lábát, szétvetette a karját, és aludt. Elszunnyadt a haza is, édesdeden szunyókált az ablakhoz közel, a pamlagon, fekete szemű lovassági hadnagyról álmodott, akinek sebhelye meg bajusza volt, és a Laura halálára Irt szonettet suttogta; , a haza szunyókált, és sejtelme sem volt még róla, hány délceg hadnagy fekszik az olasz föld kaláberei közt, valamelyest keletre attól a falutól, amelyet Marengónak hívnak, s mekkora szégyennel, mennyire megtépázva kénytelen jómaga is meg a hatalom nagyra becsült viselője is átlépni az új századba. HUBIK ISTVÁN fordítása * A fönti regényrészlettel 55. születésnapja alkalmából köszöntjük a kiváló cseh írót.
