Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-05-20 / 20. szám
ÚJ szú 1171. 11 A SZOCIALISTA REALIZMUS LEHETŐSÉGEIRŐL * »y utóbbi időben mindinkább érzé- /VE-t kelhető az az igény, hogy rendszeresen tekintsük át a szocialista realizmust. „Minden nagy történeti korszakban az irodalmi jelenségek, bármilyen fokon volt is a formálódásuk, mindig valami egésszé alakultak, rendszer- jelentőségre tettek szert, vagyis különálló részeik különböző módon kapcsolatban álltak egymással“ — írta N. I. Konrad. (>N. I. Konrad: Zapad i Vosz- tdk, Kelleti irodalom főszerkesztősége, Moszkva, 1972., 426. oldal.) A rendszer fogalma mind több jogot nyer a modern irodalomtudományban. Beszélnek rendszerszemléletről, különböző rendszerekről, műfaj és stílus- rendszerekről, a művészi fejlődés rend- szenéről stb. Mind gyakrabban említik a „szinteket“, amelyeken a művészi kultúra egyik-másik jelenségét tanulmányozzák. Nemcsak a strukturalista poétika hatása ez a terminológiára. A rendszer fogalma okvetlenül fontos, annak dialektikus értelmezésében, hogy megmagyarázhassuk az irodalmi folyamat lényegét és jellegét. A jelenségek, kapcsolataik és kölcsönhatásaik szellemének diaikronikus elve segít meghatározni azt, ami egy tendenciát létrehoz. A jelenségek szinkron tanulmányozása hozzásegít ahhoz, hogy a mélyükre lássunk, feltárjuk az irodalom történeti-összehasonlító és tipológiai tanulmányozásának lehetőségeit. E két szemlélet egyesítése segít meglátni a genezist, számos modern jelenség történelmi lényegét, s egyidejűleg azok a jelen valósága által történő meghatározottságát is. A szovjet irodalomtudomány abból indul ki, hogy az irodalmi folyamat és a történelmi valóság kölcsönhatásban állnak egymással. Mindjobban elmélyülnek elképzeléseink azon kapcsolatok jellegének sokféleségéről, amelyek a művészet és a társadalmi élet között léteznek. Az utóbbi időben mind gyakrabban merül fel a művészi világ mint a valóság újrateremtésének problémája. Mind mélyebbre hatolunk a valóság megismételhetetlen lényegébe és esztétikai sajátosságába, amely a műalkotások lapjain tárul fel először. Egy összefüggő rendszert építhetünk fel abban az esetben, ha figyelembe vesszük a művészi gondolkodás valamennyi komponensének kölcsönös összefüggését. A művészi gondolkodás „szintje“ az ember koncepciója és az okság kifejtésének jellege, valamint a tőr—idő kapcsolatok fogalma által határozódik meg, amelyek a műfajokban és stílusokban realizálódnak. A szocialista realizmusról szóló számos munkában a legfontosabb fogalmakat önmagukban tekintik át. Ilyenek: pártosság, népiség, életigazság, a művészi gondolkodás történetisége, alkotói módszer, stílusok, műfajok ... Nemcsak arról van sző, hogy a művészi gyakorlatban a műalkotásban mindent összeköt egy egységes művészi gondolat, hanem 'arról is, hogy az ilyenfajta elméleti elképzelésekben az „izolacionizmus“ absztrakcióhoz vezet, elvont elmélkedésekhez, a tapasztalattól való elszakadáshoz, attól a tapasztalattól való elszakadáshoz, amelyet a modern szocialista realista művészet halmozott fel. Nyilvánvalóan eljött az az idő, amikor képesek vagyunk úgy áttekinteni a szocialista realizmust, mint egységes esztétikai rendszert, amelynek minden eleme feltételezi egymást és kapcsolódik egymáshoz. Mind nagyobb figyelmet fordítunk a módszer és a stílus, a módszer és a műfaj, a stílus és a műfaj kölcsönhatásának tanulmányozására. A szocialista realizmus módszerének esztétikai lényege csak akkor jelenik meg teljességében, ha pontosan értjük az olyan fogalmak kapcsolatait és feltételeit, amilyen a pártosság, a népiség, az életigazság, a művészi gondolkodás történetisége. A „rendszeranalízis“ gazdagíthatja elképzeléseinket a szocialista realizmus újítói lényegéről. V. I. Lenin, amikor megalkotta és megalapozta a művészet pártosságának eszméjét, mindenekelőtt az alkotás irányultságát tartotta szem előtt, a művészet kapcsolatát a világ forradalmi átalakulásáért folytatott harcban. „Az irodalmi munka legyen része az egyetemes proletár munkának, legyen ,kereke és csavarja’ egyetlen egységes nagy szociáldemokrata gépezetnek, amelyet az egész munkásosztály egész tudatos élcsapata mozgat. — írta Lenin a Pártszervezet és pártos irodalom című cikkében. — Az irodalmi munkának a szervezett, tervszerű, egységes szociáldemokrata pártmunka alkotórészévé kell válnia." (Lenin: összes művei XII. köt. 94. oldal.) Ebbe'n a Lenin-clkkben a pártosság elve nemcsak a művészet objektív sajátosságát, nemcsak annak ideológiai lényegét fejezte ki, hanem jellemezte minőségi sajátosságát is, „valóban szabad, nyíltan a proletariátushoz kötött irodalom“ sajátosságaként. (Lenin u. o. 97. old.) Gorkij 'nemegyszer, s igen kitartóan beszélt a szocialista realista művészetnek arról a sajátosságáról, amely lehetővé teszi, hogv egv magasrendű megfigyelési pontról értelmezzük a múltat, értsük mee a felent. és pillantsunk a jövőbe. És valóban, a jelent csak azzal a feltétellel érthettük meg, ha a művész pontosan látia és elképzeli, mint a történelmi fejlődés egy láncszemét. A műit a jelen sok konfliktusát segít megérteni, feltárja azok lényegét, de megoldásuk útiát csak olyan művész kénes megmutatni, aki a jövőbe „pillant“. N em innen ered-e az olyan, tartalmuk szerint tragikus szovjet Irodalmi művek történelmi optimizmusa. amilyen a Tizenkilencen és a Csendes Don? A tények, az események, a jellemek úgy csoportosulnak, hogy világos- . sá és elhárlthatátlanná válik a történelmi tendencia. A történelem ítélete mintegy magában a mű művészi szövetében zajlik le. Azonban az író nem elfogulatlan rögzítőié az események kérlelhetetlen menetének. A történtek megértésének mértéke, a szenvedély, a harag, a szeretet megjelennek minden leírt sorban, a szocialista realista művész pártossága nemcsak a helyesen megérzett történelmi szükségszerűségben fejeződik ki, de a nép érdekeinek és a haladó kommunista eszméknek konmro- misszumot nem tűrő nyílt védelmében is. A szocialista realizmus művészetében a műalkotás életszerűségének egyik legfontosabb kritériuma a nép érdekének tudatos, célratörő szolgálata. Nem véletlen, hogy M. A. Solohov abban a beszédben, amelyet 1965-ben a Nobel- díj átvétele után tartott, a következőképpen fejezte ki a szovjet író álláspontját: „Azokhoz az írókhoz tartozom, akik abban látják a legnagyobb tisztességet és a legmagasabb rendű szabadságot. hogyha semmilyen módon nem korlátozzák őket abban, hogy tollúkkal a dolgozó népet szolgálják.“ A szocialista realista írók számára az élet megismerése, a szeretetteljes érdeklődés aziránt, hogy milyenek az emberek, az emberi kapcsolatok, az emberek valóságos helyzete a társadalomban, a napi apróságok iránti figyelem, amely nélkül a művész elképzelhetetlen, rendkívül jellegzetessé teszi őket mint az életbe aktívan, céltudatosan beavatkozó művészeket. A szocialista realista művész aktívan és tudatosan kapcsolódik bele abba a harcba, amely az életben folyik. Nemcsak, hogy nvíltan a jövő erői mellé áll, hanem műveinek tartalmával is arra törekszik, hogy segítse őket a kommunizmus felé tartó nagy történelmi mozgásban. A harc igazi hősiessége a jövő felé tartó igazi törekvés, a szocialista realizmus művészetében mint az egymással harcoló felek viszonyának hiteles megjelenítésének következménye jelentkezik. A szovjet irodalom ellenségei hosszú időn át próbálták bebizonyítani, hogy a szovjet irodalom állítólag megkerüli a tragikus konfliktusokat. Lapos, nyárspolgári optimizmussal vádolták irodalmunkat. A történelmi optimizmus filozófiája minőségileg új, sajátos jelenség: magában a művészi gondolkodás jellegében jelentkezik a szocialista realista írók viszonya a valósághoz. Vszevolod Visnyevszkij Optimista tragédiája polemikus kihívás volt, polemikusán bizonyította a tragikus konfliktusok megoldásának lehetséges irányát. V. Percov A történelmi optimizmusról és a tragikusról a szovjet irodalomban című munkájában helyesen jegyezte meg: „Hősiesség, amely bonyolult, némelykor tragikus ellentmondásokon keresztül vágott utat magának a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet korszakának ellentmondásain keresztül — ez a szovjet irodalom nagy hagyománya.“ (Percov: Az írók és az új valóság — Moszkva, Szovjetszkij Pi- szátyel, 1961. 358. old.). De hiszen lényegében, ha a jelen világirodalmáról, művészetéről beszélünk, akkor csak a szocialista realizmus irodalma volt képes megalkotni azt a hőst, aki képes volt harcba szállni a körülményekkel, azt az embert, aki merészen kihívta a körülményeket, aki a halálával is az ember legyőzhetetlenségét és nagyságát bizonyította. Ilyen hősi személyiséggé vált az ember anélkül, hogy kivált volna a tömegből, fölébe emelkedett volna; ember, akiben sokak reményei és hite koncentrálódott: Alekszej Mereszjev és az ifjúgárdisták (Polevoj: Egy igaz ember és Fagyejev: Ifjú gárda), Szotnyikov, Bi- kov azonos című elbeszéléséből és Novikov kapitány Bondarev Utolsó lövések című művéből, emberek, akik lényegükben, lelki alkatukban hordozzák a történelmi optimizmus filozófiáját. Maguk a hőstettek, amint ezt a nagy honvédő háborúról szóló szovjet irodalom tapasztalata bizonyítja, az életerí és a hit legmagasabb rendű kifejezésévé válhatnak. A történelmi optimizmus filozófiája nem valami kívülről behozott eszme, hanem a társadalom szociális erői lényegének kifejezése, a művész és hősei világnézetének és világszemléletének kifejeződése. Solohov Csendes Donja egész tartalmával, Grigorij Melehov sorsával tagadja a fatalista világkoncepciót. Grigorij Melehov tragikus sorsa a tudatos választás szükségességét bizonyítja, azt, hogy meg kell határozni utunkat. Solohov történelmi optimizmusa nem a nép sorsának optimizmusa és a személyiség sorsának tragikuma szembeállításában van. A személyiség tragikus sorsa önmagában tanúbizonysága a világról való optimista koncepciónak, hiszen éppen ebben a sorsban, az ingadozások, a habozások, a botlások tragikumában található az elítélés és annak bizonyítása, hogy lehetséges a választás, a másféle döntés, a másféle sors. A történelmi optimizmus filozófiája magában foglalja a mai szovjet ember, a szocializmus hősének egész gazdag világnézetét. A. M. Gorkij írta le egy ismert költőnkhöz fordulva a következő bölcs szavakat: „Hát ön azt gondolja, hogy az egyetlen életigenlő érzés az öröm? Sokféle életigenlő érzés van:.a bánat és a bánat legyűrése, a szenvedés, és a szenvedés legyűrése, a tragédia legyűrése, a halál legyőzése.“ (Voproszi Lityeratu- ri 1961/10. 245. oldal.) Legjobb műveink történelmi optimizmusa nemcsak a társadalmi fejlődés törvényeinek ismeretén alapul, hanem az író belső világszemléletén, az emberi lét bátor igenlésén is. A szovjet irodalom életigenlése, az ember lehetőségeinek tudatosítása, hit abban a képességben, hogy „legyűri a tragédiát, legyőzi a halált“. Az életigenlés hősi pátoszát a marxizmus—lenlnizmus győzelmes eszméi határozzák meg, a nép harca a legszebb és legmagasabb rendű célért, amelyet az emberiség valaha maga elé tűzött, a kommunizmus felépítéséért. Az életigenlés társadalmi-filozófiai alapja az irodalomban a forradalmi hagyomány nem hamvadó erejéről tanúskodik, a humanizmus és a szociális etika eszméinek átvételéről. Gorkij szavaiban ott a válasz azoknak, akik leegyszerűsítetten értik a szovjet irodalom életigenlő pátoszát és főleg az „örömre“ vonatkoztatják. A hősies az mindig a legyűrés: a körülmények önmagunk meghaladása, az ember lehetőségeinek legmagasabb rendű megjelenése. T.őrincz Zsuzsa: Anya gyermekével ÉiEma/iü
