Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-05-13 / 19. szám
ÚJ szó IM PERIALISTA TÁMADÁSOK, TÁMASZPONTOK, TÖMBÖK Az enyhülés ellenségei a nyugati közvéleménynek azt szeretnék bebeszélni, hogy azért van szükség a fegyverkezés fokozására, új hadi támaszpontokra, új katonai szövetségekre, mert — úgymond —, a szocialista közösség országai fenyegetik a békét, a biztonságot. Kár lenne könnyedén legyin- teni, hogy régi lejáratott hazugság ez, amikor ténylegesen fokozódik a fegyverkezési hajsza, amikor az Iránban kudarcot vallott amerikai imperializmus a közel-keleti különbéke kierőszakolásával új katonai közel-keleti bázist szándékozik teremteni. S annál veszélyesebb a szocialista országokról szóló hazugság, mert a pekingi külpolitika is arra törekszik, hogy a „szovjet hegemónia“ ürügyével háború felé sodorja a világot. A hidegháborús korszak nem utolsósorban azért tűnt el a történelem süllyesztőjében, mert a közvélemény előtt kudarcot vallott a „Keletről jövő fenyegetés“ meséje. Pedig erre alapozta az amerikai külpolitikáját John Foster Dulles, a washingtoni kül- ügyek 1953—1959 közötti irányítója. „Ahhoz, hogy hatalmas jegyveres erő terhének a viselésére bírjuk az országot — mondta a hidegháborús külügyminiszter —, olyan hangulatot kell teremteni, amely a háborús idők lélektani légkörével rokon. A kívülről jövő fenyegetés légkörét kell meghonosítani.“ Ez a hírhedt elmélet már megfogalmazása előtt hatott, hiszen 1949-ben jött létre az Észak-atlanti Szövetség, a NATO. Védelmi paktumnak mondták, támadó jellegét külső fenyegetés hazugságával álcázták. Létrejötte ellentmondásban volt az ENSZ alapokmányával, mert a katonai szövetség más ENSZ-tagok ellen irányul. Csak hat év elteltével alakították meg a szocialista országok a Varsói Szerződés Szervezetét. Szükségességét igazolta a következő esztendők története. 1945 és 1975 között az Egyesült Államok és a NATO más országai 215 ízben használták fel fegyveres erejüket a világ négy földrészén, hogy meghatározott politikai és katonai céljaikat elérjék. (Ezt az adatot a Horizont című berlini folyóirat amerikai forrásból idézte.) S ezek nem egy esetben hosszan tartó, véres háborúk voltak. 1945-től napjainkig az USA-ban 33-szor jelentették be az atomhaderők teljes hadkészültségét és háromszor fenyegették nukleáris fegyverek közvetlen bevetésével a szocialista országokat. Ki, kit fenyeget? Tavaly novemberben Moszkvában a Varsói Szerződés államai nyilatkozatukban hangsúlyozták, hogy szilárdan szembeszegülnek a fegyverkezési hajsza politikájával, a katonai zsarolás kísérleteivel, nem törekszenek katonai fölény kicsikarására, katonai erőfeszítéseik csak védelmi képességük biztosítására irányulnak. Egészen más célokat vall a NATO. Carter fejtette ki a „kettős stratégiát“, amely „szembeszegülésből (konfrontáció) és enyhülésből tevődik össze, a hangsúly azonban a konfrontáción van. A kettős stratégiához tartozik a rugalmas katonai manőverezés, a támadó hadmozdulatok elve. Ennek megfelelően zajlott le a szocialista közösség határai közelében az Atom Forge 1978 nevű hadgyakorlat. A NATO hosszú távú stratégiája más földrészekre is kiterjed, bekapcsolja az érdekövezetébe Afrikát és más körzeteket, tervezik Afrika-közi haderő létrehozását és a „kínai kártya“ kijátszását. A „kívülről jövő fenyegetés“ ürügyét nézzük földrajzi szempontból is! Az ÜSA-t két oldalról óceánok határolják, Északról Kanada, Délről Mexikó, amely államok részéről semmiféle veszély nem leselkedik rá. A Szovjetuniónak nemcsak hosszabbak a határai, hanem vannak olyan szomszédai, amelyek imperialista katonai tömbök tagjai, Kína pedig egy jó ideje szovjetellenes külpolitikát folytat. A NATO-stratégái üdvözlik, hogy a 7500 kilométeres szovjet—kínai határ mentén Peking „leköti a szovjet szárazföldi és légierők egy részét“. Ugyan a 15 tagú NATO messze a legfontosabb imperialista katonai tömb, amelyet az USA összekovácsolt, igazán azonban csak az egyik megnyilvánulása annak, hogy 1945 óta egész katonai tömbrendszert hozott létre a Szovjetunió és a többi szocialista ország ellen, illetve tervez újabbakat. Az ANZUS három tagállam, Ausztrália, New Zeland (Üj- Zéland) és United States (Egyesült Államok) kezdőbetűiből kapta a nevét. 1951-ben alakult, tagjai: Nagy-Britannia, Malájföld és Szingapúr is. A CENTO (Cen ral Treaty Organization) 1955-ben keletkezett. A közelmúltban felbomlott, mivel Irán és Pakisztán után Törökország is kilépett. Két új imperialista katonai tömböt terveznek. Az egyik a PATO, amelynek az USA. Japán és Dél-Korea lenne a tagja. A másik a SATO, térségére kiterjedő paktum. Az amerikai támaszpontrendszer tömbökön kívüli országokra is kiterjed. Az amerikai hadsereg egységeinek egynegyede állomásozik azon a 2000 külföldi támaszponton, amelyek a Szovjetunió körül létesültek. íme, ez a tények válasza a „Ki kit fenyeget?“ kérdésére. Magukra vethetnek, akik nem értenek a tényekből és nem tanulták meg a közelmúlt történelmi leckéjét a hidegháborús elméletek kudarcából. KÖRÖDI JÓZSEF (Népszava) km egyik legnagyobb amerikai könyvkiadó, a “k Harcourt Brace fovanovich cég ezzel a címmel jelentetté meg nagy példányszámban Leonyid Brezsnyev kötetét, amelyben az 1973 és 1978 közötti időből való cikkek, beszédek és interjúk kaptak helyet. A könyv anyagai a világpolitikai kérdések szé les körét ölelik fel, amelyek azt mutatják, hogy éppen a Szovjetunió szállt és száll síkra mindenkor a béke megőrzése és megszilárdítása, a népek biztonságának megerősítése és a nemzetközi enyhülés elmélyítésének érdekében. A kötet előszavában Leonyid Brezsnyev az amerikai olvasókhoz fordul és többek között ezt írja: „A politikai beszédek nagyon érzékenyek az idő pró búival szemben és nem támaszthatnak mindig igényt arra, hogy könyv formájúiban újjászülessenek. A mi témánk maradandó időszerűsége az emberek mil- liárdjainak a tartós békére és biztonságra törekvésen és az enyhülés miatt táplált gondjukon alapul. E cikkek maradandó időszerűsége a szovjet külpolitikának az államok közti — társadalmi és politikai rendjük különbségeitől független — békés egymás mellett élést és együttműködést célzó, következetes és változatlan irányvonalán, az enyhülés irányvonalán alapul, amely a mindenféle konjunkturális megfontolástól mentes.“ A kötetben szereplő írások visszavezetik az olvasót a legutóbbi évek azon eseményeihez, amelyek kedvező befolyással voltak a világ politikai légkörének megjavítására és új lehetőségeket nyitottak a nemzetközi együttműködés fejlesztése számára. Ezek: az SZKP XXV. kongresszusa, a helsinki értekezlet, a békeerők moszkvai világkongresszusa, a szovjet állam 60 éves fennállása alkalmából rendezett ünnepségek, a Szojuz és az Apollo űrhajók összekapcsolása, a Szovjetunió állami vezetőinek az Amerikai Egyesült Államokban tett látogatása, a különböző területekre vonatkozó szovjet—amerikai egyezmények aláírása és Leonyid Brezsnyevnek sok amerikai államférfival történt találkozásai. A BÉKE, AZ ENYHÜLÉS ÉS A SZOVJET-AMERIKAI KAPCSOLATOK Az amerikai közvélemény legszélesebb rétegei e könyv olvasása során első kézből, közvetlenül ismerkedhetnek meg a szovjet pártnak és államnak a világ sarkalatos problémáira, mindenekelőtt a szovjet-amerikai kapcsolatok fejlődésére vonatkozó álláspontjával. Választ találnak benne sok olyan kérdésre, amely körül az enyhülés ellenfelei sokféle torzítást és fantasztikus kitalálást halmoztak fel. Nem titok, hogy az amerikaiaknak a szovjet emberek terveit, gondolatait és törekvéseit illető ismeretei még mindig nagyon szegényesek. Különösen riasztóak azoknak a törekvései, akik a közvélemény manipulálásával foglalkoznak, akik az országunkról szóló híreket szovjetellenes kirohanásokkal, feltételezésekkel és a tények kiforgatásával, elfogult és irányzatos véleményekkel „ékesítik*. Ezek a körök akadályokat emelnek azon az úton, amely odavezet, hogy megállapodás jöhessen létre országaink között a fegyverkezési verseny korlátozásával és a leszerelésre való áttérés feltételeivel összefüggő, legfontosabb kérdésekről. Ezek veszélyt gyanítanak minden olyan lépésben, amely hozzájárul a népeink életének és kultúrájának jobb megismeréséhez, a népeink közti mélyebb megértéshez. Leonyid Brezsnyev könyve megcáfolja a „szovjet katonai fenyegetésről“, a Szovjetuniónak a világ különböző részein szőtt „alattomos terveidről szóló mendemondákat. A könyv tartalma meggyőzően megerősíti azt a hatalmas szerepet, amely Leonyid Brezsnyevet, mint a párt és az állam vezetőjét, a Szovjetunió békés külpolitikai irányvonalának kidolgozásában megilleti. Az amerikai olvasó megtudja, hogy Leonyid Brezsnyev személyesen részt vesz merőben különböző jellegű intézkedések meghozatalában, mindig tájékozott, és figyelmét a fejlődés fő irányaira összpontosítja. Leonyid Brezsnyev kiemeli a szovjet—amerikai kapcsolatok bonyolult jellegét és előszavában azt írja: „Közöttünk elkerülhetetlen az ideológiai vita arról, hogy kinek a világnézete helyesebb, kinek az életmódja jobb. Itt elkerülhetetlen a vetélkedés a két rendszer között. Mi azonban meg akarunk egyezni, hogy ezt a történelmi vitát nem egy atomháború csataterén kell eldönteni. Idővel a történelem dönt majd erről. Addig pedig hadd végezze mindenki a maga teendőit, és működjünk békésen együtt a korrektség, a kölcsönös tisztelet és a kölcsönös előny elvei alapján." Ezen alapelvek jegyében írta alá Leonyid Brezsnyev a következő, rendkívül fontos okmányokat: „A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége és az Amerikai Egyesült Államok közti kölcsönös kapcsolatok alapjai“ és az „Egyezmény a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége és az Amerikai Egyesült Államok között az atomháború elhárításáról“. Ezek a kötetben szintén szereplő dokumentumok utólag megmutatják az olvasónak a különböző társadalmi-gazdasági rendszerű államok közti békés egymás mellett élés hasznát, lehetőségét és szükségszerűségét. Ezek az okmányok azért időszerűek, mert elősegítették a két állam kapcsolatainak meg- javulását és jó példát nyújtottak egy világméretű békés párbeszéd távlatairól. V. BROGYECKIJ (Novoje Vremja)
