Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-05-06 / 18. szám
auában tart Dunaszerdahelyen (Dunajská StredaJ a IV. Duna- menti Tavasz, a gyermek színjátszóink, gyermek bábcsoportjaink, gyermek irodalmi színpadaink és általános iskolás korú szavalóink országos seregszemléje. Az ország minden részéből összesereglett gyerekek most maradéktalanul boldogok, hiszen •mondandójukat a színház, a pódium nyelvén mondhatják el. S mint az eddigi szemlék folyamán, bizonyára most is zsúfolt nézőtér előtt. Élmény ez, élmény a javából. S talán a Cseszanak. Ezzel a módszerrel a többség kimarad a színházteremtésből, az olykor életre szólóan meghatározó alkotási folyamatokból, s bizony ez a többség felnőtt korában nem lesz színház és zenekedvelő. Én több és jobb zenét, éneklést várok a Duna- menti Tavasztól, vagyis: a jövőtől. KUCMAN ETA — A minap édesanyámnál jártam, s amint állok a tornácon, látom, hogy egy gyermek lejátszotta magának az iskolát, az osztályt, a tanítókat. Magában beszélt, s mutogatott a fal előtt, azaz: játszott. Gyermekkoromban én is játszottam sok mindent. Aztán Dunaszerdahelyen, az általános iskolában Paksi tanító néni valamilyen -törökös darabot játszatott el velünk. Csodálatos volt. Mindnyájan örömmel, s felszabadultan játszottunk. A szavalóverseny az más, azon mindig feszélyezett voltam, szerintem azért, mert ott inkább a tanítók versenyeztek egymással, hogy melyik iskola képes több díjat szerezni. Ismerek olyan tanítót, aki kidolgozott egy verset, s állandóan azt szaval- tatta. Ha egyik diákja elhagyta az iskolát, a másik diákkal ugyan azt a Petőfit ugyan úgy mondatta. Peréppen attól nagyok, hogy megőrizték azt a gyermekséget, amely a Duna- menti Tavasz szereplőiben még természetes. A rendezők színészírányító munkájánál nagyon fontos, hogy a gyerekekből induljanak ki. Hagyják őket játszani, gondolkodni, alkotni. JUHÁSZ MÁRIA — Kilencen voltunk testvérek, Sző- gyénben laktunk, s anyánk nem szerette, ha kimentünk az utcára. Így hát játszottunk, többek között színházat. Színielőadást tartottunk a szomszéd gyerekeknek, s még arra is emlékszem, hogy belépőjegyet is osztogattunk. Aztán nem színháziba kerültem, hanem tanítónő lettem. De a színháztól nem váltam el. Kürtön, ahol a közelmúltig tanítottam, gyermek színjátszó csoportot alakítottam, s A Pál utcai fiúk-kal még Dunamen- ti Tavasz-t is nyertünk. Mint a pedagógiában és a színjátszásban kissé — hangsúlyozom: kissé — tapasztalt lélek, úgy látom, nálunk a kelleténél kevesebb pedagógust érdekel a színház. S mivel nem érdeklődnek a felnőtt színház iránt, a gyermekszínjátszáshoz sincs különösebb vonzalmuk. Egyszerűen nem tudják elképzelni, hogy a színház a játék, a színek, a HÁRMAN A NEGYEDIKRŐL Gyérnek bakcsó portjaink második kerületi fesztiválján a legnagyobb sikert a tardos- keddi (Tvrdo- iovce) Vadrózsa aratta, A három kismalac és a farkas című mesejáték színpadra alkalmazásával. Hisszük, hogy a IV. Dnaamenti Tavaszon nem csupán ők, de valamennyi részt vevő csoport elnyeri a közönség tetszését reháttól a Csallóközig képviseltetett kis gyermeksereg nem is tudja, benne nemcsak a vágyak és a megvalósulás találkozik össze, hanem az a lelki és testi erő is, amely a jövőben csak stokszorozódik — akárcsak a színházi élmény, az olykor meghatározó, de mindig segítő, építő. A seregszemle alkalmából egy népzenetudóst, egy színésznőt és egy volt pedagógust, gyermekszínházi rendezőt faggattunk gyermekkori színházi élményeiről s arról, vajon milyennek látja a Dunamenti Tavaszt, hogyan tehetnénk a szemlét még színesebbé, még hasznosabbá, ha úgy tetszik — felnőttebbé. ÁG TIBOR — Amikor én gyermek voltam, a harmincas évek közepén, Bratislavá- ban társadalmi esemény volt a színház. Miért? Valószínűleg azért, mert csak nyáron kapta meg a színház- termet az akkor egyetlen magyar, a Földes féle társulat. Emlékszem, mindig a kakasülön gunnyasztottam, irtó melegben. Később érdekeltek a hangversenyek is, és az operába is elmentünk. A Széna téri alapiskolába jártam, majd a polgáriba, s merem állítani, a zenei nevelés akkor gyenge volt. Semmiféle zenei élményre nem emlékszem, sem az iskolából, sem a színházból. A Dunamenti Tavaszokon láttam egynéhány produkciót, amelyek nein mindig, de sok esetben eldönthették egy ember egész életre szóló 'kapcsolatát a színházzal. A bá- buzóknál az aktív énekléssel és a zenével, sajnos, nem vagyok elégedett, mert a rendezők zöme általában a zenei résszel törődik a legkevesebbet. Több oka lehet ennek: nem jut rá idő; gyermekeink között nagyon kevés a tisztán éneklő; a tanító néni nem tartja olyan fontosnak, mint a színpadképet, a szép beszédet, a bábszínész kéztechnikáját. A bábuzásnál még elképzelhető a kíséret nélküli éneklés, a zenés színdaraboknál azonban nehezen. A János vitéz előadásánál például a lehető legoptimálisabb éneklést kell elérni. Persze, ez csak utópia, hiszen komolyabb igényű énekes darabot eddig még nem láthattunk a szemlén. Pedig van néhány olyan mesejáték, amelyben énekelni kell. Például Vass Lajos Kiskakasa, Békeffy Antalnak is van egy daljátéka és Ránki György is csinált zenés darabot gyerekeknek. Szeretném, ha ezek a darabok elkerülnének a Dunamenti Tavaszra. Ne féljünk a zenétől, hiszen fontos, nélkülözhetetlen eleme a színháznak, s nem utolsósorban a gyermek egészséges szellemi fejlődésének. Annyit még hadd mondjak el, egészségesebb lenne, ha nem csupán az iskola válogatott gyerekei, de minden osztály csinálna valamilyen művészeti műsort, hogy minden gyermek kaphasson impulzusokat, s nem csupán azok a kiválogatottak, akik évek óta szavalnak, táncolnak, színházat játsze, mindez elég régen volt, s annak idején csak azért nem hagytam ott, mert szerettem a verseket. Igaz, a versenyek nem voltak izgalmasak, mert évről évre ugyanazok szavaltak, mintha nem lett volna több ezer tehetséges diákunk. Szerintem lett volna, de ehhez azt is el kellett volna hitetni a tanítóinkkal, hogy az osztályból nem csak egy gyerek, de a harminc közül legalább tizenöt tudna szavalni, ha foglalkoznának velük. A Paksi tanító néni más volt, vele nagyon jó volt együtt dolgozni. Tudta, mindenkiben ott szunnyad valami, csak segíteni kell őt. Amikor én gimnazista voltam, Dunaszerdahelyen tanított Németh István, aki ma újságíró. Erőltetett menet címmel készített egy Radnóti-összeállítást, s nagyon nagy sikereket arattunk vele. Németh kiváló partner volt, nem is annyira tanító, mint inkább nevelő. Amikor dolgoztunk, mindnyájunknak lehetett véleménye, elhitette velünk, mennyire fontos, hogy gondolkozzunk, hogy közösen alkossunk. Nagy élményem volt. A fiam nevelésénél borzasztó nagy hangsúlyt helyezek a mesére. A mesében ott a jó és a rossz. Sokszor nagy rendezők nem tudnak alapvető fogalmakat megmagyarázni, pedig a mesében egyértelműen ott vannak. A mese megmutatja az élet kettős oldalát, s jó példákat ad arra, hogyan kell az emberek között kiigazodnunk. Ezért is örülök azoknak a mesejátékoknak és bábjátékoknak, ahol a jó és a rossz párharcának kidomborításán a hangsúly. S több ilyennel találkozhattunk eddig is a Dunamenti Tavaszokon, s gondolom, a jövőben sem lesznek mellőzhetők. Én ezeknek a gyerekeknek elhiszem mindazt, amit a színpadon csinálnak. Elhiszem, mert amikor bemennek a színpadra, látom rajtuk, hogy megfeledkeznek mindenről. Halálosan komolyan veszik a játékot, s nekünk, felnőtteknek ebben nem szabad kételkednünk. Miért csodálatosak ezek az előadások? Mert a nagy színészek zene, az anyanyelv, a mozgás, a gondolatok otthona. Nagyon kicsiny azoknak a pedagógusoknak a száma, akik bábuzókkal, színjátszókkal, irodalmi színpadokkal foglalkoznak, s ennek okát, úgy érzem, abban kell keresni, hogy pedagógusaink közül nagyon sokan távol állnak a gyermekek lelkivilágától. A többi gond csak ezután, ebből adódóan jön. Például az, hogy akinek szívügye a színjátszás, arra néha irigykednek, aminek következményei vannak, vagy: a rendező tanítónőnek az iskolában nem akad szervező-, illetve rendezőtársa, ami nagyon nehezíti a munkáját. Több időt s energiát követel, s így kevesebb idő s energia jut a szakirodalom megismeréséhez. A kezdet kezdetén kérdeztem is magamat, vajon nem lesz-e lelkiismeretlenség, vakmerőség tőlem, hogy felkészültség nélkül viszek színre darabot. A többi rendezötárs a járási és egyéb versenyeken olyan magabiztos volt szakmailag, pedig, ma már látom, mindnyájunknak van mit behoznunk. Fontosnak tartanám ugyanolyan tanfolyamok megrendezését, mint amilyeneket szerveznek a gyermek tánccsoportok, a bábcsoportok és a felnőtt színjátszócsoportok rendezőinek. A felnőttek részére kiírt tanfolyamon részt vettem, de tapasztalatból mondom, a gyermekszínjátszás más. É^ nagyon jó lenne, ha Dunaszerdahe- lyen ott lennének mindazok a tanítók, akik valaha rendeztek, rendeznek vagy rendezni szeretnének. Az előadásokról esténként vitát rendezhetnénk, s szóba hozhatnánk végre a dramaturgiai munkát is, amitől va lamennyi pedagógusrendező fél. Az én gyermekeim közül sokan otthon vannak a színházban, a kultúrában, s hiszem, munkásként és földmüvesszö- vetkezeti parasztként, orvosként, mérnökként, tanítóként — a gyermekszínjátszásnak és a színháznak köszönhetően — otthonosabban mozognak majd az életben is. SZIGETI LÄSZLÖ Más rendező, más módszerek Villáminterjú - bemutató után A Magyar Területi Színház Mikulás Fehér rendezésében vitte színre fan Jílek cseh szerző Szilveszter című komédiáját. Néhány héttel korábban, az előadásról megjelent kritikánkban, úgy érzem, joggal állapíthattuk meg, hogy végre megérdemelt kasszasiker várható, mert a Szilveszter élvezetes, szórakoztató, elgondolkoztató színjáték, ami nem kis mértékben a rendező érdeme, vagyis Mikulás Fehéré, aki a trnavai Gyermek és Ifjúsági Színház fődra- maturgfa. Először rendezett a MA- TESZ-ban, mint meghívott vendég, tehát új volt számára a környezet, a színészek, a darab életrekeltéséhez szükséges feltételek. A bemutató után ezekkel a kérdésekkel kezdtük beszélgetésünket. — Láttam a társulat néhány előadását, mielőtt Komáromba jöttem volna. De ez tulajdonképpen nem sokat jelent, mert az első igazi találkozás mindenképpen okoz bizonyos feszültséget. A kérdés az, hogyan sikerül ezt a feszültséget föloldani, pontosabban, kihasználni. A társulatnak van saját rendezője, akihez hozzászokott, az új rendező, ha nem is eredeti, de más módszerekkel dolgozik, más munkastílusra kényszeríti a színészeket, más módon bontakoztatja ki tehetségüket. Számomra a színész tehetsége, képessége a kiindulópont, igyekszem úgy provokálni a fantáziáját, hogy benne is szülessenek ötletek, amelyek közül aztán kiválaszthatom a legmegfelelőbbet, az elképzelésembe leginkább beilleszthetőt. —■ Nem voltak nyelvi nehézségek? — Rosszul beszélem a magyar nyelvet, de mindent értek, tehát nyelvi akadályok nem merültek föl; azért nemegyszer keletkeztek komikus helyzetek, amelyek azonban hozI zájárultak a jó légkör kialakításé I hoz. Nagyra becsülöm együttműködésünket, közös munkánkat, mert meggyőződtem róla, hogy ebben a játékban valamennyi színész lelkesedéssel vett részt, felelősséggel dolgozott, tanult. Én magam is örömmel dolgoztam ebben a tehetséges és szorgalmas közösségben. — Mi az ön véleménye az előadásról? Elérte célját? — Ogy érzem, igen. Amit mondani akartunk a darabbal, elmondtuk. Az előadás tempóján, ritmusán azonban még javítani kell, úgy vettem észre a bemutatón. Elég nehéz darab, de szívesen vállaltam, főként a tragikus mozzanatok miatt. — Szereti az ilyen jellegű darabokat? — Elsősorban az ilyeneket, vagy mondjam úgy, a tragikomédiákat. — Van-e olyan, amelyet régóta vágyik színpadra fogalmazni? — Hosszabb gondolkodás után se tudnék említeni. Én ugyanis, min! mondtam, a színészekből, a konkrét lehetőségekből indulok ki. Minek játszani a Rómeó és Júliát, ha nincs hozzá megfelelő színész. Ogy gondolom, az a leghelyesebb, ha a színművek kiválasztásánál az elsők között vesszük figyelembe a társulat össze- y g tételét, az egyes színészek képességét. — Hadd kérdezzem meg, melyik a legemlékezetesebb rendezése. — Színházunk nagy sikerrel játszotta az Ifjú Gárda musical-változatát. Banská Bystricán, a bábszínházban rendeztem a Jürgen király című darabot, de élő szereplőkkel. — Végezetül egy szokványos kérdés. Ha ismét lehetősége nyílna rá, rendezne-e a MATESZ-ban? — Az eddig elmondottakban talán már erre is válaszoltam: igen. BODNAR gyula ÚJ szú
