Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-04-29 / 17. szám
ÚJ szú 1979 . IV. 29. Dzsibuti A FÜGGETLENSÉG HTJÁN A Dzsibuti Köztársaság függetlenségének kikiáltása 1977 júniusában további lépés volt Afrika teljes dekolonizációjának befejezéséhez. A francia gyarmatosítók közel száz évig uralkodtak ezen a területen, amely ugyan nem nagy, de fekvése a Vörös-tenger partján lehetővé tette az itt áthaladó legjelentősebb nemzetközi tengeri útvonalak ellenőrzését. A hosszadalmas idegen uralom a bonyolult politikai, szociális, de főleg gazdasági problémák egész sorát hagyta Űrökül, amelyek még inkább elmélyítik az ellentéteket az ország két nagy etnikai csoportja, az amharák és az isszák között. Ami a külpolitikát illeti, Dzsibuti kormánya bejelentette, hogy a térségben kirobbanó konfliktusok esetében szigorúan semleges marad, a nemzetközi porondon pedig el nem kötelezett politikát fog folytatni. Dzsibuti Köztársaság tagja az ENSZ-nek, az Afrikai Egységszervezetnek és az Arab Ligának. □ □ □ A hőmérő több mint száz fokot mutat — habár csak Fahrenheit szerint, a hőség mégis kibírhatatlan. Semmi sem tudja azonban elrontani a fiatal köztársaság polgárainak örömét, akik elözönlötték Dzsibuti város utcáit. A mosolygó férfiak lándzsákat lengetnek, a gyerekek papírzászlókat és léggömböket. Az ünneplőbe öltözött, ékszerekkel ékesített asszonyok görbe kardokat suhogtatnak a levegőben. 1977. június 27-e függetlenséget hozott a volt francia gyarmatnak. Ezen a napon született a Dzsibuti Köztársaság. A fiatal állam lobogját is a „remények és a harc csillaga“ díszíti, mint az újjongó tömeg sapkáit. A fiatal afrikai köztársaság előtt valóban hatalmas problémák állnak. Az országnak gyakorlatilag kiaknázatlanok az ásványkincsei. Négymillió lakosának 90 százaléka írástudatlan, a fővárosban — az egyetlen nagy városban — a munkanélküliség eléri a 85 százalékot. A lakosságot az egymással már ősidők óta ellenséges viszonyban levő amharák és isszák alkotják. Dzsibuti, az utolsó afrikai gyarmat, amely felett még nemrég ott lobogott a háromszínű francia zászló, kénytelen igényt tartani 5000 francia munkájára. Ezek a franciák katonai és adminisztratív kérdésekkel foglalkozó szakemberek. Az ország Afrika az utóbbi időben nyugtalan térségében fekszik, az egymás ellen harcoló felek között mégis megőrizte semlegességét. Dzsibuti ellenőrzi a Bab el Mandeb szoros (arabul Könyvek Kapuja) egyik partját. A szoroson naponta átlag 70 hajó halad keresztül az Európát az Indiaióceánnal összekötő forgalmas tengeri útvonalon. A Dzslbutiban élő amharák, akik a lakosság nagyobb részét alkotják, etnikai rokonságban vannak az Etiópia különböző részein élő amharákkal. Az isszák, akik lényegében a köztársaság déli részén elterülő síkságokat lakják, a Szomáliái törzsekhez állnak közel. Sokkal inkább urbanizálódtak, mint az amharák, és a függetlenség kikiáltásáig a Szomáliáikhoz vonzódtak. Mindkét nép ősidők óta nomád pásztorkodással foglalkozott. Kölcsönös ellenségeskedésük oka a legelőkért és a terméketlen területeken oly ritka kutakért folytatott elkeseredett harc. Mindkét népnél még nagyon erősek a törzsi hagyományok. A nemzeti kormánynak óvatos politikát kell folytatnia, hogy egyik nép érdekeit se rövidítse meg, nehogy ösz- szecsapásokra kerüljön sor. ... Dzsibuti városból a vonat a déli határ felé tart. A sínpár egyszer csak megszakad: a szomáliaiak felrobbantották, hogy megszakítsák az összeköttetést Addisz Abebával,„ Etiópia fővárosával. Dzsibuti gazdaságát ezáltal nagy csapás érte. Hiszen az ország minden hónapban félmillió dollárt veszít a tranzitszállításokért járó vámilletékeken. Hasszán Guled, Dzsibuti Köztársaság elnöke a sivatagok szülöttje, a nemzetisége — issza! „Mi pásztornemzet vagyunk, és büszkék vagyunk erre“ — mondja az elnök. „A nemzet egysége — problémáink sikeres megoldásának előfeltétele. Elkészültek az ország egyes részei fejlesztésének tervei, de megvalósításukhoz segítségre van szükség.“ „A víz mutatja az^utat, a víz — az élet!“ — ezeket a szavakat mormolják' időtlen idők óta a pásztorok, amikor szomjukat és tevéik szomját oltják. A kiszáradt föld alatt hatalmas víztartalékok vannak. A kutak ásása azonban nagyon sokba kerül és gyakran eredménytelen. Az ország mezőgazdaságának fejletlensége élelmiszerhiányt eredményez. Az éhezés gyakran különböző betegségeket szül, például tuberkulózist. Az éhség érzésének enyhítésére sokan a „kát“ nevű növényt rágják, melynek kábító hatása van. Dzsibutiban nehéz munkát találni. Még nehezebb egy iskolát elvégezni. Hasszán Sehern egy azon kevés nomád pásztor közül, akinek sikerült képesítést szereznie. Ma mint tanító dolgozik. Hasszán egy Dzsibutira jellemző, húsz emberből álló sokgyermekes családban nőtt fel. A család állattenyésztéssel foglalkozott. Az állatállomány fenntartása számukra a szó szoros értelmében élet vagy halál kérdése volt. Mellette áll az apja, aZ amhar pásztor. Minden hónapban egyszer felutazik a városba, hogy meglátogassa a fiát. ,fin hiszek két népünk egységében. ' Sajnos, sokan másképp vélekednek,“ ismeri el a családfő. Ebben az optimizmusban osztozik egy másik család is, amely történetesen issza származású: Tereza Aden és férje, aki vezető állásban van. „Országunk olyan, mint egy gyenge, beteges újszülött, mondja a férj. Nekünk meg kell gyógyítanunk. Amikor a gyerek első lépéseit teszi, valaki mindig fogja a kezét. No egy szép napon ez a gyerek már önállóan fog járni“. MARION KAPLAN (National Geografik és Za Rubezsom) SZVAN ÉTFÖLD ÉLEDÉSE Az utak embereket, városokat, országokat kötnek össze. Nemcsak a közlekedési eszközöket és a gyalogosokat, hanem a haladást is „hordozzák“. Ilyen a Kaukázus hegyeit átszelő autóút, amely Grúziában, bátor, dolgos és barátságos emberek, a szvanok földjére vezet. Szvanétiát még nem is olyan régen egyetlen szűk út, a sebes sodrú, hideg vizű Inguri völgyében kanyargó keskeny ösvény kötötte össze a külvilággal. Az év nagyobbik részében, amikor hó borítja a hegyeket és szakadékokat, ez az út is járhatatlanná vált s az itt lakók elszakadtak a világtól. A szvanok gazdálkodása zárt, naturális gazdálkodás volt. „Gyufa helyett kovát és acélt használnak; még ma is gyakori eszköz a nyíl, az íj, a kovás puska, aminek puskaporát is maguk készítik" — írta a szvanok- ről 1930-ban a Nagy Szovjet Enciklopédia. Alig hihető, de még fél évszázada is ismeretlen volt a szvanok földjén a kerék. 1935-ben Mesztiában, a terület közigazgatási központjában, először szállt le repülőgép, s később megjelentek az autók is. A hegyi lakók azonban a gépkocsinál többre becsülték a szánkót vagy a repülőgépet, hiszen a keskeny út szinte belesimult a sziklafalba, s a teherautók dupla kerekei közül a külsők néha a mélység felett pörögtek. Nemrég az Inguri völgyében vízerőmű építése kezdődött. A gát betonja befedte a régi ösvény egy részét, s ma már új út vezet Mesz- 1 tiába. A hegyi szakasz mindössze 115 kilométer, de kietlen, rendkívül meredek csúcsok között vezet. Az építőik 22 hidat vertek a szakadék fölött, alaguta- kat vágtak, valóságos teraszokat képeztek a függőleges sziklafalakon. Több mint háromszáz veszélyt jelző tábla hívjíj, fel a vezetők figyelmét a kőomlásra, jegesedésre, kanyarra, meredek emelkedőre vagy lejtőre. Az útvonal mentén építették ki a televíziós közvetítések mikroláncát is. Az új úton több építőanyagot, közszükségleti és kultúrclkket lehet a szvanok földjére szállítani. Mesztiában több új épületet emeltek, köztük egy éttermet és egy mozit. Turistautakat is kialakítanak, mert a vendégeket vonzzák a ritkaságszámba menő IX—XI. századi védőbástyák, amelyek otthont és az ellenséggel szemben menedéket adtak a hegyilakóknak. A helyi múzeumban ötvösmunkák, fegyverek és régmúlt korok festőművészeinek ikonjai láthatók. S Mesztiában ma is kapható az a kerek nemezsapka, amelynek mását a pusztító rajtaütések és hosszan tartó háborúk éveiben hajdan a sisak alatt viselték a harcosok. N. BOBROV (Szovjetunió) Ahol nem lehetett megkerülni a hegyet, alagutat kellett vágni ^ Kuba iparosítása A gyors ütemű iparosítás a kubai gazdaság fejlesztésére irányuló forradalmi erőfeszítéseket tükrözi. Kuba valamikor hagyományosan a monokultúrás cukornád- termeléstől függött, amely gépesítés hiányában rengeteg munkaerőt foglalkoztatott, és nagyban az időjárás szeszélyeinek függvénye volt. A cukornádaratás idején kampányszerűen olykor több mint 600 000 embert is lekötött. A forradalom előtti Kubában valamennyi iparágban mindössze 14 üzem foglalkoztatott 500 embernél többet. Ma már számos olyan vállalat van, ahol ennél nagyobb a munkaerők száma. Az ipar lassú ütemű fejlődése a szakiskolák számában is megmutatkozott: csak kevés ilyen iskola működött az országban, de az itt végzettek még így is nehezen találtak maguknak megfelelő munkát. Számos, akkor luxusnak számító árucikket, mint pl. gépkocsit, cigarettát és szeszes italokat külföldről, elsősorban az Egyesült Államokból kellett behozni. Az iparosítás terén mutatkozott kedvezőtlen helyzet Kuba félgyarmati viszonyának következménye volt, amelyet Washington, a hazai nagybirtokosok és burzsoázia igyekeztek erőszakkal fenntartani. Ezek a társadalmi és gazdasági erők fékezték az ipar fejlődését, és elnyomták a monokultúrás gazdálkodás megváltoztatására irányuló kísérleteket. A kubai forradalom győzelme után az országnak szembe kellett néznie az Egyesült Államok által alkalmazott gazdasági blokáddal, a katonai fenyegetéssel, a szakképzett dolgozók távozásával, valamint a termelésben és - az irányításban a tapasztalatok hiányának következményeivel. E kedvezőtlen körülmények között is 1975-ben pl. 140 millió négyzetméter textilanyagot állítottak elő, míg 1958-ban a termelés mindössze 60 millió négyzetmétert tett ki. Kuba 1978-ban 2 650 000 tonna cementet termelt, s ebből a mennyiségből 300 000 tonnát exportált anélkül, hogy ez zavart okozott volna beruházási tervei megvalósításában. 1980 körül 'a cementtermelés 5 millió tonnát fog kitenni. 1978-ban 936 megawatt teljesítményű erőműveket helyeztek üzembe, és 1980-ban e kapacitásnak mar a kétszeresét is elérik. Villamosításra a kormány eddig 960 millió dollárt adott ki. Lienjuegostól délre épül fel Kuba első, 460 megawatt névleges teljesítményű atomerőműve; a munkák jelenleg az előkészítés stádiumában vannak. Ha az erőmű felépül, csökkenteni lehet az olajöehozatalt. A jelenlegi ötéves időszak folyamán 850 000—1000 000 kilowatt teljesítményű hőerőműveket helyeznek üzembe. A kohó- és gépipar fokozatosan növelte egyes technológiai berendezések, műszerek, szerszámok, háztartási eszközök, acéláruk és egyéb cikkek termelését. 1970 és 1974 között ezeknek az ágazatoknak a termelése megkétszereződött, az évi növekedési ráta átlagosan 20 százalékot tett ki. A vegyipar termelése 1970-től évi átlagban 8,7 százalékkal növekedett. Kubában fokozott figyelmet fordítanak a kén- és sósav, a nitrogén, az oxigén, az ammóniák, a papír, a műselyem és az autóabroncs termelésének növelésére. A jelenlegi ötéves terv egyik legfontosabb feladata a cukor- termelés 35 — 45 százalékos növelése; 1980 körül el kell érni az évi 8 millió tonnát. Az ipari termelés évi növekedése 1971—1974-ben 6 százalékos volt; a növekedés 70 százalékát a munkaerők számának növelése nélkül érték el. (PRENSA LATINA)
