Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)

1979-04-22 / 16. szám

kartam, hogyne akartam volna én is, tejfogú kölyök, hogy mielőbb felnőttnek tekintsen a világ. Hajtogat­tam a régi gyermek mondatát: a fel­nőtteknek mindent szabad, felnőttnek lenni jó. Akartam, nagyon akartam, bár azt hiszem, mégsem annyira, mint jack London, akit a halálig lángoló szenvedélye arra is rávitt, hogy ka­masz fővel két liter tiszta whiskyt önt­sön magába, lássa mindenki: felnőtt, férfi már. En legföljebb bort ihattam volna, csakhogy akkor még nem szí­velhettem, észrevettem másokon, hogy huncut |erő lakozik arany testében, könnyedén földhöz teremtett hatalmas felnőtteket, mit csinálna velem, kö­lyökkel. Igaz, nem is engedték az aj­kamhoz, legalábbis nem hosszabb idő­re, épp hogy megnyalhattam. Mi más­sal érezhettem volna hát felnőttnek magamat, ha nem cigarettával. Vagy apámtól csentem el, vagy a kocsmában vásároltam anyámtól csent koronáért. Körbefüstöltem kis szülővárosomat, persze, nem egyedül, bőven volt tár­sam, akik ugyancsak szerették felnőtt­nek láttatni magukat. Árokparton, fűzfa alatt, szőlőhegyen, akácerdőben — a város peremén játszottuk a na­gyot. Köhécselve. Mi, felnőttek. Kis önámítók. Tagadhatatlan, hogy élvez­tük a dolgot, de nekünk többre volt szükségünk. A felnőttek igazolására, valamilyen olyan tettükre, amellyel kö­rükbe emelnek. Hamarosan eljött ennek is az ideje. Ma este moziba megyünk, elviszünk téged is, mondta apám. Hirtelen óriásit nőttem. Es olyan büszkén lépdeltem fölfelé a főutcán, az estébe hajló al­konyaiban, hogy na. Annak dacára, hogy fogták a kezemet, balról apám, jobbról anyám. Fölnéztem rájuk, vagy lenéztem, már nem is emlékszem. Ami­kor helyet foglaltunk a moziban, alig­ha sejtették, ltogy ki ül közöttük, hogy mi zajlik bennem. És akkor hozzám hajolt apám és lefordította a filmvász­non föltűnt címet: Chaplin és a fiú. Vagyis, ahogy a filmtörténelemben szerepel: A kölyök. Drága Jackie Coogant Te elhagyott kölyök, te társra lelt kölyök, kicsi bűntársa a nyomorult vándorüveges­nek! Propellerként forgó kezed, apró, görbe lábad, amely a rongyok mögött verdeső szíved úgy vitte el a zsaru elől, mint a szélvész — felnőttet ne­vettetett azon a távoli estén, életem első esti mozielöadásán. Azért én is megkóstoltam volna Chaplin papa pala­csintáját! Ma is látom, hogy meg tud­ta fordítani a levegőben. Hiába, mes­ter volt, na és a szíve, ugye, Jackie, nagy és meleg. De megrémültem, ami­kor a kezed megakadt a zsaruban épp akkor, amikor a betevő falatért len­dült. Mi lett belőled azóta? Ügy tudom, nagy jövőt jósoltak neked. Hétéves voltál. Igaz-e, hogy harmadrendű szí­nész lettél csupán? Felnőttként, a fel­nőttek között. Igaz-e, hogy később már csak kokainbotrányokban játszot­tál főszerepet, és a művészetben epi­zódszerepeknél többre nem futotta erődből? Ennyire jut a tehetség 'ott fenn, a felnőttek világában? Chaplini hittel jisj? Vagy neked nem volt ilyen hited? Látod, bennem elhintettétek a magvát, éppen akkor, amikor elő­ször tudhattam igazolt felnőttnek ma gamat, noha az utolsó tejfogam még kimozdíthatatlanul tartotta magát, az új, a még ma is meglevő fogak között. Egetnivaló gyermek, Jackie Coogan — örök osztálytársam. Csetlő-botló szegény király, Charlie Chaplin — örök tanítóm. Nem tartotta szemem elé a kezét anyám. Miért is tartotta volna, hisz se bennetek, se az egész filmben nem volt semmi rossz, illetve, ami volt, a fölött ti könnyedén diadalmaskodta­tok, bár nem volt mindig könnyű — „csak“ jó — a szívetek. Hát valahogy így kezdődött. A későbbi esti előadásokon, ame­lyekre még együtt kellett mennem a szülőkkel, bizony megtörtént, hogy anyám eltakarta a szememet, a csó­kokból, vad szeretkezésekből csak any- nyit érkeztem ellesni, amennyit egy kézmozdulat ideje alatt lehet. Ne lás­sam a rosszat, korai még — gondol­hatta anyám. Mintha még nem láttam volna. De anyám erről mitsem tudott. Mármint arról, hogy meg is ragadt bennem minden, ami a szemem előtt történt. Azt se gondolta volna, hogy mi sok gólya csőrébe belekukkantottunk, és egyben sem találtunk kisbabát. Hogyne lett volna gyanús a „mese“! Aztán tudakozódtunk, vagy nem is kel­lett, akadtak felnőttek, akik szívesen- viccesen elmagyarázták az emberi élet születését. Nesze neked erkölcsös ne­velés! Tele voltunk drága nyílt tit­kokkal. Azért számolgattuk az éveket. Hogy végre egyedül mehessünk mo­ziba, az esti előadásokra. Tíz éven felülieknek! Tizennégy éven felüliek­nek! Tizennyolc éven felülieknek! Hol boldogan, hol szomorúan 'olvastuk a felkiáltójeles figyelmeztetéseket, asze­rint, hogy hány évesek voltunk. Eljött lassan mindennek az ideje. Minden filmnek. Túlnőttünk minden korhatárt, nincs már film a világon, nem nekünk való. Felnőttek vagyunk. Okulhatnánk mindegyikből — ma is. Mindegyik jó filmből. De hol van már a tavalyi hó? Régi fogékonyságunk? Szemünk élessége? Nehezek jnehézke sek?J vagyunk, Jackie Coogan. Mily érzékeny volt valamikor a mi lelkünk, mindig kész arra, hogy befogadja a jót; és a tudatunk is, mely földolgozta, és aztán továbbította a szándékokba, a tettekbe. Azokba előbb, amelyeket az iskolában kellett elvégeznünk. Hogyne akartunk volna olyanok lenni, mint a filmeken látott hősök! Hogyne akartunk volna úgy cselekedni, olyan cselekedeteket véghezvinni, mint azok a hősök! Csak képzeletben csatázhat­tunk. Mire lett volna jó a valóságban? Arra, hogy nevessen rajtunk a világ, amint lovakon vágtatunk, csatába, és ellenség sehol? Az iskolából sem azért vittek bennünket havonta moziba, hogy másnap kardot öltsünk, tankba üljünk, hanem azért, hogy megfogjanak a jó eszmék, hitek, melyek szerint, melye­kért a hősök bátran szembeszálltak a gonosz erőkkel. Kevés történelemóra tudta helyettesíteni ezeket a — törté­nelemórákat. Történelmi leckéket. De vajon megtanultunk-e történelemben gondolkodni, történelmi-társadalmi összefüggésekben vizsgálni a jelent, az életet, a különböző jelenségeket. Le­tisztultak-e és fölerősödtek-e, gyara­podtak-e azóta az akkor szépnek, em­berinek tartott eszmények? Vagy önös célok felé terelő ideálok léptek a he­lyükbe? Azok a filmek, azok a hősök kérdeztetnek, amelyek, illetve akik éle­tünknek egy korábbi időszakában ne­veltek — tanítottak: különválasztani a jót a rossztól. Jackie Coogan, beverted az ablako­kat, hogy legyen munkája munka nél­küli társadnak, a szegény vándorüve­gesnek. Hogy legyen mit ennetek. En­ned. Hogy felnőj. Bár hétévesen is fel­nőttebb voltál sok petyhüdt lelkű régi és mai felnőttnél, annyit próbáltál, te nem dobálóztál krémestortákkal. Csak álmodoztál róluk. Ezt akkor még nem értettem. Nem értettem, hogy miért csak álom lehet neked, ami másnak valóság, ugyanakkor a te valóságod másnak még a legrosszabb álmában sem jelenik meg. De hagyjuk. Több mint fél évszázada tapsol neked és nem felejt a világ. Azok közé tartozol már örökre — rongyokban és éhesen és hétévesen —, akik művészekként javítják, viszik előre, ha nehezen is, ezt a mi világunkat. En közben szeretnék olykor-olykor kölyök lenni újra. Élne az apám, és azt mondaná, ma este moziba me­gyünk, elviszünk téged is. És miután találkoztunk, két kölyök, elindulnék az álmoktól — hosszú útra. BODNAR gyula V — Ördög vigye, hol van a cár? — szállt tova a kérdés a füves repülőtér fölött. — Szívesked­jék a sátorhoz fáradni, fenség! Igazítsa meg a váll- bojtját, nagyherceg! Figyelmet kérek! A kozákok a zászlók mellett helyezkedjenek el! Így, rendben van... Lovas kíséret — in dulj! Kissé lassabban, méltóságteljesebben ... Vigyétek el onnan azt a köly- köt! Mikor lesz már végre rend! Az olvasók már kitalálták: ilyesmi legfeljebb csak filmifelvételaken hallható és látható, ott, ahol a cso­datevő filmeseik akaratából egybeolvadták a rég le­tűnt idők személyiségei és a színehegyott farmer- nadrágot viselő, elegáns segédrendezök, ahol a sze­mük láttára alakul a cselekmény, amelyet később, a sötét nézőtéren, hiteles fiimiként fognak fel — mintha mindent látó rejtett kamerával készült volna. II. Miklós, az utolsó orosz cár, a nagyherceg, min­den orosz cárjának fivére, tábornokok és segédtisz­tek, „egész Pétervár“ — amelyet testes urak, cifra krinolinos hölgyek képviselnek —, hímzett, piros egyenruhás kozákok, lovasok, kocsisok, katonák ... Korhű ruhába öltözött sok száz színész és statiszta sereglett össze a közelmúltban a moszkvai tusinói repülőtéren. Itt vették fel annak a filmnek az. egyes jelene­teit, amely arról szól, miként tett szert szárnyakra az ember, azokról szól, akiknek azt köszönhetjük, hogy manapság a föld vonzó erejét leküzdve, repülni tudunk ... — A Hősköltemény a szárnyakról című film, amelynek felvételeit nemrég kezdtük el — mondja Danyiil Hrabrovickij rendező — óriási történelmi időszakot ölel ifel: 1911-től 1970-ig terjed. Es bár mintegy hatszáz szereplő vonul el a nézők előtt, a mű két kiváló repülőgép-tervezőről, két orosz em­berről szól: az egyik külföldön, a másik pedig hazá­jában alkotott. Igor Szikorszkij az egyik, aki 1919- ben hagyta el Oroszországot, Andrej Tupoljev a másik — ő szovjet repülőgép-tervező, az első, teljesen fémből készült szovjet repülőgépeknek és a világ első szuperszónikus utasszállító gépének alkotója. Az ő sorsuk filmtörténetünk alapja. A fiatal Szi­korszkij — aki már jó néhány sikeres és kiváló tervezőmunkára tekinthetett vissza — az Egyesült Államokban telepedett le és előbb repülőgép —, az­A föld vonzóereje FILM KÉSZÜL TUPOLJEV ÉS SZIKORSZKIJ, A KÉT KIVÁLÓ OROSZ REPÜLŐGÉP TERVEZŐ ÉLETÉRŐL után pedig helikoptergyártó céget alapított. Az ő ne­véhez fűződnek a külföldi helikoptergyártás legfon­tosabb sikerei. De — és Szikorszkij utólag meggyőz­het bennünket, erről — az ember élete nem csupán a munka. — Szikorszkij és Tupoljev — folytatta Hrabrovickij — nemegyszer találkozott: először a forradalom előtt Oroszországban, azután pedig az Egyesült Ál­lamokban, ahol Tupoljev hivatalos ügyben járt né­hányszor, végül pedig, a hagyományos franciaországi repülőgépszalonok alkalmával, a Le Bourget repülő­téren. Utolsó találkozásuk 1970-ben volt, nem sokkal azelőtt, hogy mindketten távoztak az élők sorából. — A film ennek az utolsó találkozásnak' az egyik epizódjával kezdődik és végződik. A két repülőgép­tervező élete nem volt könnyű. Mi azonban meg akarjuk mutatni, hogy Tupoljev sorsa akkor volt ne­héz, amikor az egész országé is. Szikorszkij viszont, bár majdnem egész életét Amerikában töltötte, jó­formán mindvégig emigráns maradt... „Bármi legyen is, mi mindig Oroszország fiai maradunk. Az ő fiiai — mégha könnyelműek is. Tud­ja, én utasítást adtam, hogy vegyenek fel a cégem­hez mindenkit, aki oroszul beszél...“ — ezt Szi­korszkij 1943 elején mondta, amikor utoljára talál­kozott Szergej Rahm an yin owa 1, a híres zeneszerző­vel. Az orosz emberre — márpedig Szikorszkij örökre az maradt — jellemző honvágy sohasem hagyta el a kiváló tervezőt. „Az orosz emiber haza nélkül nem élhet. Csupán tengeti napjait.“ Ezek a szavak, ame­lyeket a kétrészes filmalkotás egyik hőse mond, a mű fő gondolatát fejezik ki. Az új film a hazáról és annak az alkotó ember életében játszott szerepéről szól. Repülőgépmotorok zúgása szakítja félbe a rendező szavait. A cári fogat lovait megijesztve, helikopter ereszkedik le a repülőtérre — a gép speciális fedél­zeti nyílásából kamera csövei ágaskodnak. Néhány perc múlva, miután felvette a rendezőt és az opera­tőröket, a föld fölé emelkedik. Magasan az égen pe­dig a seremetyevói nemzetközi repülőtérről felszállt, szélsebes sugárhajtású repülőgép csillog ezüstösen — jellegzetes körvonalai Tupoljev keze munkájára val­lanak. IGOR ANDREJEV 14 ÚJ SZÓ

Next

/
Oldalképek
Tartalom