Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-14 / 2. szám

nagy kádakban hordtuk a szőlőt a varba.

— Fiam! — mondta, amikor eg rőyel beérkeztem. — Vigyázz a < kekre meg az asszonyokra, ne eg, kenyeret a szőlő közelében.

— Vigyázok, ne féljen.

A hordók megteltek. Abba is k amelyet görnyedten tisztított.

Még megvárta a menyegzőt, s eg múlva, október közepén, meghalt Utolsó kívánsága volt, hogy az i megkóstolhassa. i

II. Elszántan és szelíden

Lajos papa elhunytéval a Mamár kadt minden gond, ház körüli m Havonkénti látogatásunk szinte s< sem jelentett. A porta elhagyt üressé vált. Még tiszt volt, még ji minden, de már nem volt semminei repe, értelme. A szerszámok csak a: da kezében kelnek életre; akár a a szőlő. /

Az idő múltával aztán csak a h; lás képe fogadott bennünket. Kél alatt ugyan elvégeztünk minden ein munkát, megmozgattuk a mozdít De egy hónap múlva? Kezdhettük ről. Megpróbáltunk többször, két! ként leutazni, de fárasztó volt, sűl> her. Hétfőn hajnalban kelni, s t utazás után »fáradtan lépni mur Ugyan... S amit táskában el tu hozni — csirke, gyümölcs, zöldség dezetnek kevés, ajándéknak késén A feleségemnek sem tetszett, de ködött: ennek így kell lennie, a I nem hagyhatjuk el, hozzánk ragasz mi éltünk velük, Krisztina lány szinte ő nevelte stb. Frigyes s( már tíz éve utaznak anyjukhoz a rosból, kisebb-nagyobb rendszeres;

Jó, utazzunk, látogassunk. Csa egy év múlva a házon is megmut tak a bomlás jelei. Potyogott a ví repedeznek a cserepek. A renov nem mehetünk bele! Ha visszakölt akkor igen, de addig? És visszakö feladni a munkahelyet, az összkorr lakást Dunaszerdahelyen, elteme egy isten háta mögötti faluban benne némi romantikus vonzerő, értelem nincs. Egyetlen megoldó adni a házat, hozzánk venni a f Anyóst a házhoz? A közhelyes mek bennünk is felágaskodtak, de san letaroltuk őket. Majdcsak szünk valahogy. De a Mama nem ház nélkül maradni. Mi lesz a fe léssel, ezekkel az állatokkal. A fi is szították a tüzet: — Ne add el zadat, Lina, mert öregotthonba k Félt-e ettől vagy sem, nem tud viszont gyakran hangoztatta, hogy rosban nem fogja kibírni: nine;

Mészáros Károly

Prológus,

avagy szemben a böjti széllel

A botlófűzfa tetején ülsz, kezedben kisbalta; előbb a kisebb ágakat metszed le, majd a nagyobbakat szeded sorra. Terebélyes fa, sűrű lombozattal, évek óta nem botolták, combvastagságú ágak is meredeznek az égnek. Nehezen férsz hozzájuk. Igyekszel jól lenyesegetni az ágakat; egészen a tövénél, fél centiméterre, vagy még ennél is kisebb csökökre. tgy lesz szép kerek feje a fának; nem lesz torzszülött. Így tanultad ezt apádtól, nagyapádtól.

Ferenc öcséd megcsináltatta a fejszéidet, élesek, jó tartásúak, hasítják a gyenge fát; ám itt nagyfejszével dolgozni lehetetlen: sűrű és bozontos a korona; előbb helyet kell csinálni a fűrésznek.

A fűrészed már haszontalankodik: vastagabb fában ferdére fordul. Lajos papa hagyatéka. Újat kellene venni, ami már el is döntetett, de még nem akadt rá idő. A fa viszont nem várhat, most kell, rügyfakadás előtt metszeni; az utolsó időpont: március közepe.

Fönt ülsz a fa tetején, szembenézel a széllel, a böjti széllel, s tavaszt érzel a levegőben; énekelsz, elnézel a távolba, Padány felé. Jól érzed magad. Tegnap még kesztyűben dolgoztál. Ma? A tél utolsó erejét öli a szélbe: nem csípi az arcod, simogatja.

Megküzdesz a fával, szuszogsz, homlokod törölgeted; túl nagy ez a fa, sűrű lombozata ijesztő: sok időbe telik, míg leborotválod.

Négy botlófűzfa egymás mellett, az ötödik kissé távolabb, a kert túlsó végében. Mind bévül a kerítésen. Előbb a legnagyobbnak álltái neki, árnyékot vetett a kertre. Estére ez is meglesz. Holnap eltakarítod a gallyakat, kifújod magad. De már most szomorít, hogy az ötödikre nem jut időd. Húsvét jön, ünnepek, nem állsz oda botolni... Nem baj, majd jövőre. A szilvafa, amelyre árnyékot vet, nem tesz szemrehányást, jó, majd jövőre, majd jövőre . ..

Aztán balra tekintesz: a kertre, a húszárnyi területre, amelynek közepén a Mama már ágyat készít a dughagymá- nak. Holnap kijön a feleséged, és eldug- gatják. Hiába: itt a lelket, szívet, növényt, földet egyként nyugtalanító tavasz.

I. Invokáció élőkhöz és holtakhoz

Honnan bennem a föld szeretete, áhí- tatos kívánata? Nekünk sohasem volt földünk! Béres volt az apám, cseléd az anyám; valamely ősömet tán a Dózsa- seregben lehetne megtalálni. És azóta Is, mindig a nincstelenek, között: Gróf János cselédjeként koldusbotra jutott nagyapámtól mit örökölhetett az apám? Szegénységet és éhséget a föld iránt, éhséget az önállóságra, a szabadságra. Életének törekvései mindvégig az éhségek kielégítésére irányultak. A háború után hiába lett az állami gazdaság dolgozója, továbbra is cselédbázban lakott; kertet nem művelhetett, hiszen nem kapott, nem járt neki! Megmaradt hát annak, ami volt: cselédnek. A vándorlásaiban, a helykereséseiben- a biztos megélhetést ígérő kertes családi házat kereste. Mert hiába volt nekünk szép, új lakásunk Kövecsespusztán az ötvenes évek elején: nem a miénk volt. Nem az övé! Csak így érthető, hogy a kétszobás,

Ennyi közöm volt nekem a földhöz elmúlt életemben? Sok is, kevés is. Mert ami nincs, az a legfontosabb. S nekem már nem volt földem, kertem. Mert elhagytam a falut, szüleim vityillóját.

Hosszú hányattatások után Dunaszerdahelyen kötöttem ki: új lakónegyed, szövetkezeti lakás; feleségemmel be is rendeztük, s rendezzük tovább szerény fizetési viszonyok közepette. Mint mások. A harmadik emeleten virágokat neveltünk. De hogy üzletben kellett földet venni alájuk, nem ment a fejembe! Évekig tanyán nevelkedtem, bejárásom volt minden rétre, léniába és szélfogóba, pertuban voltam a földdel: éveken át kapáltam kukoricát, babot, répát, s most nincs egy cserépnyi földem?! Üzletben veszem pénzért, kilogrammonként! Így hát természetes, hogy kínos éhség ébredt bennünk a föld után. Kapálni, termelni megint.

Eleinte azokat a lakókat figyeltük, akik telket igényeltek a városatyáktól, aztán a város szélén egy igénytelennek tűnő területen csillapították földéhségüket. — Nekünk elég — mondotta egyik ismerősöm. — Még ajándékozni is tudunk belőle. — Láttuk, azok a lakók kijárnak a kertbe, fát ültetnek, kis pihenő és szerszámosbódét építenek, s versenyre kelnek a szomszéddal: ki termel többet! El-elnézegettük a pocakosodó hivatalnokokat, orvosokat, munkaruhás szakembereket. A nyári hőségben gatyára vetkőzve szöszmötöltek kis kertjükben. — jó az egészségre — mondták.

Ez nem nyugtatott meg bennünket. Nekünk ennél mindenképpen többre kell törekedni. Ha' csak ennyi van, semmi sincs. Léggömb.

Egyre gyakrabban tekintgettünk feleségem bölcsőhelye, Karva irányába. Jobban mondva, el sem szakadtunk tőlük: csak elköltöztünk. Akkoriban az apósom, a Lajos papa, már csak éjjeliőr volt a telepen. Reggel ugyan aludt, de délelőtt már a kertben és a szőlőben dolgozott. Az utóbbit nagyon szerette, hűségesen permetezte, gondozta; teljes felszerelése volt húsz hektoliter bor feldolgozásához, tárolásához. Kis pincéjében hatalmas hordók. Voltak évek, amikor valamennyi megtelt csillogó nedűvel. — A termés: biztonság, a biztonság: élet — tartotta Lajos papa, és nem kímélte magát. Szüret után éjjel-nappal préselt, újrakevert, préselt; ha kevés szőlő termett, csingert készített, amit rendszerint maga szopogatott el a nagy nyári hőségek, a permetezés, a kapálás idején. Borosgazdá

hoz illően, sohasem ivott mást, csak bort.

összkomfortos állami lakást fölcserélte egy öreg nádfedeles házzal a faluban, amelyhez végre kert, kis telek is tartozott. Csakhogy a nádfedeles vályogház tíz év után összeroskadt, majdhogynem maga alá temette a családot. Állami segélyre szorultunk. A szomszédunkban üresen állt a régi iskolaépület, abban kaptunk két helyiséget. A kertet nem vették el, s a helyi földművesszövetkezet — ahová apám disznóetetőnek szegődött — tagföldet is juttatott. E félhektárnyi földbe csaknem mindig kukorica került, a gazdaság vetette el (voltak, akik kétévenként búzával cserélték fel a kukoricát); a sorok közé anyám babot, tököt, marharépát, a föld elejébe pedig jó nagy területen krumplit ültetett. Testvéreimmel ide jártunk iskola után dolgozni. A krumpli aztán fokozatosan kiszorult a földről, később édesanyámnak közelharcot kellett vívnia érte az üzletben; aztán a bab is elmaradt. Végül már csak kapálni kellett, részbérért. Aztán már kapálni sem. A gyomirtó elvégzett mindent.

Eleinte két-három hetente utaztunk Karvára, később havonta, még később csak nagy munkák idején, mikor Lajos papa nem bírta egyedül.

Máskoron elvégzett minden munkát. — Sok borunk lesz — mondta 1973 tavaszán, amikor kötözéskor együtt ballagtunk a szőlősbe. — Kell is a bor, a lag- zira! — A legkisebb lánya, Jutka, abban az évben készült férjhez menni. — Ki kell tenni magunkért! A tavalyról tar fogatott három hektó nem biztos, hogy elég lesz. Ebből majd pótoljuk.

Vidám volt, versenyt dolgozott velünk. Kapáláskor még végigsarabolta a sorközöket. De szeptemberre lebetegedett.

Amikor a szüret első reggelén felkeltünk, sütött a nap. Az öreg egy elhasznált hordóval küszködött, mosta, sikálta. — Sok borunk lesz, szükség lehet rá.

Annyi azért mégse lesz, hogy abba is jusson, gondoltam, de szótlanul hagytam serénykedését. Összegörnyedve piszkálta a dongákat. Más ágyban feküdne: ő nem. Nem hitt a halálban, csak a munkában. Szüret van, menni kell, dolgozni, s ha fáj a láb, a szív, a tüdő, akkor beszélni, irányítani, de nem ülni tétlenül..

A szőlőbe már nem bírt kijönni. Pista bátyámmal és Ferenc öcsémmel putto- nyoztunk, az asszonyok szüreteltek;