Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-04-15 / 15. szám
zt <?s kellett a he- lyörgy Incénk kedéstal aj- gvízto- er-két- lergett tem is kezé- rültem rősöm:ó Ötétől tit- lelem; 10I csa- n évig a színanyám mögött nagaso- ) kultu- 5 máris Gellére :ppen a á nagy házának ig olyan í a sza- te meg- dédelge- Inár stb. látszat, ülés vé- áhíta- ivarzúzó ael kő- jók bon- míntha ) kezem í kokár- snek díszegü- indenki, redendő alá húz- udcrász, án ti szenvedőéi csak nem léét sem. /ül ter- bánatok örökké fölfedezés örömétől már-már szép szóra mozdul a szám ... de nem. Hallgatok. És előkotrom a bekecseket, a szűrcsizmát, a bakancsokat, újságokat, szőreritka pamacsokat, köpőcsészéket, fejmosótálakat, tégelyeket — látszólag megannyi fölöslegessé szolgálódon kacatot. Látszólag, ismétlem, hiszen a tégelyről, néhány púdert és kenőcsöt tároló ke- helyről és a borotvafenőről már most tudóin, hogy fölkerülnek a város túlsó végén levő nyolcadik emeleti lakásom könyvespolcaira — emlékként, mi tagadás, egyetlen tárgyi emlékeztetőként apámra. Ám a többi mihasznát szemétre hányom. Anyám tiltakozni próbál, de látja, tiltó szava visszaütne, konfliktusokat szülne. Inkább hallgat. Én meg könyörtelen vagyok, mint az elnyomás, örökké változó formáival. Tudom, most emlékeinek gyökereit tépem, a szemmel-kézzel érinthetőt, s hiába mondom neki, hogy az érinthetetlen múlt, a szerelem, az örömök, bombák és halálok magas feszültsége lelkében összegeződtek elrabolha- tatlan egységgé, csak tétován mereng, talán a húszas évek Dunaszerdahelyének tökmagos idilliéről. S én bensőmtől kérdezem, vajon kis városkáink múltja kikben és hogyan él tovább. Királyhelmec, Rozsnyó, Losonc, Rimaszombat, Ipolyság, Léva, Érsekújvár, Komárom, Galánta, Szene, Somorja — egy néptöredék történelmi félmúltjának színhelyei, vajon mi tanulságosat, mennyi tanulandót őriznek mindmáig a padlások homályában, pincék mélyében, szívek rej- tekében? S nemcsak e gondolat, hanem egy messzi tájak nyűtte bőrönd is fékez a munkában. Alján sárgult fényképek, villanyáram-szereléshez szükséges drótok, kacatok, notesz, bátyáim katonaságtól anyámhoz írt levelei, köztük az enyéim. Mutatom neki, ő csak legyint. Megszokta már a katonaleveleket. A legutolsókat András öcsém írta, s amint az egyikbe beleolvasok, megtudom, hogy mielőtt őrségváltásba indult volna valahol a cseh—nyugatnémet határon, kétszáz koronát kért „sürgősen, mert nincs pénzem se bagóra, se sörre. Pedig én azt otthon nem is ittam, itt meg mindenki csak azt issza. Hát én is, hadd legyek én is tukkó tőle.“ Sokszor töprengtem, ezért a hat katonagyerekért valami nagy-nagy kitüntetést érdemelne, tiszteletet, amit pajzsként tarthatna föl az esetleges támadások esetén, mert anyám nem beszéli a többség nyelvét, s mi tagadás, fél, hogy ez megint ürügy lehet valamire. Hiába mondogatom, hogy a szi- daimazók gyűrűje szétmállóban, s hogy Kö- zép-Európában pillanatnyilag nincsen kilátás háborúra, ő csak elpityergi magát, kezét mellére szorítja és elfordul tőlem. Tudom, a baranyai földön porladó testvéreit, s. Dorogon megöregedett nővérét pityergi, "s azzal is tisztában vagyok, hogy a szabadjára engedett, öntelt gondolkozás szétverte családjának sorsa érlelte tamáskodóvá. Elsomfordál a szomszédék pinceajtajáig. Utána oson szívemet szorongató szánalmam. De a szánakozással csak gyűlölet váltható ki, azt meg nem akarom. Inkább a másik bőröndbe lesek dühösen: ki innen minden szeméttel! Anyám nem tiltakozik. Kiegyenesíti derekát és a befőttesüvegek polca elé áll. Látásával méri föl a helyzetet, mintha igazából csak ő tudná, annak idején a pince melyik zugába milyen értékek lettek menekítve. Egy fogahullott fűrészt vesz magához legelőszörre, majd háromágú szénagyűjtő villánkat (nem emlékszem: mikor gyűjtöttünk mi szénát, s hol?), szűrcsizmát, Masaryk-kora- beli télikabátot, picike rongybatyut (vajon, mi lehet benne), moly lyugatta télisapkát, fületé- pett agyagbörböncét. A börböncébe állítja a vőfélybotot és gyömöszöli a kokárdákat, hóna alá a méternyi hosszú műkarácsonyfát (amit ő maga sem szeret). Ogy is áll, szótlanul, földíszítve, mint egy karácsonyfa, a múlt büszkén vállalt díszeitől csillogón. A bőröndöket megtörnöm lyukas cipőkkel, ruhákkal, újságokkal, kibelezett rádióval, rozsdafodros kapával, lilapenészes borbélykegyszerekkel, borotvakővel. Nem! Nem! A borotvakövet, lopva, nehogy anyám fölfedezze — de hisz ő úgysem lát semmit csillogó szemétől —, a kebelembe rejtem. Apám vette pár üveg italért egy orosz katonától a második világháborúban. Csodálatos kő, szűrőként engedi át a vizet, s nagyon élesre feni a borotvát. Emlékszem, apám jó szívvel engedte meg az öreg Szászi bácsinak — azóta szintén megboldogult kollégájának —, hogy vasárnaponként nála fenje borotváit, de csak minálunk, az ő szeme láttára, elvinni nem engedte. S a rendre szom- júhozás napra cipelteti velem a bőröndöket. Visszatértemkor szeme szúrós, érzem, ösztönei utólagos haragra bujtogatják, de mégsem, hagyja, hogy még egy szállítmánnyal a bille- nőfedeles konténerekhez siessek, aztán még egyszer a kb. ötkilónyi elgörbült szöggel, aminek kiegyenesítésére apám földi idejéből nem tellett. Anyám arcán tünedezőben az elbírhatatlan- nak vélt szenvedélyek felhői, már a lapátra söpri a krumpliról leválasztott mintegy tíz- kilónyi sarat (vajon a termelő vagy a kereskedelem lopott-e meg ennyi krumplival), mutatja, fussak föl ezzel is, és elmosolyintja magát. A szénásvilla a többi kiválasztott tárgy társaságában megtalálja helyét; a zsírosbödön- ről lekerül Sándor Ambrus nagyapám télikabátja; a fokhagymafüzérről a tisztára mosott kapcák; a szárazbabot őrző katonaládáról az ujjnyi porréteg és a használhatatlan cipők, gumicsizmák; a borbélyasztalból eliszkoltatott újságok és halászfelszerelés helyébe félmázsányi vöröshagyma meg egy zsáknyi, Imre bátyám sikabonyi kertjéből származó dió került; a nemrég még fűrészt lógató szögön tűzpapriká- ból kötött füzér pirosít téli húslevesek lángjaként, aminek István és János bátyám mellett a legjobban talán András öcsém örül majd, (akit időközben a morvák Prostéjov nevű városához kötött a szerelem), ha kibontja nővérem s anyám ajándékcsomagját; s a böhönc faládák kacatjainak helyén a téli asztalunkra szánt krumpli talált szellős, de fagymentes helyre. A polcokon katonás sorrendben befőttesüvegek, lila, sárga, zöld, barna és megannyi színben ázva a gyümölcsök, csalamádék, uborkafajták, méz és szárított kapor, sóban őrzött petrezselyemzölcl, dunszttal balzsamozott vajbab és gomba, zsírban tárolt töpörtyű. Kisvárosi éléskamra. Anyám jó gazdasszony, minden télre megtölti a pincét, akár az idén, csak éppen a kacatok hiányoznak a szemnek, meg a húsfélék és a bor, aminek bebiztosítása családunk számára amolyan természetbeni juttatásként nem adatik meg. Sóhajt is az anyám, hogy a Szakái hentes úr erre a hétvégére is kevés húst kapott, épp ezért örülne, ha a jövő héten szereznék valamelyik fővárosi hentesboltban másfél kiló combot, vagy karmonád- lit, mindegy, mit, csak szép legyen, teszi hozzá, aztán zárral az ajtónak fordítja a lakatot és föllélegzik. Mintha a rendteremtés kiszippantotta emlékeket akarná lélekszakadva visz- szahívni, újra és újra versenyt futni sorsával, mintha nem tudná, hogy az emlékek és a jelen természetszerűen kiegyensúlyozódnak, hogy a dac, az önkéntelenül vállalt magány, a mélyről feltörő erőfeszítések, s a helyébe telepedő megnyugvások tevékenysége irányítja szívünk ritmusát. Teát főz, citromot facsar belé. Tagjaiban fáradság, de láthatóan nem kőt kompromisszumot vele. Gázra teszi a bablevesnekvalót, tö- pörtyűs pogácsát gyúr. Közben beszél. Nyög, fájlalja a derekát, lágyékát. — de beszél. Jelenről, múltról. Nem, anyámnak nincsenek forradalmai, különösebb szellemi igényei, erkölcsjavító szándékai. Általa soha meg nem fogalmazott életeszménye viszont családunk fölé magasodik: emberségesnek lenni, tisztességesnek. Soha nem túllépni, de mindenkor elmenni a tisztesség határáig. Bartók-lemezt teszek a korongra, anyám pogácsát az asztalra. Jóízűen rágom, s már azon jár az eszem, a város túlsó végén, a nyolcadik emeleten ma este bort forralok és zenét hallgatok. Azt hiszem, Dvofáktól az Oj világ szimfóniát. Igen, az Oj világot, mindenképpen. S ekkor egy magazint pillanatok meg, régit, amit a pincéből hoztam föl, hátha találok benne valami érdekeset, öles cím: Jimí Hendrix kábítószer áldozata lett! Régi, foszladozó lapok. Jimi Hendrix verejtékes homloka, kidülledt szeme. Bár annak idején hallottam a hírt, most mégis: letarol. Elsőre kigúnyolom a halálát. A nagy Jimi mintha csak a tettekig jutott volna el és nem találta volna tetteinek lehetőségeit, távolságát. Megújítani szellemét nem volt bátorsága? Az öngyilkosság gyávaság, mondom, majd reszketve kérdezek vissza: gyávaság? Dübörög a szívem. Figyelmeztet Közép-Európa viszonylagos jóléte. És szüntelenül hallható fogalmak fenyegetnek. Szellemszűkítő, az egyéni gondolkozásnak gátat vető fogalmak — fogalmazok a néhány évvel ezelőtti öngyilkosság és anyám omlós töpörtyűs pogácsája kapcsán. Hm ... Halál és jólét, a jólét halála, a lét jósága és zene, zene, zene. Fáradt vagyok, kusza. Úgy érzem, már gondolkozni sem tudok. Csak vágyakozni. A szeretet legmagasabb csúcsain szeretnék dolgozva, cselekedve élni és tisztító erejű zenét, dalt — anyám, vidám és tiszta szeretők, valamint barátok hangját hallgatni. Élni és munkálkodni milliárdnyi együttérző lélek közösségében, és segíteni azokat, akiknek ez az együttélés nehezen elképzelhető és megvalósítható. Baráti jobbot nyújtani s bocsánatot adni atavisztikus esettségünk vétkeire. Bocsánatot — írom. Fölmentésről szó sincs. STEFAN ATILA BREZÄNY A ház ma kertté változott Fölizzítva szívemben az ifjúkor zsarátját megvendégelte csendben a szülőház az árvát Kint a korlát a gyepes udvaron villogva pördül át kövek között Bár a magány megölte mosolyom a gyermekkorra babért bűvölök A dörgő visszhang tudatomba vág lelkét a vén ház kilehelte akár a halott katonák Széthullott a vársánc ízekre Íme a feldúlt fészek - sír a kisfiú rajza Ö hányszor megidézlek madórdalt cirógatva De áttörve a bú falón a gyermekkacaj fölbuzog s boldog rügyet fakaszt a fán A ház ma kertté változott GARAI GÁBOR fordítása * * A világítótoronyból Messzi országba elbolyongva tűnnek a nyárral a fecskék, rezedák langy neszét itthagyva szemükbe fúj most tenger kék. A szülőföld így sóhajt, szüköl: csak itthon él gyökeretek. Jöjjetek vissza a vad messziből, vágy húzzon vissza titeket. Ősz fejetek, hová hajolnak? Susogtok távol: ,Jó neked?“ Gondoltok-e a hegyoldalakra? Ott vesz körül a szeretet. Szülőföldért szorong magányotok: itt nincs szállás a hegyeken, bérei rét illata sem csap rátok, lepkék se cikáznak könnyeden. A csúcsoknál a kicsi falvak - ez másik létetek; igen, nyomotokban emlékek bolyongnak a szomjú lélek kérdéseivel. JANOSSY ISTVÁN fordítása Hiszen a tégelyről, néhány púdert és kenőcsöt tároló kehelyről már most tudom ... Kanovits György felvételei AAal 1979-ben a halnak nincs halszaga. 1979-ben a halrak fáradtolajszaga van. 1979-ben a sült hal megszólal a szádban és elnézést 'kér, hogy büdös, hogy fáradiolaj- íze van, hogy csak külsőre hal. Azt mondja, nem ő tehet arról, hogy neki 1979-ben fáradtolajszaga és fáradt- olajíze van. És könyörög, többé ne tegyük hófehér tányérra, főképpen nem olyanra, amelynek a peremét virágok díszítik. A hófehér tányérok közül csak a lila- virágosokat fogadja el. Igaz, ezen sem tud elsüllyedni szégyenében, mint ahogyan el tudott a nagy folyó mederágyában, amelybe egy idő óta a legerősebb napfény se tudott betörni, de a lila virágkoszorúban legalább megnyugszik. Egyébként 1979-ben a szemét sem tudja lesütni a hal, ha szégyenkezik, amiért fáradtolajszaga és fáradtolajíze van. Ugyanolyan üveges, hideg, homályos és halott a vízben, mint a pecsenyesütőben. Sőt: 1979-ben a hal szeme elevenebb és tisztább a pecsenyesütőben, mint a vízben. Mert eltűnik róla az üledék, Ieágeti a forró zsír. 1979-ben a hal fölsír a szádban. Csak a tekintete beszél hozzád, a tányér hófehér mezejéről. Ment volna nagy és sós tengerekbe, de azokból meg a nagyhalak menekültek, tódultak ezerszámra a folyóba, abban a hiszemben, hogy ott mégis, hiszen édes a víz, édesebb a lét; mit se tudtak arról, hogy már a folyóban is arzénvegyület, ólomvegyület, mindenféle vegyület meg fáradtolaj van. Visszasodorták egészen a holtágig, amelyben lyukas fazekak, metsző konzervdobozok. megrokkant Singer-varrógépek, rozsdásfehér sparheltek, kopott autógumik tűnnek el végképp az életből. A hal közöttük lelte meg a horgot, amelyet vak öregember vetett a vízbe, a holtág partjáról, 1979- ben. De előbb lerakta az ikrákat, amelyeknek fáradtolajszaguk és fáradtolajízük volt. Csakhogy hiába cselekedett fajának ősi rendje szerint, mert a hímből fáradtolaj, terpetín vagy efféle valami folyt. 1979-ben egy harapás hiányzott a halból, amikor levettük a tányérról és tekintetével együtt levittük a szemeteskukába. 1979-ben közeli ismerősünk a hal. Körülbelül tudjuk, mikor érkezik hozzánk. BODNÁR GYULA
