Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-04-08 / 14. szám
A hideg az idén késlekedett, de alighogy kellemetlen, borongásán Ólomszínűvé vált az égbolt, a fák sárga lombjai reménytelenül megbar- nultak és összezsugorodtak, a tavak felszínét finom jéglemez vonta be, és körös-körül egyszeriben minden a közeli tél leheletét árasztotta, minden elcsüggedt. Reggelente a földből szürke ködsóhajok törtek föl, s a föld közben arra gondolt, hogy ideje felkészülni az első fagyokra, mert a gabonát már rég learatták és kicsépelték, s a madarak, amelyek tavasszal a melegen sütő napról zen- gedeztek, és énekükkel elűzték az álmát, már rég más vidékre repültek. A szakadékok ugyanerre gondoltak, mert oldalain a földiszeder már elhullatta gyümölcsét és leveleit, s a nemrég még csillagokat ragyogtató kányafa most piros bogyóitól megfosztva áüt, és a szakadékban olyan erős, vad szél süvített, hogy legszívesebben minden a magas hóbuckák mögött bújt volna meg. A leborotvált, kopár rétek zsenge fű és a füvet legelő tehenek meg gyermekhangok után vágyakoztak; a kis folyó fölött őrködő fagyalbokrok azon siránkoztak, miért is nem nőtt szárnyuk, hogy ők is, mint az ágaikra telepedő madarak, felemelkedhessenek, és a levegőben lengetve gyökereiket meg ágaikat, elrepülhessenek melegebb vidékekre... A szürke nyúl is a télre gondolt. De nem azért, hogy nem szerette volna a tavaszt, a nyarat meg az őszt. Egyáltalán nem. A nyúl szerette a tavaszt, mert a meleg napok beköszöntésével az egész világ az otthona lett: akadt mindig rejtekhely, ahova elbújhatott, volt mint ennie, s az álliandó rettegés az életéért ha nem is szűnt meg teljesen, legalább gyengült, sőt még a rókák, a nyúl legádázabb ellenségei meg a végtelen levegőeget szeldeső sasok sem voltak olyan veszedelmesek. Nyáron is jól ment a nyúl sora, mert a rókák madárfészkeket találtak, mindig tele volt a hasuk, s bár a szürke nyúl sohasem alhatott tőlük nyugodtan, mégis könnyen elfutott előlük, ősszel is szabadon és boldogan élt: a kolhozföldeken megannyi édes sárgarépa csalogatta, és a kertekben gömbölyödött a ropogós káposzta, bár ebben az időben nyugtalanság lopakodott a vérébe, mert érezte, hogy megkezdődött a nagy költözés délre, a tengerhez, a melegen sütő naphoz. Éjjel-nappal hallotta az elröpülő madarak szárnysuhogását. A nyúl szerette a tavaszt, a nyarat meg az őszt, de megérezve a hideg leheletét, a télre kellett gondolnia. Jól táplált testén sűrű, gyapjas szőr kezdett nőni, a szürke kihullott, és helyébe fehér nőtt. Mikor még a szürke szőre nem hullott ki teljesen, és a fehér még nem nőtt ki, nevetséges és szánalmas volt a nyúl. Ilyenkor bármelyik ellensége észrevehette, ezért csaknem egész idő alatt a rögök között vagy a szakadékban a száraz gyom alatt meglapulva heverészett. Szüntelenül hegyeznie kellett a fülét, és futásra készen tartania a lábát. Még az ellenséges égen egymagában röpködő varjú károgása is megriasztotta, és a nyúl felugrott, eszeveszetten futott előre, amíg egy kicsit meg nem nyugodott új menedékhelyén. Ebben az időben a nyúl még az egereket is irigyelte: az egérlyukakat telehordták gabonával, elbújtak a föld alá, és most nyugodtan heve- résznek. Irigyelte a jól gazdálkodó ürgéket, mert nekik nem kell senki elől menekülniük és elrejtőzniük. * * Mai szovjet-ukrán elbeszélő Még a hangyákat is irigyelte, mert a hangyák berendezkedtek a fák kérge alatt, vagy bevették magukat a résekbe. Ebben az időben a nyúl legszívesebben a közeli faluba látogatott el, ahol nyugodtabb lehetett, és nagyobb biztonságban érezte magát. Megla- pult egy ágyáson, és reggelig szundikált. A kutyáktól nem félt. Ha a kutyák megneszelik a nyulat, ugatni kezdenek, üldözőbe veszik, és úgy futnak, hogy semmit sem látnak maguk előtt. Ilyenkor félre lehet ugrani és meglapulni az ól mögött, s üldözője, a Bodri vagy a Foxi még sokáig fut és ugat, amíg aztán csodálkozva meg nem áll, és nem kezdi vidáman csóválni a farkát. A nyúl nem félt a gyerekektől sem. A gyerekek nem bírnak sokáig futni, megállnak, hadonásznak és kiabálnak: Nyuszi, nyuszi, gyere ide, és azt gondolják milyen jó volna megsózni a nyuszi farkát, s akkor szépen megfognák. Még mit nem! Lehullott az első hó, és a fehér földeken a szürke nyúl, amely még nem cserélt bundát, piszkos rongycsomóhoz volt hasonló, védtelen, gyámoltalan rongycsomóhoz, s a világon mindentől félt. A napok múltával azonban egyre fehérebb és gyapjasabb lett, mintha meghízott volna. Ogy látszott, megnyugszik, s ha nem is lesz kiegyensúlyozott (mert hát milyen kiegyensúlyozott is lehet egy nyúl), legalább látszólagos nyugalmat és biztonságot élvez. Szokása szerint fülét hegyezve, nyitott szemmel aludt, de már nem irigyelte az egereket, a hangyákat meg az ürgéket, mert újra visszanyerte nyúl- méltóságát. Üjca megtalálta életének értelmét, nem úgy, mint a réten a bokrok, amelyek álomba szenderülve sem szűntek meg a kakukkokra, kócsagokra, pacsirtákra, fecskékre gondolni, s még álmukban is azt látták, hogy szárnyuk nő, és gyökereiket lengetve, ágaikat suhogtatva melegebb vidékekre repülnek. A természet, amely nemrég olyan idegennek tetszett, és kész volt elpusztítani a nyulat, most egyszeriben olyan meghitté, jóságossá vált, szinte anyja lett, aki óvja és védelmezi, szereti és segíti őt. A nyúl hát levedlett, és új szőrt növesztett, amely kellemesen melegítette, és észrevétlenné tette őt. Most már újra tetszett önmagának. Ogy tetszett, mint ahogy a nyírfa, a sas meg a nyúl tetszik magának... De egyszeriben megint melegebbre vált az idő, a hő elolvadt a meleg szél leheletétől, a nap sugarainak nyalábjait az árnyas helyekre vetette, patakok kezdtek csörgedezni, a természet újra pezsegni kezdett. A nyúl a természet -következetlenségeitől és az alig beállt tél szeszélyeitől meglepve, bebújt a gabonaföldön felejtett kévébe, rémült szemmel kémlelt körös-körül, és már-már azt hitte hogy sose lesz tél. Legszívesebben a föld alá bújt volna, és ismét irigyelni kezdte az ürgéket. Rövidesen felhők gyülekeztek az égen, minden beborult, rossz idő lett: hol esett, hol az eső a levegőben függött, a mező barátságtalan, a szántóföldek csúszósak, az ösvények sárosak lettek; az erdő vizes volt, reménytelen havas eső áztatta; a beázott fű rohadásnak indult, a fák nehéz szagot árasztottak; minden élőlény menedéket keresett, de nem talált, minden élő kellemetlenül bűzlött, mintha rohadt volna. Ennek ellenére minden élő elégedett volt, csak a nyúl nem feledkezhetett a bőréről még ilyen rossz időben sem, s ez még reménytelenebbé tette az életét. Aztán szárazabb és hidegebb idő köszöntött be, de a levegőben egyetlen hópehely sem szállingózott. A fehérré vált nyúl nem találta helyét a fekete földeken, ezért inkább a vörösesbarna réteken és bokrokban tanyázott. Egyszer csak hogy, hogy nem, majdnem nekifutott a rókának. A róka lassan ment előtte, szaglászott, és ide-oda forgatta hegyes orrát, mintha már fenné a fogát valamire. A nyúl félreugrott, a.róka ezt meghallotta, és megkezdődött a hajsza. A róka gyors, nesztelen árnyként futott a nyúl után az égererdőben, szintet úszott a föld fölött, vérben forgó szemei két célra törő szikraként izzottak. Mivel azonban a fü les valamennyi sejtjében félelem fészkelt, amely űzte őt, nagy fájdalommal hasított a mellébe meg a lábaiba, s a levegő édesen és rettenetesen fütyült a fülében, mint a szabadság és az élet hívása, a nyúl teljes erejéből nyílegyenesen futott. Átugrotta a bokrokat, majd hirtelen nagy ívben félreugrott, olyan gyorsan siklott át az ágak között, hogy még megreccsermi sem volt idejük, és végül sikerült a róka elől elmenekülnie. Már jó ideje érezte, hogy megmenekült, már rég megállhatott és kifújhata volna magát, de mivel a félelme tovatűnt, és egész lényét öröm töltötte el, ennek az örömnek átadva magát, csak futott és futott, vele szemben száguldott az egész világ: a fekete dombok, a fekete erdő a láthatáron, a falu fölött gomolygó füst... A nyúl egy pillanatra megtorpant, majd újra száguldott, de most már más irányba; ismét megtorpant, hegyezte fülét, és megint előrelendítette gyors, nyugtalan testét. Meg volt győződve róla, hogy újra találkozik a rókával, tudta, hogy ha róka egyszer idevetődött, vadászni fog rá, nem felejti el... Ha leesne a hó, könnyen elbújhatna, de így világos szőre mindenütt elárulja, s a nyúl még éjszaka is félt járni: úgy tűnt neki, hogy még a sötétben is világít; fut a bokrok között, és világít, mint egy fénycsóva; átugorja a zsombékot, és az egész földön látható. Ezért mozdulatlanul feküdt egész éjszakákon át. De nappal sem volt könnyebb. Nappal mindenfelől jól látható fehér bundája. Így hát a nyúl szomorkodott. Akár beleülheti magát a folyóba, hogy véget vessen gyötrelmeinek! Mert a sors igazságtalan az állatokhoz. Egyeseket erővel, bátorsággal, meleg vacokkal ajándékozza meg, s olyan ízletes mancsot ad nekik, hogy egész télen szophatják, és nem tudnak elszakadni tőle. Mások osztályrésze meg az örökös félelem, rettegés. A táplálékot is meg kell szerezniük, magától semmi sem poittyan a szájukba. Ha pedig annyira védelmezni, óvni kell az életüket, már szinte terhűkre válik. így kesergett, szomorkodott a nyúl... A róka azonban nem hagyta őt sokáig szomorkodni és keseregni. Mikor a nyúl lopakodva minden tönk mögött leülve, át akart futni a lóhereföldön, a róka meglapulva a szakadék szélén, követte. S alighogy a tapsifüles befutott a füzesbe a mocsár fölött, alig kezdte rágcsálni a fa kérgét, a róka kiugrott leshelyéről, és futott előre, ahogy csak bírt. Ogy száguldott, mint egy vöröses- barna tűzcsóva, a gaz fölött úszott, amely, úgy látszott, már-már tüzet fog. A nyúl későn vette észre a rókát, de még volt ideje félreugrani, s ezzel a nagy erejű, lendületes ugrással valósággal a róka fogai közül tépte ki magát. A róka meglepetésében megtorpant, s ez elegendő volt, hogy a nyúl veszélyen kívüli távolságba kerüljön tőle. A nyúl nagyon gyorsan futott, hátsó lába olyan sebességgel előzte meg a mellsőt, hogy egyszer-kétszer bukfencet vetett, de azonnal felugrott, s befeketítve a nedves földtől, még elkeseredettebben futott, tovább. A róka folytatta az üldözést. Minél tovább folyt a hajsza, annál irtkább feltámadt benne a ragadozó és a vágy utolérni a zsákmányt. Áhította a győzelmet az üzött- nek és az űzőnek ebben az örökös versenyében, de ugyanakkor ravasz róka volt, tudta, hogy tapasztalt, erős nyulat vett üldözőbe, tudta, hogy csalafintasághoz kell folyamodnia, különben elszalasztja a nyulat. A nyúl épp akkor elbújt a dombok mögött, de tovább futott; összezavarta nyomait és cikázva a napraforgó- meg a krumpliszárak között, újra megérezte azt az örömöt, hogy futott és elfutott, az élet örömét; élvezte, hogy érzi a földet a lába alatt, és az éles levegő szinte megakasztja a lélegzetét. Az élete már nem tűnt olyan fölöslegesnek és terhesnek, ez az elmenekülés bátorságot ébresztett a nyúlban, tudatéra ébredt saját méltóságának, és most úgy érezte, hogy ha az egész világ üldözné őt minden rémületével együtt, el tudna futni előle, győzne. Más győzelmek ugyanis nem adattak meg a nyúlnak. Végre leesett a hó. Nappal kezdődött a hóesés, s a nyúl figyelmesen nézte a levegőben röpködő fehér legyeket, nézte, hogyan ereszkednek le a bundájára, a répaföldre, amelyen látszanak a barázdák, hogyan fehé- redik lassan a messzeség, s a föld ünneplőbe öltözik, és fokozatosan megszűnt érzékelni a távolságot. Füle remegett, éles bajsza oly izgatottan meredezett, mintha veszélyt érezne. A nyúl azonban így fejezte ki örömét. Éjszaka sem szűnt meg a havazás, és a nyúl örülve, hogy most nem veszik őt egykönnyen észre, ugrabugrált egy kicsit a földeken, aztán irány a falu! Ott nesztelenül átsurrant a sötétben, és beugrott a kolhoz kertjébe, ahol megrágta a még meg nem fagyott káposztát, aztán a régi gyümölcsösben találta magát, amelyben a meggyfa kérgével folytatta a táplálkozást, majd a szomszéd udvarban az almafacsemeték kérgét dézsmálta meg. Még egy kicsit ugrabugrált, mintha meg akart volna győződni korlátlan szabadságáról és büntetlenségéről. Pirkadat előtt elindult a földekre. Nem sietett nagyon, jóllakott, és elégedett volt, hogy ilyen jó táplálékhoz jutott, hogy havazik, és a hó eltünteti a nyomait. Végül megállapította, hogy nem is olyan rossz élni a földön, ha vállán okos fej ül, s a lábai erősek. A nyúl még énekelni is próbált, de a cinkék, amelyek értették az énekét, még aludtak, s ezért senki sem tudta meg, mit is dúdolt. Dehet, hogy arról énekelt, milyen vitéz és vidám ő. Vagy talán arról, hogy nem fél sem a rókától, sem a farkastól, még akkor sem, ha egész falkák vennék őt üldözőbe. Vagy arról, hogy ... Nem találgatunk tovább, már csak azért sem, mert maga a nyúl sohasem mondja meg, jól találgattunk-e vagy tévedtünk. Bármennyire is boldognak érezte magát a mi nyúlunk, a kegyetlen sors új találkozást készített elő neki a szörnyű rókával. A hideg és a fagyok beálltával a rókát mind gyakrabban kínozta az éhség, ezért mind gyakrabban eszébe jutott a gyors lábú nyúl, amely oly könnyedén elfutott az orra elől. Éjszakánként már a nyállal álmodott, és álmában kéjesen nyalogatta a száját. Azóta ugyan sikerült a rókának elcsípni néhány kisnyulat, amelyeket jóízűen elfogyasztott, de várva várta azt a pillanatot, amikor megkaparintja azt a szemtelen nyulat. Ö, már nem engedi oly könnyen elfutni, okosan és kitartóan fogja üldözni, és leszámol vele pimaszságáért. A nyúl meg a róka tehát újra találkozott. A róka megismerte régi ismerősét, a tapsifülest, a nyúl nemkülönben. Mind a ketten futásnak eredtek a hóborította mezőn, a nap sugaraiban vakítóan csillogó fagyos jégkérgen. A jégkéreg be-betörede- zett a róka nehéz teste alatt, de a nyúl nyílegyenesen, sebesen száguldott előre. Egy hirtelen ugrás közben azonban a jégkéreg alatta is betört. A nyúl az utóbbi időben kevesen evett, mert mindent hő borított, s a fákra ujjnyi vastagságú jég fagyott, így hát ereje fogytán volt. A róka észrevette, hogy a nyúl már nem olyan erős, mint azelőtt, s azt mondta magában: a türelem rózsát terem, és gyorsabban kezdte szedni a lábait. Most egy bizonyos távolságban futottak egymástól, amely se nem nöJevhen Huzalo* J veke ketti lvóp hegy totts meg: ml/nt na a Volro dett két A tóttá hogy vette üldö őket regg sál mint a m ve, de < cséjl akac a pi rias! konc a i verg a p kicsi lat i hr%!!( A ki a sí lyóp ték futn Mi kerti volt, tette ték, mine hele A va, sek * rült A n' kört, megi sebe Mikc vérv ni. l a ni az í el a nem mine azt hoss- akin baisí nyel csőn tudtí sége hogy e]tet a ny denk sajmí külvi ránd szose egy A amik gyök ta rr rótt, kapó zőn. sem megt pu&k lyóéi mit tak, tán i lame tűnt gadT Vi< lev eg magi csikc léleg dani ki n de 1 kézé Nézd vasz! észéi vadé örült szabi fog mind vakn ken. ja él és n-T - -