Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-03-25 / 12. szám
r «■ Riport a rhodesiai menekültek táborából 187S. III. 25. — Kérem, nyissa ki a fényképezőgépét! — szólított fel a civil ruhás géppisztolyos őr, miután alaposan átkutatta a kézitáskámat, s még a vaku lámpáját is felvillantana velem, hogy meggyőződjön róla, nem valamiféle pokolgépet próbálok becsempészni a Hazafias Fronthoz tartozó ZAPU fZimbabwe Afrikai Népi Unió) egyik főhadiszállására — „valahol Zambiában“, Lusaka környékén. (Zimbabwének nevezik jövendőbeli hazájukat a Rhodesia felszabadításáért küzdő afrikaiak.) Miután teljesítette kötelességét, s átkutatta a vendégségbe hívott újságírók csomagjait, a legnagyobb barátsággal invitált bennünket beljebb a ZAPU „egyik“ főhadiszállásának — tfagy egyszerűen központjának —■ földszintes épületeibe. Kívülről nézve úgy tűnt, mint valamiféle országút menti falatozó, nem pedig a Smith- rendszert döngető, s immár Rhodesia nagyobb részében tevékenykedő fel- szabadítási mozgalom vezérkarának (egyik) központja... De az álcázás érthető, hiszen a rhodesiai vadászbombázók és kommandóegységek mind gyakrabban intéznek támadásokat a ZAPU zambiai bázisai és menekülttáborai ellen. Az sem volt véletlen, hogy a fényképezőgépbe is belekukkantott az őrség; merényletek, robbantási kísérletek fenyegetik nap mind nap a ZAPU-t, sőt, az is megtörtént, hogy a lusakai kórházban fekvő sebesült gerillákra orgyilkosok törtek. Szólnak a dobok Lusakát már egy órája magunk mögött hagytuk, rozsdavörös lateritos földúton robogtunk a ZAPU terepjáróján, a rögös föld rázta-dobálta kocsinkat, vastag porfelhőt vertünk magunk után. Mellettünk géppisztolyos gerilla figyelte a nyomasztóan mozdulatlan tájat. Ha feltűnt egy ember az úton, amint meghallotta közeledő gépkocsink zaját, az árokba vetette magát — mintha ösztönösen is az ismeretlen jövevény ellen védekezne, aki ellenség is lehet. A reggeli lusakai újságok arról írtak, hogy Livingstone környékén több század katonaság üldöz három rhodesiai szabotőrt. De ki tudja, hová jutottak az őket körülvevő gyűrűből? Zambia végtére is „frontország“ — nemcsak Rhodesiával szemben, hanem azt is számításba véve, hogy a gerillák fegyverei közül néhány avatatlanok kezébe is kerülhet, és rontja a közbiztonságot... Hogy kitől félt az előttünk az árokba ugró férfi — ezt ő tudná megmondani. Egyszerre két gépkocsi érkezett a táborba: a mi terepjárónk és egy hatalmas teherautó, A dobok Zimbabwéért szólnak ... Tánc egy menekülttáborban az UNICEF (az ENSZ gyermeksegélyezési szervezete) emblémájával. A rő- zsékkel megszórt sártengerből kocsinkat balra, egy tisztás felé irányították, ahonnan zeneszó áradt felénk. De mi jobbra néztünk, ahol a teherautót száznál több fiú rohanta meg, fehér nylonzsákokat kapkodtak le róla: megérkezett a köles és a zabpehely. Ma lesz ebéd! Azt éreztem, hogy a táncot, dob- szőt csak nekünk — újságíróknak és televíziós kameráknak — rendezték. Valahogyan másként képzeltem el az erdőbe telepített — és a helyét a rhodesiai légierő támadásai miatt gyakran változtatni kényszerülő — menekült- tábort. A távoli Európából érkezőket azonban ezúttal is magával ragadta az afrikai dobok dübörgése, a gitárszóval és ütemes tapssal kísért kórus hangja, a szűnni nem akaró tánc, a mezítelen lábakra erősített, kis tökhéjakból készített csörgők hangja. De a messzire hangzó dobszó és az ének hatalmába kerítette azokat a rhodesiai-zimbabwei fiúkat, férfiakat is, akik körülülték a kis tisztást, s maguk is énekelték a dalt — Zimbabwéről, a Zambezi folyón túli hazáról, ahonnan ide kergette őket a rémület, vagy éppen a bátorság. Hiszen a felnőttek egy része fegyveres kiképzésre jelentkezik és \ Susan Kaunda, a női menekülttábor húszéves vezetője éhes tekintetek gazdái mind közelebb merészkednek a kondérokhoz, és csak a nevelők, tanítók sípjele, hangos kiáltása szorítja vissza őket a „konyhától“ ... — Naponta hányszor kaptok enni? — Egyszer. Igen, egy nap egyszer ... — feleli egy tizenkét éves fiú, a kon- dérokra tapadt szemekkel. Másnap a női táborban jártunk. Victory — ezt a nevet adták a sátrakból, földbe vájt vermekből és néhány téglabarakkból álló hatalmas új településnek. A szerencsésebbek — és a kisgyermekes anyák — a barakkokban kaptak szállást, 40—80 személyes termekben. A szorosan egymás mellé helyezett emeletes ágyakban négyen alszanak: ketten minden fekhelyen. S közel nyolcezer fős női táborban így is ezrek élnek a föld alatt. Igen, szó szerint: a föld alatt. Elnézést a hasonlatért, de ezeket az egy- és kétszemélyes vermeket csak az ürgelyukakhoz hasonlíthatjuk. A kislány tankönyvével a bejárati lyuk szélén ül, s ha repülőzúgást hall, azonnal a verembe bújik. És hányán töltik a nap nagy részét a veremben? A bejárati lyuknál, de testük nagy részével mégis a földben, összegörnyedve olvasnak, tanulnak. Hány hónap vár rájuk még ezekben a vermekben, amelyekből sokat a rhodesiai légierő bombái vájtak a vörös zambiai földbe? Ök reménykednek, s csak hónapokról beszélnek. „Augusztusban szeretnék otthon lenni“ ... „Szeptemberre biztosan haza mehetünk Bulawayóba“... „A szüléimről nem tudok“ ___„Itt jó, mert tanulhatu nk" ... — hangzanak a ndebele és sóna nyelvből angol közvetítéssel fordított mondatok. A varrőmííhelyben Susan Kaunda, a női tábor vezetője csak húszéves. Tanítónőnek készül, de most nyolcezernyi táborlakó gondja ráncolja homlokát. Egyik fiútestvére otthon, Rhodesiában harcol fegyverrel, a másik itt, Zambiában jár iskolába. A Victory — Győzelem — nevet viselő menekülttábor lakói közül ezrek élnek a földalatti vermekben (Sebes Tibor felvételei) visszatér az ősi földre, a fiatalabbak pedig itt járnak iskolába, a zsúfolt sátrakban és a fészerszerű tantermekben készülnek a közelinek remélt hazatérésre. A dobok itt Zimbabwéért szólnak és ez a dal mind nagyobb területeken szárnyal fel a Zambezitől délre is, ahol már a Hazafias Front fegyvere seié a hatalom. Naponta egyszer A hatalmas kondérokban már főtt áz első adag kása, tucatnyian sürgölődtek a tűz körül, mohó tekintetek lesték, hogyan keverik kétméteres fakanalakkal a fehér masszát. A közeli kis patakból hordták a vizet, ott mosták a bádogtányérokat, s a kása számunkra szokatlan illatát a sátrak és rőzséből font kunyhók felé vitte a szél... Az egyik fészerben tucatnyi fiú csirkét bontott, gondosan külön edényekbe vagy kupacokba rakosgatva a csirkék máját, zúzáját, szárnyát, combját, nyakát ... Ma „különleges világnap“ ígérkezik: a kása mellé paprikás szósz, sőt egy kis csirkehús is kerül. A sóvárgó, Két lánytestvére is tanul. Amikor végigvezetett bennünket a barakkok között, csak a nyugalmát és a higgadtságát csodáltuk. Mi lesz, ha elered az eső és elönti a veremlakásokat? Susan bízik benne, hogy hamarosan elkészülnek az új barakkok és a kórház, ami nagyon hiányzik. A varróműhelyben 74 lány dolgozhat a főként kézzel hajtott varrógépeken. Női ruhákat és gyermeköltözeteket csinálnak egyetlen szakember, Mark Dube irányításával. Dube 38 éves, Botswanán át szökött ki Rhodesiából, de a családja otthon maradt. Semmit sem tud róluk. Dube 1963 óta a felszabadító mozgalom aktivistája, s a letartóztatás elől kellett két éve elmenekülnie. Nyolcvanezer rhodesiai menekült él Zambiában, 20—30 ezer Botswanában és Mozambikban. De tíz és tízezrek Rhodesián belül is, egyedül Bulawa- yóban egy 80 ezer afrikait befogadó új nyomortelep alakult ki. A Smith-re- zsim csapatai füstölték ki őket otthonukból: senki sem maradhatott hátra a „gerillagyanúsnak“ tekintett övezetekben — se ember, se kutya, se macska ... SEBES TIBOR Hatalmas kondérokban főzték a táborlakók ebédjét, a zabkását
