Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)

1979-03-25 / 12. szám

r «■ Riport a rhodesiai menekültek táborából 187S. III. 25. — Kérem, nyissa ki a fényképező­gépét! — szólított fel a civil ruhás géppisztolyos őr, miután alaposan át­kutatta a kézitáskámat, s még a vaku lámpáját is felvillantana velem, hogy meggyőződjön róla, nem valamiféle po­kolgépet próbálok becsempészni a Ha­zafias Fronthoz tartozó ZAPU fZimbab­we Afrikai Népi Unió) egyik főhadi­szállására — „valahol Zambiában“, Lu­saka környékén. (Zimbabwének neve­zik jövendőbeli hazájukat a Rhodesia felszabadításáért küzdő afrikaiak.) Miután teljesítette kötelességét, s átkutatta a vendégségbe hívott újság­írók csomagjait, a legnagyobb barát­sággal invitált bennünket beljebb a ZAPU „egyik“ főhadiszállásának — tfagy egyszerűen központjának —■ földszintes épületeibe. Kívülről nézve úgy tűnt, mint valamiféle országút menti falatozó, nem pedig a Smith- rendszert döngető, s immár Rhodesia nagyobb részében tevékenykedő fel- szabadítási mozgalom vezérkarának (egyik) központja... De az álcázás érthető, hiszen a rhodesiai vadászbom­bázók és kommandóegységek mind gyakrabban intéznek támadásokat a ZAPU zambiai bázisai és menekülttábo­rai ellen. Az sem volt véletlen, hogy a fényképezőgépbe is belekukkantott az őrség; merényletek, robbantási kí­sérletek fenyegetik nap mind nap a ZAPU-t, sőt, az is megtörtént, hogy a lusakai kórházban fekvő sebesült ge­rillákra orgyilkosok törtek. Szólnak a dobok Lusakát már egy órája magunk mö­gött hagytuk, rozsdavörös lateritos földúton robogtunk a ZAPU terepjáró­ján, a rögös föld rázta-dobálta kocsin­kat, vastag porfelhőt vertünk magunk után. Mellettünk géppisztolyos gerilla fi­gyelte a nyomasztóan mozdulatlan tá­jat. Ha feltűnt egy ember az úton, amint meghallotta közeledő gépko­csink zaját, az árokba vetette magát — mintha ösztönösen is az ismeretlen jövevény ellen védekezne, aki ellen­ség is lehet. A reggeli lusakai újságok arról írtak, hogy Livingstone környé­kén több század katonaság üldöz há­rom rhodesiai szabotőrt. De ki tudja, hová jutottak az őket körülvevő gyű­rűből? Zambia végtére is „frontország“ — nemcsak Rhodesiával szemben, ha­nem azt is számításba véve, hogy a gerillák fegyverei közül néhány ava­tatlanok kezébe is kerülhet, és rontja a közbiztonságot... Hogy kitől félt az előttünk az árokba ugró férfi — ezt ő tudná megmondani. Egyszerre két gépkocsi érkezett a táborba: a mi te­repjárónk és egy hatalmas teherautó, A dobok Zimbabwéért szólnak ... Tánc egy menekülttáborban az UNICEF (az ENSZ gyermeksegélye­zési szervezete) emblémájával. A rő- zsékkel megszórt sártengerből kocsin­kat balra, egy tisztás felé irányították, ahonnan zeneszó áradt felénk. De mi jobbra néztünk, ahol a teherautót száz­nál több fiú rohanta meg, fehér nylon­zsákokat kapkodtak le róla: megérke­zett a köles és a zabpehely. Ma lesz ebéd! Azt éreztem, hogy a táncot, dob- szőt csak nekünk — újságíróknak és televíziós kameráknak — rendezték. Valahogyan másként képzeltem el az erdőbe telepített — és a helyét a rho­desiai légierő támadásai miatt gyakran változtatni kényszerülő — menekült- tábort. A távoli Európából érkezőket azon­ban ezúttal is magával ragadta az afrikai dobok dübörgése, a gitárszóval és ütemes tapssal kísért kórus hangja, a szűnni nem akaró tánc, a mezítelen lábakra erősített, kis tökhéjakból ké­szített csörgők hangja. De a messzire hangzó dobszó és az ének hatalmába kerítette azokat a rhodesiai-zimbabwei fiúkat, férfiakat is, akik körülülték a kis tisztást, s maguk is énekelték a dalt — Zimbabwéről, a Zambezi fo­lyón túli hazáról, ahonnan ide kerget­te őket a rémület, vagy éppen a bá­torság. Hiszen a felnőttek egy része fegyveres kiképzésre jelentkezik és \ Susan Kaunda, a női menekülttábor húszéves vezetője éhes tekintetek gazdái mind közelebb merészkednek a kondérokhoz, és csak a nevelők, tanítók sípjele, hangos kiáltása szorítja vissza őket a „kony­hától“ ... — Naponta hányszor kaptok enni? — Egyszer. Igen, egy nap egyszer ... — feleli egy tizenkét éves fiú, a kon- dérokra tapadt szemekkel. Másnap a női táborban jártunk. Vic­tory — ezt a nevet adták a sátrakból, földbe vájt vermekből és néhány tég­labarakkból álló hatalmas új település­nek. A szerencsésebbek — és a kis­gyermekes anyák — a barakkokban kaptak szállást, 40—80 személyes ter­mekben. A szorosan egymás mellé helyezett emeletes ágyakban négyen alszanak: ketten minden fekhelyen. S közel nyolcezer fős női táborban így is ezrek élnek a föld alatt. Igen, szó szerint: a föld alatt. Elnézést a ha­sonlatért, de ezeket az egy- és kétsze­mélyes vermeket csak az ürgelyukak­hoz hasonlíthatjuk. A kislány tanköny­vével a bejárati lyuk szélén ül, s ha repülőzúgást hall, azonnal a verembe bújik. És hányán töltik a nap nagy részét a veremben? A bejárati lyuk­nál, de testük nagy részével mégis a földben, összegörnyedve olvasnak, ta­nulnak. Hány hónap vár rájuk még ezekben a vermekben, amelyekből sokat a rho­desiai légierő bombái vájtak a vörös zambiai földbe? Ök reménykednek, s csak hónapokról beszélnek. „Augusz­tusban szeretnék otthon lenni“ ... „Szeptemberre biztosan haza mehe­tünk Bulawayóba“... „A szüléimről nem tudok“ ___„Itt jó, mert tanulha­tu nk" ... — hangzanak a ndebele és sóna nyelvből angol közvetítéssel for­dított mondatok. A varrőmííhelyben Susan Kaunda, a női tábor vezetője csak húszéves. Tanítónőnek készül, de most nyolcezernyi táborlakó gondja ráncolja homlokát. Egyik fiútestvére otthon, Rhodesiában harcol fegyverrel, a másik itt, Zambiában jár iskolába. A Victory — Győzelem — nevet viselő menekülttábor lakói közül ezrek élnek a földalatti vermekben (Sebes Tibor felvételei) visszatér az ősi földre, a fiatalabbak pedig itt járnak iskolába, a zsúfolt sát­rakban és a fészerszerű tantermekben készülnek a közelinek remélt hazaté­résre. A dobok itt Zimbabwéért szólnak és ez a dal mind nagyobb területeken szárnyal fel a Zambezitől délre is, ahol már a Hazafias Front fegyvere seié a hatalom. Naponta egyszer A hatalmas kondérokban már főtt áz első adag kása, tucatnyian sürgölődtek a tűz körül, mohó tekintetek lesték, hogyan keverik kétméteres fakanalak­kal a fehér masszát. A közeli kis pa­takból hordták a vizet, ott mosták a bádogtányérokat, s a kása számunkra szokatlan illatát a sátrak és rőzséből font kunyhók felé vitte a szél... Az egyik fészerben tucatnyi fiú csirkét bontott, gondosan külön edényekbe vagy kupacokba rakosgatva a csirkék máját, zúzáját, szárnyát, combját, nya­kát ... Ma „különleges világnap“ ígér­kezik: a kása mellé paprikás szósz, sőt egy kis csirkehús is kerül. A sóvárgó, Két lánytestvére is tanul. Amikor vé­gigvezetett bennünket a barakkok kö­zött, csak a nyugalmát és a higgadt­ságát csodáltuk. Mi lesz, ha elered az eső és elönti a veremlakásokat? Susan bízik benne, hogy hamarosan elkészülnek az új barakkok és a kór­ház, ami nagyon hiányzik. A varróműhelyben 74 lány dolgozhat a főként kézzel hajtott varrógépeken. Női ruhákat és gyermeköltözeteket csi­nálnak egyetlen szakember, Mark Du­be irányításával. Dube 38 éves, Bots­wanán át szökött ki Rhodesiából, de a családja otthon maradt. Semmit sem tud róluk. Dube 1963 óta a felszaba­dító mozgalom aktivistája, s a letartóz­tatás elől kellett két éve elmenekülnie. Nyolcvanezer rhodesiai menekült él Zambiában, 20—30 ezer Botswanában és Mozambikban. De tíz és tízezrek Rhodesián belül is, egyedül Bulawa- yóban egy 80 ezer afrikait befogadó új nyomortelep alakult ki. A Smith-re- zsim csapatai füstölték ki őket ottho­nukból: senki sem maradhatott hátra a „gerillagyanúsnak“ tekintett öveze­tekben — se ember, se kutya, se macs­ka ... SEBES TIBOR Hatalmas kondérokban főzték a táborlakók ebédjét, a zabkását

Next

/
Oldalképek
Tartalom