Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-03-25 / 12. szám
ttJSZÓ 19 79. I. 25. 11 emiczky László festőművész hetvenéves, és aki ismeri, nem nagyon hiszi el róla. Erőteljes, dinamikus egyénisége még ma is telve vitalitással, energiával. Három éve, huszonhét évi szolgálat után vonult nyugdíjba. Liptói. 1909. március 24-én született az ősi családi birtokon, Csemiczen és nemcsak a harmincas, negyvenes vagy ötvenes években járt haza, de ideje nagy részét ma is itt tölti. Vajon mi köthet egy embert ennyire a szülőföldjéhez, hogy él, mit gondol mai életünkről? S vajon, aki ennyire szereti saját szülőföldjét, az miért festi a Csallóközt, mi az, ami ebben a tájban is megragadja őt? — indulok hozzá, hogy beszélhessünk, választ kapjak a kérdéseimre. — Most nem nagyon dolgozom — mondja szinte magától —, nincs türelmem. De majd nyáron ... — Nyáron? — Igen, alig várom, hogy kitavaszodjék és elvonulhassak föl, Liptóba. Van egy komoly tervem. Régen nagyon sokat portréztam és ma is szeretném folytatni ezt a ínunkát. Van egy nagyon régtől dédelgetett álmom ... Szeretnék végre egy olyan felülről megvilágított műtermet, mint amilyenek Budapesten vatjnak. De talán majd az idén... Van ott, Liptóban a házam mellett, egy hatszor öt méter nagyságú kamraszerű valami, azt szeretném átalakítani műteremmé. A portréhoz kell a felülről negyvenötös szögben eső fény... Lehet ugyan oldalról megvilágosított arcot is portrézni, de az -nem az igazi, az oldalfény ketté szeli, lenyesi az arc felét, és milyen az az arc, amelynek csak a fele van meg? — A portré az egyik legnehezebb műfaj— Nem könnyű, m biztos. Sőt! Nem lehet benne hazudni, a portrénál mindent tudni kell s ennélfogva rengeteg is vele a probléma. Oj időket élünk, új gondok-bajok merülnek fel, vajon hogyan megoldani ezeket? Egyáltalán, miként legyen egy portré mai? Az ember ma is olyan, mint néhány száz évvel ezelőtt, de változott is és ezeket a változásokat az arcán is viseli. Ha portrét festek, igyekszem visszatükrözni ezt a változást is, az ember életét, s ha ez sikerül, akkor úgy érzem, nemcsak az ember mai, de a téma is... Egy pszichológiai portréban benne kell lennie a korunknak is. Természetesen érzékenyen kell nekiállni és nemcsak a dolgok felületét kell megragadni, de az emberi mélységeket is, az egyéniséget. Ha valakiről portrét szeretnék készíteni, előbb igyekszem megismerkedni vele, arra törekszem, hogy ellessem titkait, s ha ez sikerül, akkor a portré is jó. Megesett már, hogy a portrém a felfedezés erejével hatott még azokra is, akik az alannyal éltek, ismerték. Amikor meglátták az arcképet, azt mondták, hogy valójában csak most ismerték meg élettársukat. — A portré mellett tájképeket is fest. —- Sok tájképet festettem, s a táj még ma is vonz. Rengeteg akvarellt festek, de még mindig nem annyit, hogy elég lenne. Mindent elvisznek, széthordják a képeimet. Eddig festettem már vagy tízezer képet, de azt mind széthordták; mind a nép között és a képtárakban van. És nemcsak idehaza! Prágától Budapestig, Párizstól Londonig, Vlagyivosztoktól Chicagóig mindenütt megtalálhatók. Három akvarellem van például a párizsi Louvre-ban. Én voltam az első a szocialista államokból, akitől akvarelleket vásárolt ez a képtár. Egyszerűen nem tudok belőlük eleget készíteni, festeni... Természetesen elsősorban Liptót, szülőföldemet festem... — Mi az az erő, ami újra és újra visszahúzza Liptóba? — A föld, maga Liptói Szeretem ezt a tájat, a táj csodálatos festőiségét. Nem is véletlen, hogy annyi jó festőt adott ez a vidék. Valahogy olyan emberiek az arányai... — Érdekes, pedig mi, más vidékről valók, inkább zordnak, kegyetlennek hisszük ezt a tájat. — Zord is, kegyetlen is, de én ennek ellenére nagyon szeretem. Tavaly például, alig volt nyár, állandóan esett, fekete volt az ég alja, s én mégis nagyon jól éreztem magamat ott. Talán mert nemcsak a tájat, de az embereket is nagyon szeretem. Közülük való vagyok. Egyek velem. Ott nőttem fel közöttük, velük örültem, velük búslakodtam. Az apám, bár kisnemesi családból származott, maga is rengeteget dolgozott. Örökség szeriint a családunké volt ugyan az a három kis falu, de mi sohasem az uraik, hanem szomszédaik, társaik voltunk és ez a kapocs még ma is összeköt bennünket. Mindenkit ismerek és engem is ismer mindenki. Mindennapi eset, hogy meglátogatnak vagy hogy én térek be hozzájuk. Amikor egész nap kint festek, egyszer csak hoznak egy bögre aludttejet, meg egy karaj kenyeret. Máskor meg gyümölcscsel kínálnak. Utánam küldik a gyereküket. Nagylelkűnk, tiszták, amilyen tiszták csak a kétkezi munkásemberek tudnak lenni. Persze, azért sok minden fáj is. Elsősorban a rengeteg változás, ami ezt a tájat is érte. Kő kövön nem maradt és ez nekem nagyon fáj, mert ezzel életem egy részét vesztettem el. Szülőfalum, Csemicze, víz alatt van. Elöntötte a liptómáriai duzzasztó víztömege. Lehet, nagyon nehéz megérteni ezt a fájdalmat, de én nemcsak hogy itt születtem, de ötven éven át állandóan visszajártam. 1951-ben, mielőtt meghalt az apám, megígértem neki, hogy soha nem hagyom el ezt a tájat. Persze, ki tudta akkor, hogy mi következik, s hogy épp az a változás hozza mindazt, amit mi óhajtottunk a leginkább... De azért szerencsém is volt, mert lényegében nem kellett egészen elhagynom azt a tájat, ahol születtem, nevelkedtem. Épp csak egy kicsit feljebb húzódtam a víz elől, és ma igyekszem jóra fordítani a dolgot. Oj témákat keresek és találok. Itt van mindjárt az a csodálatos nagy víztükör, amelybe ha belenézek, fájdalmat érzek és keresem az egykori házakat, mezőket, de amely úgy játszik az emberrel, mint egy pajkos, huncut kölyök. A tájnak természetesen egészen más a hangulata, más a lelke. Odavannak a régi, meghitt zugok, de kerültek helyettük újak, s én arra törekszem, hogy a változásban ne csak a veszteséget érezzem, de a gazdagodást, ez egész nép gazdagodását is lássam és megmutassam. — Látom, a víz szintén éltető eleme. Talán ez hozta valaha Vereknyére s a Csallóközbe is? — Elég sokat festettem, nemcsak Ve- reknyén, de lejjebb is, Vökön meg szerte a Csallóközben. Hogy miért? Sok szép részletet találtam ott. Engem a Kis-Duna partja mindig egy kicsit a Vágra is emlékeztetett. Sehol másutt nem találtam meg azokat a partmenti kavicsokat, amikkel úgy tudott játszani a folyó. Vereknyénél és a Csallóköz déli területein viszont nagyon sok ilyen helyet találtam. Volt például ott, valahol Vereknye előtt három fűzfa, amelyek úgy álltak egymás mellett, mint a háromkirályok. És hogy ott álltak, volt bennük valami ősi összetartás, valami ősi kollektivitás, egymásrautaltság, családiasság és esténként valami egészen szokatlan és kivételes lila fény világított felettük. — Lila fény a fűzfák felett? Lila fény a Csallóköz felett? Bár magam épp erről a tájról származom, ilyet még soha nem láttam. Persze, mégis el tudom hinni, sőt, örömmel hiszem és most már látom is, mintha magam is emlékeznék rá, ahogy most beszél róla. — Persze én nemcsak a tájat, de a csallóközi embereket is nagyon szeretem, akárcsak a liptóiakat. Itt is találtam az emberekben valami ősiséget, valami kivételes alkati tudajdonságot, ami mindenütt másutt hiányzott az emberekből. Volt és van bennük valami szokatlan, valami, amit én mint festő, szóba nem nagyon tudok elmondani, de ami mindig nagyon is odakivánkozott a képeimre. — Többször említi a népet. Képein roggyant járású asszonyok vonszolják a testüket, riadt tekintetű gyerekek néznek vissza ránk. Hogyan lehet az, hogy egy ősi nemesi család fia nem urakhoz, hanem a legszegényebbekhez pártolt. Ön kommunista, mikor, hogyan és miért lépett be a kommunista pártba? — 1929-ben Budapesten ismerkedtem meg a kommunista párt eszméivel, itt kerültem a mozgalomba és itt léptem be a pártba is. 1932-ben részt vettem egy marxista szemináriumon és ettől fogva alkotásaimban is uralkodóvá vált ez a gondolkodási forma. Mindez természetes is volt a számomra, mert mindig is a nincstelenek között éreztem magam otthon. — Nehéz idők voltak azok — vetem közbe, és arról érdeklődöm, hogy kikkel találkozott, kikkel tartotta a kapcsolatot. De amikor ezt kimondom, mintha valami nehéz árnyék futna végig a homlokán. — Rossz emlékek? — Nem, dehogy. Rengeteg jó és szép emlékem fűz ahhoz az időhöz. Hiszen hogy mást ne mondjak, családi szálak fűztek Bartók Bélához, Rudnay Gyulához és rajtuk kívül is sok jeles emberrel találkoztam. József Attilával, Móricz Zsigmonddal, Bernáth Auréllal hozott össze a sors... — Hát akkor honnan ez a hirtelen támadt aggodalom? — Nem, semmi, éppen csak az a hetven év, ami elszaladt. Nagy idő. Mennyi minden történt az emberrel ez alatt a hetven év alatt. Megjártam Párizst, Olaszországot, aztán jött a háború. Budapesti barátaim után idehaza újabbakkal találkoztam. Lőrincz Gyulával, Laco Novameskfvel, Ján Poniőannal. A műteremben találkozgattunk. Hallgattuk a rádiót, figyeltük a híreket, készültünk a felkelésre. Az volt a parancs ellenem, hogy elfogni és azonnal főbe lőni. — és a háború után? Mint a képző- művészeti főiskola tanára, mindig is nagy támasza volt a magyar származású növendékeknek. — Nem tagadom, mindig igyekeztem segíteni azoknak, akik Liptőból vagy valahonnan a magyarok lakta vidékről jöttek, de ugyanakkor mindig megmondtam nekik, hogy keményen kell dolgozniuk, ha azt akarják, hogy érvényesül jön a tehetségük ... Peregnek az emlékek. Jöttek az ötve nes évek. Elsők között írta le gondolatait a szocialista realizmusról, majd az ötvenes évek végén megszervezte az Elet [Zivotj nevű képzőművészeti csoportot. Közben tanított és nyarait pedig Liptóban töltötte, hogy újra és újra erőt gyűjtsön a munkához. Persze még ma is ezt teszi. Dolgozik, vagy legalábbis készül a munkára, mint a hetven év alatt mindig, ha jött a születésnapja, a tavasz, s ébredt a természet. NÉMETH ISTVÁN Tavasz (Akvarell) (Foto: CSTK) Csemiczky László műtermében Látogatóban Csemiczky László festőművésznél
