Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-03-18 / 11. szám
A második világháborúi követő évek egyik jelentős eseményére 1954 elején került sor: Berlinben találkozott a négy nagyhatalom külügyminisztere. Ezekben a hetekben emlékeztünk meg a konferencia 25. évforduló járói, amely nemcsak európai, hanem világviszonylatban is számottevő lépésnek könyvelhető el a béke megőrzéséért a háború ellen vívott harcban. Negyed évszázad elég hosszú idő ahhoz, hogy sokat elfelejtsünk, hogy az emberi emlékezet sok mindent megszépítsen. Ezért nem árt, ha néha fellapozzuk az öreg újságokat, leporoljuk a levéltárak anyagait. A korábbi hidegháborús évekkel szemben az ötvenes évek közepe a békés egymás mellett élés politikájának meghozta az első sikereket. Nagyon nehéz időszak volt ez. Amint John Foster Dulles, az ismert amerikai politikus akkoriban jellemezte: „háborús szakadák szélén egyensúlyozott" a világ. Az ázsiai földrész két térségében pedig igazi háború dúlt, nemcsak „hideg“: Koreában és Indokínában. A hidegháborús politika Nyugat-Európában tisik német állam létezését. Az NDK ennek ellenére további erőfeszítéseket tett az újbóli egyesítésre, a Szovjetunióval közösen kereste a megosztottság felszámolásának lehetőségeit. Az NSZK megalakulása után az USA azonnal lépéseket tett, hogy a nyugatnémet államot bevonja az Észak-atlanti Szerződés Szervezetébe (NATO), amely 1949. április 4-én jött létre, tehát röviddel Nyugat-Német- ország megalakulása előtt. Az Egyesült Államok feltételezte, hogy a nyugatnémet hadsereg jelentős erőt képvisel majd Európa szocialista országaival szemben, hiszen terveikről az USA diplomáciai körei még mindig nem mondtak le, szerették volna, ha sikerül az ellenőrzésük alá vonni Kelet-Európát. Nyugat-Németország újrafelfegyverzésének tervét azonban több nyugat-európai ország is ellenezte, ahol a közvélemény még nem felejtette el a náci megszállás borzalmait. Nem véletlen, hogy az NSZK újrafelfegyverzésének leghangosabb szószólói az egykori SS-ek és más náci szervezetek soraiból verbuválódtak. Az „európai hadsereg" létrehozásának gondolata francia kezdeményezésre született, s ebben, a NATO-ban a nyugatnémet egységek csak kis hányadot alkottak volna a francia, olasz és más pikus jelenségnek számított. A világháborút követően Európa több országában győzött a népi demokratikus forradalom, amit a nemzetközi imperializmus minden úton-módon szeretett volna felszámolni. Az európai erőviszonyok viszont nem kedveztek annyira az imperializmusnak, hogy a népi demokráciákat erőszakkal vissza tudta volna téríteni a kapitalizmus igájába, s így „csak vasfüggönnyel" osztotta ketté Európát. Nyugat- Eurőpa vezető erej$ a NATO lett — az USA irányítása alatt — Kelet-Európa pedig a Szovjetunióval együttműködve a szocializmus útjára lépett. A Szovjetunió 1953 elején a békés egymás mellett élés lenini politikájának szellemében széles körű békeoffenzívát indított. Annak ellenére, hogy Európa legbonyolultabb problémája Nyugat-Németország remilitarizációja volt, a szovjet diplomácia a világbékéért vívott harcot globálisan értelmezte. 1953-ban a vezető nagyhatalmak, amelyek a második világháborúban a Hitler-ellenes koalíciót alkották, döntöttek a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország külügyminisztereinek találkozója felől. Az 1954 január végére tervezett tanácskozáson mindenekelőtt a megosztott Németország bonyolult problémáit kellett napirendre tűzni, de az osztrák kérdés megoldását és az ázsiai helyzet rendezési irányát illetően is pozitív eredményeket vártak tőle. Amikor a világimperializmusnak nem sikerült az ellenőrzése alá vonnia egész Európát, arra törekedett, hogy legalább minél többet „szerezzen“ magának: a negyvenes évek vége felé mindent megtett azért, hogy Németország három nyugati megszállási övezetét bekapcsolja saját hatalmi rendszerébe. Bár a szövetségi szerződések — beleértve a potsdami szerződést is — Németországot egységes egésznek tüntették fel, az USA, Nagy-Britannia és Franciaország egész sor lépést tett a célból, hogy felosszák Németországot, létrehozzák az önálló nyugatnémet államot. Elsőként 1946. december 2-án egyesítették az amerikai és a brit megszállási övezetet, majd 1948. február 9-én valamiféle „gazdasági kormányt" hoztak létre, a három nyugati övezetben. Végül az 1948. június 18-í pénzreform elválasztotta ezeket a szovjet övezettől. A gazdasági és pénzügyi szétválasztás után egymást követték az olyan lépések, amelyek az önálló Német Szövetségi Köztársaság létrehozását szorgalmazták. Ez meg is alakult, 1949. szeptember 20-án. Németországban a demokratikus és békeerők a Német Demokratikus Köztársaság megalakítására törekedtek, ami minden haladó német polgár kívánságának megfelelt. A kidolgozott alkotmánynak természetesen csak a szovjet megszállási övezetben lehetett érvényt szerezni. így 1949. október 7-én alakult meg az NDK. Az NSZK amerikai segédlettel úgy kezdett fellépni mindenütt, mint Németország egyedüli jogosult képviselője, s nem akarta elismerni a mánemzetiségű alakulatok mellett. Ez az elképzelés azonban csak a nyugat-európai közvélemény megnyugtatására szolgált, amelynek nagyobb része szembehelyezkedett a remilltarizációs tervekkel. 1952 tavaszán egymással teljesen ellentétes események történtek. Március 10-én a Szovjetunió jegyzéket terjesztett elő, javasolva egy békeszerződés megkötését az újraegyesített Németországgal, amely katonailag semleges lett volna. Ezzel szemben a nyugati nagyhatalmak 1952. május 26-án Bonnban megállapodást írtak alá az NSZK- val, amely módosította a megszállás alapelveit és lehetőve tette, hogy az NSZK belépjen a NATO- ba. Egy nappal később május 27-én Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg és az NSZK Párizsban szerződést kötött az Európai Védelmi Közösség (EVK) létrehozásáról, ennek keretében kellett volna megalakítani az „európai hadsereget“. A nyugat-európai országok közvéleményét ezek a mesterkedések korántsem győzték meg. Főként a francia és olasz parlamentre gyakorolt a lakosság erős nyomást, úgyhogy ez a kettő nem is ratifikálta kormánya javaslatát az EVK létrehozásáról. A nyugat-európai emberek ellenállása teljesen érthető volt, hiszen a második -világháború tragikus emlékei még élénken éltek tudatukban. A Nyugat-Európában kibontakoztatott intenzív kommunista és szovjetellenes kampány ellenére a Szovjetunió fokozta erőfeszítéseit a német kérdés békés megoldására és a négy külügyminiszter konferenciájának előkészítésekor ismét felvetette az európai biztonság gondolatát, amely már a második világháború előtt is a fasizmus megállításának egyedüli járható útja volt. De akkor nem sikerült teljes mértékben megvalósítani, s ezért nem lehetett a világháború kitörését sem megakadályozni. A berlini konferencia tapasztalatai 1954. január 25-én került sor Berlinben a rendkívül jelentős diplomáciai eseményre. A Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország külgyminiszterének célja az volt, hogy mérlegeljék Németországban a békés rendezés lehetőségeit és megkíséreljék felújítani a négy nagyhatalom együttműködését az európai béke biztosítása érdekében. A német kérdést illetően két koncepció került szembe egymással. A szovjet elképzelés, tiszteletben tartva a két német állam realitásait, először lehetőséget kívánt nekik adni az együttműködésre, majd fokozatosan, föderáció útján sor kerülhetett volna az egyesülésre, hogy mint egy semleges német állam részt vehessen az európai politika fejlesztésében. E koncepció alapjául a korábbi szovjet javaslatok és jegyzékek szolgáltak. A Szovjetunió szorgalmazta azt is, hogy mindkét német állam aktívan vegyen részt a berlini konferencia munkájában. Az NDK 1954. január 20-án egy rendkívüli memorandumban elő is terjesztette álláspontját. A nyugati koncepció más elveket követett. Az elképzeléseket az angol külügyminiszter ismertette két társa nevében is. A német problémát „megszállási alapon“ közelítették meg; a nagyhatalmaknak mindenekelőtt biztosítaniok kellett volna a „szabad választásokat" egész Németországban, s az elképzelés szerint a továbbiakban fokozatosan létrejött volna az össznémet Szövetségi Gyűlés, majd az össznéimet kormány, amellyel a nagyhatalmak megkezdték volna a békeszerződésről a tárgyalásokat. A választási törvény és a belső rendezés alapelveit ugyancsak a nagyhatalmak határozták volna meg, amelyeknek továbbra is döntő befolyással kellett volna lenniök Németország fejlődésére. Az egymástól eltérő vélemények miatt a berlini konferencia nem tudta megoldani a német kérdést. A négy külügyminiszter tárgyalása azonban nem volt eredménytelen, ugyanis az osztrák kérdés megoldásában történt haladás. Néhány ponttól eltekintve sikerült előkészíteni az Ausztriával kötendő államszerződés alapjait, melynek aláírására egy évvel később, 1955. május 15-én került sor Bécsben. Éppen ennek az országnak a semlegesítése tette lehetővé az államszerződésről szóló megállapodást és úgyszintén példaként szolgálhatott volna a német kérdés megoldásához is. A nyugati hatalmaknak azonban le kellett volna mondaniok remilitarizációs terveikről és arról az álmukról, hogy egész Európát bekebelezzék. Erre természetesen nem voltak hajlandók. Szovjet javaslat Vjacseszlav Molotov szovjet külügyminiszter 1954. február 10-én javaslatot tett az európai béke biztosítására, annak érdekében, hogy kedvezőbb légkör alakuljon a németországi helyzet rendezéséhez. Az európai kollektív biztonságról szóló szerződés előszavában olvashatjuk az alapelveket is: A béke és biztonság biztosításáért, valamint bármely európai állam elleni agresszió elhárításáért, a nemzetközi együttműködés megszilárdításáért, összhangban az államok függetlensége, szuverenitása és belügyekbe való be nem avatkozás elvének a tiszteletben tartásával, azon igyekezettől ösztönözve, hogy megakadályozzák egyes európai országok csoportosulását más európai államok ellen, ami kiélezi az országok közötti viszonyt és nézeteltéréseket vált ki, annak érdekében, hogy minden európai állam összehangolt igyekezetei fejtsen ki az európai biztonság megszilárdításáért, az európai országok szem előtt tartva az ENSZ céljait és alapokmányának gondolatát, megállapodást kötnek az európai biztonságról ..." Ma a helsinki konferencia után ezek a javaslatok mindennaposnak tűnnek. De huszonöt évvel ezelőtt valami egészen új, szokatlan dologról volt szó. Akkor, amikor a nyugati propaganda tele volt az olyan rágalmakkal, hogy a Szovjetunió uralkodni kíván Európa felett, éppen a Szovjetunió állt elő olyan javaslattal, amely teljes összhangban volt az európai népek kívánságával. A konferencia többi résztvevője még elutasíthatta ezt a javaslatot, de bekerült a népek tudatába, hatással volt az emberekre. A békeerők sikere A berlini konferenciáról 1954. február 18-án kiadott közlemény ugyan kimondja, hogy „a négy miniszter részletekbe menő véleménycserét folytatott a német kérdésről, az európai biztonság problémáiról és az osztrák kérdésről, azonban nem sikerült közös nevezőre jutatniuk", de a dokumentum nem tükrözi a konferencia összhatását. Az osztrák kérdésben ugyanis, mint már említettük, jelentős előrelépés született, s ugyancsak a békeerők nagy sikerének könyvelhető el, hogy a külügyminiszterek eldöntötték a genfi nemzetközi konferencia összehívását. Ezen a koreai és indokínai helyzettel kívántak foglalkozni, s meghívást kapott Franciaország, a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, a Kínai Nép- köztársaság, valamint több más érdekelt ország. Ha ma értékelni kívánjuk a berlini konferenciát, — ismerve az eltelt huszonöt év, az Európa biztonságáért vívott harc eredményeit — mindenekelőtt a világbéke szempontjából kell jelentőségét kiemelni. Utat nyitott a genfi konferencia felé, amely 1954 júliusában véget vetett a gyarmati háborúnak és Indokína francia megszállásának, világra segítette a „genfi szellemet": a tárgyalásos politikát, a békés egymás mellett élés módjainak keresését. Ennek kezdetét lényegében 1955-től számíthatjuk, amikor is a négy nagyhatalom legfelsőbb szintű genfi csúcsértekezletet tartott, amely demonstrálta a békeerőknek a békés egymás mellett élésért, a hidegháborús politika elleni határozott fellépését. (100 + 1 ZZ) MHEBBEHB ttMfflDDQŰffi Is"]? fi'fííYí ♦ß5iQsf/ffyffjl/
