Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-03-11 / 10. szám
II». n. íi. 9 ■■■ A Gomola család egyik legszebb közős élménye az első együtt töltött karácsony „Minden nőnek legszentebb hivatása az anyaság. Nekem nem adatott meg, hogy gyermeket hordjak a szívem alatt, hogy életet ajándékozhassak. Ezért úgy döntöttünk a férjemmel, ide jövünk ...“ Így kezdődik a Gomola család története. A zlatovcei gyermekvárosban élő tizenhét nagycsalád egyikéé. VAROS A VAROSBAN Mi számunkra a gyerek? Sajnos, nem minden szülő válaszolná erre a kérdésre azt: ha nem született volna, nem lenne teljes a boldogságunk. Ezt az elhagyott, elhanyagolt gyerekek szomorú példája igazolja. Társadalmunk nagy gondot fordít a tarthatatlan körülmények között élő, az elhanyagolt, az elhagyott, vagy más okból segítségre — a társadalom segítségére — szoruló gyerekek helyzetének megoldására. Igyekszik új, a gyerekek számára a lehető legmegfelelőbb gondoskodási formákat találni. A gyermekváros létesítésének gondolata a Trenőíni Járási Nemzeti Bizottságon született, s megvalósítását a felsőbb szervek, a társadalmi szervezetek, vállalatok, iskolák és egyének támogatása kísérte. 1974 augusztusára a Trenéínhez tartozó Zlatovcén csaknem 100 millió korona ráfordítással 12 hektárnyi területen felépült a 34 épületből álló új „város“, a több mint 200 gyereknek otthont adó gyermekváros. Otthont a sző legszorosabb értelmében: szülők helyett szülőket, család helyett családot. Ebben tér el a gyermekváros a hasonló küldetési! gyermekintézményektől. A 17 családi ház mindegyikébe egy-egy házaspár költözött — legtöbb esetben egy-két saját gyerekkel —, akik vállalták a nem mindennapi nevelőszülői feladatot. Aztán egymás után érkezett a többi családtag — mindenüvé 10—13 gyerek. MINDEN KEZDET NEHÉZ A Gomola család a legújabb családok egyike. Az egészségügyi központ feletti emeletet, ahová eredetileg kórházi részleget terveztek, utólag alakították át egy családnak megfelelő lakássá. — Már nem is reméltük, hogy megvalósul a tervünk — meséli Mária, a háziasszony, miután a tanulást befejező iíkrekBt, Dusánt és Stevot, játszani küldte. — Tele voltunk izga • lommal és várakozással, amikor megkaptuk az értesítést, hogy várnak bennünket. (A jő követelmény — a házaspár egyik tagja pedagógus legyen — náluk a fiatalasszony teljesít. A férje Miroslav azelőtt szerelőként dolgoelég lesz-e. Most már tudom, miből fogy el dupla adag, mi az, amit kevésbé szeretnek — mondja a háziasszony. (A családok egyformán gazdálkodnak: a reggeli és az uzsonna otthon készül, az ebédet és a vacsorát együtt fogyasztják el az iskolai étkezdében. Havonta egy-egy hétvégén azonban minden családban otthon főzik a kedvenc ételeket.) — Mint minden kezdet, a miénk sem volt könnyű — veszi át a szót a nevelőapa. — Meg kellett ismernünk a gyerekeket, sok mindenre megtanítani, sok mindenről leszoktatni és meggyőzni őket. Annyi mindent átéltek már ezek az apróságok, hogy — különösen az idősebbek bizalmába férkőzni — bizony időbe tellett. — Az ikreket például úgy próbáltam megkülönböztetni, hogy az egyiknek kinyírtam egy tincset a hajából. Sokszor még így sem sikerült: Most meg már hátulról is megismeismeretlenség, az idegen környezet okozta természetes feszültség levezetésében. Gyerek a gyerekkel rögtön megérti egymást. így volt ez nálunk is. Különösen, hogy majdnem mind egykorúak voltak. Az eltelt öt év alatt sok minden történt a családban. Az ismerkedés, az első kirándulás, szünidő emlékeiről szóló bejegyzések mellé jelentős családi események kerültek a krónikába. Először is a gyermekváros első esküvőjét éppen náluk tartották. Majka, a legidősebb nevelt lány kirepült a családból. Most már férjével és a kisfiával jár látogatóba, három édestestvéréhez és a család többi tagjához. — Ennél is nagyobb esemény és izgalom volt a gyerekek számára, amikor megtudták, hogy babát várunk. Az üzletben kiszemelték a kiságyat, a kocsit, mindent meg szerettek volna venni. A házimunkában rendszeresen segítenek, de akkor noszogatás nélkül is ugrottak, csakhogy megelőzhessenek. Kimondhatatlanul jólesett. Hát még, amikor megszületett a kis Richard. Mindegyik kocsikáztatni akarta, ő lett a család kedvence. De egymáshoz is ragaszkodnak már a gyerekek. Bernard, Stazka és a legidősebb lányunk Éva ugyanis csak a hét végére jönnek haza; Bratislavába, Banská Stiavnicá- ba és Nitrára járnak iskolába. Pénteken már délelőtt lesik őket a kisebbek. (A gyermekváros mindaddig hazavárja lakóit — középiskolásokat, főiskolásokat, katonákat — amíg azok teljesen önállókká nem váltak. Ez természetes, hiszen az érzelmi kötődést, a családi összetartás tartós érzését, ami a létesítmény fő célja, csak így ápolhatják és olthatják a gyerekekbe.) — Jó érzés ezt látni, hogy már kötődnek hozzánk, örömmel, szívesen jönnek haza. Ez már a mi munkánk eredménye. Egy kívülálló nem tudja ezt lemérni, s értékelni sem teljesen, hiszen nem ismerte a gyerekeket, amikor ide kerültek. • zott. Itt azonkívül, hogy nevelőapa, műszaki és turisztikai szakkört vezet a gyerekek részére.) — Aztán vártuk a gyerekeket. Elsőként hat testvér érkezett: Jozef, Milan, az ikrek, Yvetka és Petrík. Őket követte Jarka és Janka, végül pedig Mária és Miroslav a két testvérpár — mutatja be a családot a házigazda. Délután lévén együtt a család. Kivételesen Janka, a legidősebb is itthon van, a szobájában kézimunkázik. Lábán gipszkötés fehérük. — Korcsolyáztam — mondja szégyenlősen mosolyogva — és ez lett belőle. Eltört a lábam, így most nem járok iskolába. Hétközben különben Nitrán lennék. Élelmiszeripari szak- középiskolában tanulok, kollégiumban lakom. Hét végére azonban mindig hazajövök. Közben megjelenik Yvetka, a legifjabb iskolás. A játékait szeretné megmutatni. A fiúk a játékszobában fociznak egy kislabdával, kivéve Mir- kot, aki olvas. Ö ugyanis, amint teheti visszavonul a szobájába egy jó könyvvel. Jarka izgalommal készülődik a tánciskolába. A legkisebb, az óvodás Petrík pedig éppen az ágyat nyomja. — Hőemelkedése volt és a gyomrát fájlalta — mondja Mária, illetve Mária néni, ahogy a gyerekek szólítják. — De már nem fáj — kotnyeles- kedik közbe a csupaszem apróság. — Nem volt nehéz megszokni jóformán egyik napról a másikra a nagy családot? — kérdem a nevelőszülőket. — Hát bizony, amikor az első családi ebéd készült, izgultam, hogy A legkisebbek napközben óvodába járnak (CSTK felvételei) A gyermekváros 18 tantermes alapiskolája Szlovákia legkorszerűbb iskolái közé tartozik. Együtt tanulnak itt a gyermekváros lakói két község, Zlatovce és Zábla- tie gyerekeivel rém, melyik-melyik — helyesel mosolyogva a nevelőanya. — Ma sem mondhatjuk, hogy nincsenek problémáink. De melyik családban nincsenek? (A gyerekeknek sem csupán a nevelőszülőket, az új környezetet kellett megszokniuk, hanem egymást is. Mert legtöbbjük itt ismerte csak meg a biztonságérzetet, a szeretetet, s nehezen vetkőzte le a zárkózottságot, az önzést. Még akkor is, ha úgy, mint ez Zlatovcén van, két vagy több testvér kerül ugyanazon családi közösségbe. A gyermekvárosban élő 207 gyerek közül csak 40 testvérnélküli.) BABÄT VARUNK A legtöbb családban saját gyerekeik is vannak a nevelőszülőknek. A Hagara házaspárnak például négy. S az övéken kívül még további 12 gyermek szájából hangzik nálunk az apuka és anyuka szó. — A gyerekek már ágyban vannak — tessékel a nappaliba kedvesen a háziasszony. — Reggel különben nem lehet beléjük lelket verni. De legalább fényképen megmutatom őket — teszi elém a családi albumot és a krónikát. Az első bejegyzés 1974-ben került a családi krónikába, amikor Haga- ráék három gyerekükkel Zlatovcére költöztek. — A gyerekek még tőlünk is nagyobb izgalommal várták az érkezőket — meséli. — Találgatták, milyenek lesznek fogadott testvéreik, új pajtásaik. Igen sokat segítettek az LEHETETLEN? Öt éve népesült be a gyermekváros. öt éve próbál 17 házaspár olyasmit tenni, amire gyakran azt mondjuk, lehetetlen. Pótolni a szülői szeretetet, helyettesíteni azokat, akiknek mindez természetes kötelességük lenne (a zlatovcei gyerekeknek csupán 18 százaléka árva). Ma még nehéz lenne pontosan eldönteni, milyen eredménnyel. A gyerekektől megkérdezni most szívtelenség lenne. Hiszen, ha nem is mondják, ritkán beszélnek előző életükről, a teljesen soha be nem hegedő sebet, amit túl korán kaptak az élettől és a felnőttektől, még igen könnyen szakadó hártya borítja. Sokan közülük rettegve emlékeznek szüleikre, s lelkűk mélyén ott él a félelem, hátha egyszer újra elviszik őket, s kezdődik elölről a szenvedés. De minden bizonnyal sokan vannak köztük olyanok is, akik az őket körülvevő jó és szép ellenére bensőjükben a vérszerinti szüleik után sóvárognak. A gyermekváros dolgozói önfeláldozó munkájának eddigi eredményeiből arra azonban már következtethetünk, hogy az elhagyott gyerekekről való gondoskodásnak ez a módja, mely az intézeti gondoskodás más formáihoz mérten legtökéletesebben képes helyettesíteni a családot, érzelmi szempontból a legtöbbet nyújtja a gyerekeknek. Ezért ezé a megoldásé a jövő. Mert, amíg felelőtlen szülők vannak és lesznek, ilyen jövőről is beszélnünk kell. FLÖR1ÄN MARTA
