Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-03-11 / 10. szám
Hoang Lien Son tartományban friss vietnami csapatok érkeznek, hogy felvegyék a harcot a betolakodókkal A szó bennreked az emberben, a mozdulat félúton megdermed. S míg a bemondó végigmondja a szöveget, a szoba mozdulatlan csendjében hidegség húzódik a gyomor tájékára, megbénítja az idegszálakat. Mi, akik csak a hetvenes évek elején léptünk a felnőttkor mezsgyéjére, akik a nagy világégés szirénabúgásait csak a filmekből ismerjük, most éreztük először, most éltük át először egy háború kitörésének pillanatát. Eddig is érkeztek hírek helyi háborúkról, eddig is ökölbeszorult kezünk, amikor a világ különböző pontjain rommá lőtték az otthonokat, s a kamerákba bámultak a tépett ruhás, félmeztelen gyerekek. Ez valamiért más volt. Most a kéz ökölbeszorulni sem tudott. Az amerikai agresszió idején még a kamaszkor gondja, varázsa töltötte ki életünket. Az akkori filmhíradók valósága csak később hatolt el tudatunkig. Az ember csak akkor válik igazán fogékonnyá mások szenvedése iránt, amikor már neki is van kit féltenie. A vietnami nép győzelmének már együtt örültünk. Az országépítés, országegyesítés heroikus munkájának eredményeit napról napra figyelemmel •kísérthettük. Mi már elkönyveltük, hogy a szocialista Vietnam a békés fejlődés útjára lépett. Nagyon nagy árat fizetett érte. Ezért tiszteljük, csodáljuk Vietnamot. Ezért sokkolt minden eddiginél jobban ez a hír ... * * * „Kína február 17-én váratlanul agresszív háborút indított Vietnam ellen. A tüzérség és a légierők támogatásával összehangolt támadást indított az egész kínai-vietnami határ mentén. A kínai fegyveres erők megtámadták Lao Cai, Mong Cai, Don Dang és Mueng Khuong városokat, amelyek mélyen Vietnam területén fekszenek.“ (A vietnami kormány közleményéből.) Hidegháború, idegháború, háború Lényegében ezzel a három szóval lehet vázolni Kína Vietnammal szembeni ellenséges vonalának kibontakozását. A maóista vezetés az ötvenes évekre jellemző hidegháborús időszak egész eszköztárát bevetette a VSZK ellen. Dühödt propagandahadjáratot indítva szemérmetlenül rágalmazta (ma sem kevésbé) déli szomszédját, majd 1975- ben elfoglalt egy Vietnamhoz tartozó szigetet. Vietnamban a szocialista rendszer megszilárdulása és az ország egyesítése után csak fokozta ez irányú tevékenységét. Egyoldalúan megállította a VSZK-nak nyújtott segítséget. Szakembereit visszahívta, akiknek helyét szovjet és más dolgozók vették át. Röviden: miként a nemzetközi imperializmus negyedszázada „vasfüggönnyel“ akarta elszigetelni, megbénítani Kelet- Európát és a Szovjetuniót, ugyanúgy ez volt a maóista vezetés szándéka Vietnammal. Mindez az „idegháborúba“ torkollt. Peking a kormány ellen lázította a Vietnamban élő kínai nemzetiségű lakosokat, a boákat, felszólította őket a hazatérésre, de csak a vagyonos réteget engedte be az országba. A határokon napirenden provokatív akciókat hajtott végre, hogy megfélemlítse a vietnami határvidék lakosságát. Állandó feszültségben, félelemben akarta tartani az embereket. Csupán ez év januárjában közel kétszázszor támadták meg a kínai katonák a vietnami határőrséget és a közeli falvakat. Az „idegek háborúja“ nem ért célt, a vietnami népet nem lehetett és nem lehet megfélemlíteni. A maóizmus és az agresszió Mao már a hatvanas évek elején olyan konkrét politikai vonal kidolgozását szorgalmazta, melynek célja az volt, hogy Peking uralma alá hajtsa Indokínát, s egész Délkelet-Ázsiát. A nagyhatalmi, hegemonista és expan- zionista célok elérése érdekében mindig is megfelelő eszköz volt a soviniszta hangulatkeltés. Erre épített Peking is. De e politika következményeként már előbb is, az ötvenes évek végén kardot rántott. Nincs olyan Kínával határos ország, amellyel szemben Pe- kingnek ne lennének területi igényei. Igaz, teljesen megalapozatlanul, de ez nem okoz gondot a maóistáknak, s amint a moszkvai Pravda is megjegyezte: „a hajuknál fogva rángatják elő az érveket“ igazuk bizonyga- tására. Peking első áldozata India volt 1959- ben. Kína 125 000 km indiai területre tartott igényt. A határmenti összecsapások 1962-ben csúcsosodtak ki: a kínai csapatok 80—100 km mélységben behatoltak Indiába. A nagy nemzetközi nyomásra Kína ugyan 1963-ban kivonta csapatainak egy részét, de mind a mai napig 20 000 km2 indiai területet tart megszállva. Az India elleni provokációkat később is folytatta. 1960—1969 között Kína kétezer fegyveres provokációt indított szovjet határterületek ellen. Peking 1,5 millió km2 szovjet területre tart igényt. Ugyancsak állandó feszültséget szít a mongol határon is. 1965—1973-ban 173 provokatív jellegű hadgyakorlatot tartott a határ közvetlen közelében, s több mint 8000 ágyúgránát „hullott véletlenül“ mongol területekre. Burma ellen 1969-ben nyolc katonai akciót indított. 140 burmai határőr meghalt, 250 megsebesült. A Vietnammal, Laosszal és Thaifölddel határos Kambodzsában a Pol Pot- klikk segítségével a maóista vezetés Peking erős, előretolt bástyáját szerette volna kiépíteni. Kambodzsa révén harapófogóba foghatta volna Vietnamot, s közelebb került volna a többi országhoz is. A kambodzsai nép forradalmának győzelmével azonban meghiúsultak Peking stratégiai álmai. Ezért akarja Peking „megbüntetni“ Vietnamot, ez az agresszió igazi oka. Vietnam nincs magára hagyatva. Szilárd szövetségesei a testvéri szocialista országok, s a vietnami nép ügyét támogatja minden becsületes ember a világon. „Ez az agresszió kifejezi Peking reakciós, szocialistaellenes és népellenes politikáját, nagyhatalmi sovinizmusát, hegemonizmusát, amely a világbéke, a nemzetközi biztonság és az egész emberiség ellen irányul... Teljes mértékben szolidárisak vagyunk a testvéri vietnami néppel, támogatjuk igazságos harcát a kínai betolakodók ellen.“ (A CSKP KB és a csehszlovák kormány nyilatkozatából.) „Azoknak, akik Pekingben a politikáról döntenek, meg kellene állniuk addig, amíg nem késő. A kínai népnek csakúgy, mint a többi nemzetnek békére van szüksége, nem pedig háborúra. A Vietnam elleni agresszió következményeiért a felelősséget teljes mértékben a jelenlegi kínai vezetésnek kell viselnie. A Szovjetunió határozottan követeli az agresszió beszüntetését és a kínai csapatok azonnali kivonását a VSZK területéről... A Szovjetunió teljesíti azokat a kötelességeit, amelyeket a szovjet-vietnami barátsági és együttműködési szerződésben vállalt.“ jA szovjet kormány nyilatkozatából.) Több mint bűn „Ez több mint bűn, ez hiba volt.“ E szavakkal oktatta ki Talleyrand Napóleont. S e gondolatmenetet követve elemzi a Magyar Nemzet a jelenlegi helyzetet. „Ha a nagyhatalmi számítási hibákról beszélünk, még közelebbi példákhoz folyamodhatunk. Úgynevezett »okot« mindig lehet találni. Ilyen volt a »Tonkini incidens« 1964-ben, aminek nyomán megindult az amerikai hadigépezet Vietnam ellen. Johnson bizonyosan nem számolt azzal, hogy az intervenció bűne akkora hibává terebélyesedik, amely alig tíz évvel később az Egyesült Államok történetének legnagyobb és legszégyentel- jesebb vereségét eredményezi. Akkor is »korlátozott hadműveletekről«, »megtorló akciókról« volt csupán szó.“ Az imperializmus nem okult a történelmi tapasztalatokból, • s nem okult a maóizmus sem, hiszen édestestvérek. Mindkettőtől Idegen a békés egymás mellett élésre, az enyhülésre való törekvés. Látszólag nem tartozik szorosan a kínai agresszió témaköréhez a NATO és a Pentagon növekvő fegyverkezési kiadásainak emlegetése, a bécsi közép-európai haderő- és fegyverzetcsökkentési tárgyalásokon folyó nyugati időhúzás stb. De csak látszólag, hiszen napjaink bonyolult világában a dolgok nem egymástól függetlenül, nem légüres térben játszódnak le. Ha a maóizmus és a nemzetközi imperializmus nem találnak egymásban hű szövetségesre, akkor talán az agresszióra sem kerülhetett volna sor. Peking az USA-tól és a nyugat-európai országoktól jelentős mennyiségű fegyvert vásárolt, illetve akar vásárolni. Ezért (Is) tesz több nyugati kormány és politikus egyenlőségjelet az agresz- szor és áldozata közé. A jó üzlet reményében úgy tesznek, mintha elhinnék Peking érveit a „vietnami támadásról", s hogy „Vietnam beavatkozott Kambodzsa belügyeibe“. Nem akarják látni, hogy a „vietnami beavatkozás“ nyomán — az ő terminológiájukkal élve — Kambodzsában normalizálódik az élet, a lakosok visszatérnek a kiürített, néhol elpusztított községekbe, helyreállítják az alapvető szociális ellátást stb. A kínai beavatkozás pedig 3 millió halottat hagyott hátra Kambodzsában. Nem szükséges kommentálni, miért nem lehet a kettőt erőszakkal sem egyazon mérleg serpenyőjébe helyezni az igazság aljas meghazudtolása nélkül. Az „ázsiai Machiavelli* és a struccok Teng Hsziao-ping, akit egyes cikkírók „ázsiai Machiavelli“ néven is emlegetnek, új jelszava: „Meg kell dönteni a vietnami hadsereg legyőzhetetlenségéről szóló mítoszokat." Mit szólnak ehhez abban a Washingtonban, ahol saját bőrükön érezhették, hogy nem csak mítoszról van szó? Egyelőre semmit, de hát a hallgatás beleegyezés. Teng szavai egyben igazolják, hogy Peking folytatni, s egyben fokozni akarja a háborút. A VSZK kormánya teljesen érthetően csak akkor hajlandó párbeszédet kezdeni vele, ha az — amint a Szovjetunió és Csehszlovákia javasolta a Biztonsági Tanácsban — leállítja az agressziót és haladéktalanul kivonja csapatait a vietnami területekről. Mindenekelőtt az USA-nak és szövetségeseinek köszönhető, hogy a javaslatnak egyelőre nem sikerült érvényt szerezni. öt kontinens visszhangzik a kínai agresszió elleni tiltakozástól, de egyes nyugati politikusok homokba dugják a fejüket, se látnak, se halinak. Pedig amire a strucc is ráfizet néha, az egy politikusnak (kormánynak) sem lehet biztonságos. A mosolyok alapján teljes sikert aratott Pekingben Hua Kuo-feng és Carter „szív küldi szívnek“-je, amit Blumenthal amerikai pénzügyminiszter több gazdasági és kereskedelmi szerződés aláírása után közvetített a múlt héten a kínai fővárosban. Már többször írtunk róla, ezért nem is részletezzük Teng amerikai és japáni útjának eredményeit. S már azt sem szükséges taglalni, az Egyesült Államok kormánya tudta, hogy Kína agresszióra készül Vietnam ellen. A nemzetközi imperializmus maóista szövetségeseinek tapsol. De a bértapsoncok zaját elnyomja a világ felháborodásának, tiltakozásának hangja. A jelenlegi helyzet alapján nem valószínű, hogy a kézirat leadása és a cikk megjelenése közti idő alatt történne valamilyen lényeges fordulat. S ha igen, a kínai agresszió már megmásíthatatlan történelmi tény. Befejezésül még egy megjegyzést: Peking már az agresszió első pillanatában teljes erkölcsi vereséget szenvedett. A vietnami nép hősiességének és a testvéri szocialista országok, főleg a Szovjetunió őszinte és eltökélt segítőkészségének ismeretében hisszük, hogy az első vereséget követi a második, s az agresszor visszavonulásra kényszerül. MALINAK ISTVÁN Szerte a világon felháborodottan tiltakoznak a kínai agresszió ellen. Felvételünk Stockholmban, a kínai nagykövetség előtt készült (A CSTK felvételei)
