Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-03-04 / 9. szám
1S7S. III. 4. Egy ízben a Pavlodari terület volt galkinszki járásának valamely falvá- ban töltöttem az éjszakát (sajnos, elfelejtettem a falunak, valamint a kolhozelnöknek nevét, akinél megszálltam). Reggel kisétáltam a kapun, végigjártam a falut és nem kis meglepetésben volt részem. A falunak csak két utcája volt, de az egyiket a házfalaknál itt-ott fák szegélyezték, míg a másik teljesen puszta volt. Hogy lehetséges ez? Az elnök ezután egy történetet mondott el nekem. Hajdanában ebbe a faluba Omszk- ból ellátogatott a sztyeppi kerület kormányzója. A forradalom előtt ehhez a kerülethez tartoztak a mai észak-kazahsztáni sztyeppék is. Eljött és utasítást adott, hogy minden család a háza előtt annyi fát ültessen ki, ahány tagja van. A kormányzó három év múltán ismét eljött a faluba ellenőrizni parancsa teljesítését. Körülnéz és látja, hogy egyes házak elé a fákat kiültették, mások előtt viszont továbbra is csak poros térség van. A kormányzó utasítást adott arra, hogy minden lakos jöjjön ki a falu akkoriban egyetlen utcájára és minden család álljon háza kapuja elé. (Azután egy katonának súlyos csatú szíjat nyomott a kezébe és elindult végig az utcán. Ott, ahol fákat ültettek ki, köszönetét mondott és egy ezüst rubelt ajándékozott. Azok viszont, akik az egész üggyel kapcsolatban közömbösséget tanúsítottak, utasítására néhány ütést kaptak a szíjjal. A kormányzó közben ezt rikoltozta: — Vaszilij, a csattal, a csattal üsd őket! — Ezt követően ültették el az utcákon a fákat — fejezte be elbeszélését az elnök, arcán mosollyal. Félre a tréfával, már akkoriban törekedni kellett arra, hogy az új szov- hozoknak zöldövezetük legyen. S most, amikor ellátogatok a volt szűzföldekre és látom a zöld köntösbe öltözött szovhoztelepüléseket, a, virágzó alma- és meggyfákat, az akácot és orgonát, hallom az árnyas parkok fáinak suttogását, elnézem, hogyan ragyog és csalogat a számtalan halastó és víztartály, nap perzselte partjain a nélkülözhetetlen halászokkal — mosolyogva emlékezem az omszki kormányzóról szóló történetre. Sokat kellett utaznom, néha vonaton, gyakrabban repülőgépen s egy- egy szolgálati utamnál ezzel, meg azzal is. így sok időt megtakarítottam, időt, amelynek mindig híján voltam. A vasúti csomópontokon vagy a területi székhelyeken a hosszabb megállóknál, a vasúti vagon volt a szállodám is. Ezekre a pontokra előzetesen repülőgépet irányítottak, úgyhogy egy nap leforgása alatt meglátogathattam néhány járást vagy szovhozt. Az AN—2 típusú repülőgépet Ki- jevben külön megrendelésre készítették. Fedélzetén nagy hatósugarú adóvevő készülék volt, kabinjában pedig hat kényelmes ülőhely. A legénységnek volt egy összecsukható ágya is, amely mindig a repülőgép farokrészében volt. Különben olyan volt ez a gép, mint a több jól ismert, nagy munkabírású „Antonov“. Utaimnál ez a gép pótolhatatlan volt. Pilótái repülés közben választották meg a leszállás helyét és a sztyeppében képesek voltak bárhol földet érni. Bármely barázdánál, traktornál vagy mezei állomáshelynél. Mindez jó dolog volt, de ez az „égi taliga“ alaposan próbára tett. Én már hozzászoktam, de egyszer a saját bőrén érezték ezt tisztelt színészeink — L. P. Orlova, M. A. Ladinyina és Ny. A. Krjucskov. Ellátogattak a szűzföldekre, hogy művészetükkel megörvendeztessék az embereket, de nem volt kinek játszaniuk, mindenki messze a sztyeppében dolgozott. Nekem panaszkodtak: — Kusztanajban már játszottunk, de szeretnénk látni a szűzföldi embereket, legyen a segítségünkre, gondoskodjon valamilyen szállító alkalmatosságról. — Ha csak ennyi a baj, rendelkezésükre áll az én repülőgépem — válaszoltam nekik és a legénységnek ezt mondottam: „Holnap sok munkám van a városban, az elvtársakkal látogassák meg a brigádokat. Ahol embereket látnak, ott szálljanak le.“ A pilóták igyekeztek mindent a lehető legjobban elrendezni. Egy nap leforgása alatt két vagy három járást körberepültek. Szeles idő volt, a gép alaposan himbálózott és a színészek félholtan tértek vissza a városba. Krjucskov, tapasztalt férfi létére, még a legjobban elviselte ezt, de a nők nagyon rosszul érezték magukat. Rájuk pillantottam és feddőleg szóltam rá a repülőgép parancsnokára: — Nyikolaj, nem túloztad el egy kissé a dolgot? — Hová gondol, ők maguk akarták így, kiléptek a repülőgépből, rövid időre leheveredtek a szárnya alá, azután ismét beszálltak és tovább akartak repülni. Nagyon derekas nők ... Köszönetét 'mondtam a színészeknek, de megfigyeltem, hogy repülőgépemre már nem tekintettek a reggel észrevett irigységgel. Néha órákig kellett köröznünk a sztyeppe fölött. Egy ízben a gép parancsnoka ezt mondotta: — Véleményem szerint önt besorolhatjuk a pilóták közé. Már száz órát repült. — Nos, akkor még korai lenne pilótává minősíteni. — Ahogy vesszük. Mi ugyanis nem normálisan repülünk. — Hogyhogy nem normálisan? —* Milyen a repülési szintünk? Száz méter. És hányszor keresünk mélyrepülésben leszállási területet? Az ilyen repülésmódnál egy óra kettőnek számít. Tetszett nekem a repülőgép legénysége — Nyikolaj Mojszejev parancsnok, Mubin Abisev másodpilóta és Alekszander Kruelikov fedélzeti műszerész. Kis gé_ ük, a „szúnyog“, ahogy nevezték, gyakran került bonyolult helyzetbe. A sztyeppében, ahol évente csak másfél száz naD szélmentes, a kis reDülőgén sokszor veszettül hintázott. Még a földön sem volt nyugalmi állapotban: többször megtörtént, hogy AN—2-es gépünket hozzá kellett erősíteni a megrakott billenőkocsikhoz, nehogv a szél felfordítsa és összetörje. Ennek ellenére. amilyen hosszú az év. repülni kellett, gyakran függetlenül az időjárástól és az előírásokat is megszegve. Földet értünk napnyugta után, sőt éjjel is, ami az AN—2 esetében szigorúan tilos. A munka azonban ellenkezett az előírásokkal. Meegyő- 7Ődtem róla. hoey ezek az -állandó társaim hivatásuk kiváló mesterei. Akkoriban már sok pilóta álmodozott nagy gyorsaságokról, távolsápi repülésekről, suaárhajtású repülőgépekről és biznnvára az én pilótáim is erre gondoltak. De nem volt mit tenni, más szoleálattal hízták mee őket s azt türelmesen és becsületesen végezték. Csak egyszer láttam őket naeyon nyugtalanoknak, sőt ijedteknek. Ha nem tévedek, ez a Tamanvsz- kaja Divizia szovhozban történt. Egyik messze kihelyezett brigádját kerestük fel. Május volt és a fű már méregzöld színben pompázott. Az égbolt derült volt és alattunk kitárult az asztalegyenes sztyeppe. Az ilyen sztyeppében nem nehéz leszállásra alkalmas terepet találni. Űgv tűnt fel nekem, bogv simán szálltunk le. Alighogy elcsitult a motor, az első pilóta, aki rendszerint csak utánam szokott kiszállni a reoülőeénből. a szó szoros értelmében nekiiramodott a kijáratnak: — Engedje meg ... Követtem őt és láttam, bogv gvors léptekkel halad a renülőeéo kerekeinek a fűben látható nyomaiban és valamit keres. Azután megállt, a karját magasba emelte és rákiáltott a közelben dolgozó traktorosokra. Sokan odasereglettek. én is odamentem és Mojszeiev sápadtan, dühösen így szólt: — Nézze csak! A fűben a bal kerék nyomától fél- méternyire, fogazatával felfelé egy borona hevert. A levegőből nem vehette észre, csak leszállás közben. Ennek rossz vége lehetett volna. Ép- penhogy sikerült lecsillapítanom a pilótát, aki rá akarta magát vetni a brigád vezetőjére és a traktorosokra. Persze azok nem tudhatták, hogy a repülőgép éppen ezen a mezőn fog leszállni, de a boronát így is minden más szerszámhoz hasonlóan, a munka befejezése után el kellett volna takarítaniuk és nem egyszerűen otthagyniuk. Ez a példa szemléletesen tanúskodik róla, hogy a nem gazdaságos és nemtörődöm eljárás mindig határos a bűncselekménnyel. Amikor távozóban voltam Kazahsztánból, a repülőgép parancsnoka búcsúzás közben bejelentetté, hogy két év leforgása alatt négyszáznyolc- vanszor szálltunk le a sztyeppében különféle terepen. Büszkén tudatta ezt velem és én megértettem ezt a hivatásbeli büszkeséget. Jól ismertem ennek a nagyszerű pilótának mesteri tudását s ezért később, ahányszor csak ellátogattam a szűzföldekre, már mint az SZKP Központi Bizottságának titkára, csak Nyikolaj Grigor- jevics Mojszejevvel repültem. így hát munkánk ismét széles med- rűvé vált, én szüntelenül úton voltam, csak lopva aludtam, és ott ebédeltem, ahol lehetett. Egyszer Celi- nogradban rosszullét fogott el. A hordágyon eszméltem fel. Ezt megelőzően egyszer már szívrohammal beszállítottak Szemipalatyinszktól Alma- Atába. Otthon kellett kifeküdnöm a betegséget és igyekeztem szabadulni az orvosoktól, akik erőnek erejével kórházba akartak juttatni. Tréfásan azt mondottam nekik, halálra kezelnének, ha a kezükbe kerülnék. A legfontosabb az volt, hogy a betegeskedésre nem volt idő. A szűzföldeken feltornyosultak az új gondok, a nehéz, gyakran bonyolult és mindig halaszthatatlan feladatok. A gabonacsata döntő szakaszához ért. XI. Röviden szólni szeretnék a szűzföldeken gyakorolt agrotechnikai politikánkról. Vajon munkánkban minden hibátlan volt? Nem, ezt nem állíthatom. Tudtuk azt, hogy a rendkívül kockázatos mezőgazdálkodás övezetébe megyünk? Igen, ezt tudtuk, s erre előre felkészültünk. A tudósok óva intettek, hogy az ugar teljes feltörése holt sivataggá változtathatja a sztyeppét. Természetesen ezt tekintetbe vettük. A szűzföldeken a párt agrotechnikai politikája az volt, ha ezt tömören akarom kifejezni, hogy a sztyeppe érintetlen természeti viszonyaiban az ember beavatkozásának kedvezőtlen következményeit a minimumra csökkentsük, bevezessük itt a legfejlettebb növénytermelést, majd megteremtsük az aszályos övezethez jól alkalmazkodó mezőgazdaság rendszerét is. De kezdetben nem tudtuk és nem is tudhattuk, hogy ez a politika kokrétan milyen is lesz. Egy bölcs keleti közmondás szerint az utat az teszi meg, aki elindul rajta. V. I. Lenin már a forradalom előtt megírta: „Az orosz munkásosztály kiharcolja a szabadságot, és Európát előrelendíti hibákkal teli forradalmi akcióival — s a nyárspolgárok csak áltassák magukat forradalmi tétlenségük tévedhetetlenségével.“ A tétlenség tévedhetetlensége — mennyire találó ez! A legegyszerűbb az lenne, ha érintetlenül hagynánk a természet kincseit. Akkor nem lenne semmiféle tévedés. Mi azonban az emberi értelem erejébe vetett mély hittel jöttünk az ősrégi sztyeppékre. Meg voltunk győződve arról, hogy a méreteiben óriási s a nép számára fontos munka folyamán a szűzföldeken rátalálunk a föld termőképessége megőrzésének eszközeire. S ezeket az új eszközöket kerestük az első lépésektől fogva. Elég gyorsan befejeztük a vetés előtti tavaszi szántást és lényegében csak májusi és júniusi ugarunk volt, alkalmaztuk a kulisszanövények vetését, megszerveztük a hó felfogását, szüntelenül szem előtt tartottuk a megbízható, ugarnak hagyott dűlőket, egyszóval mindent megtettünk annak érdekében, hogy az aszályos sztyeppi övezetben teljesítsük a mezőgazdaság fő feladatát, megőrizzük a talaj- nedvességet. Megtartottuk a vetés határidőit is* jóllehet, ez nem volt könnyű dolog. Ezen a területen ma már senki sem vet korábban május második felénél. Ez alapvető szabály lett. De akkoriban ... „Vessél a sárba mélyen, így számolhatsz gazdag terméssel!“ — Milyen a repülő normája? — Százhúsz óra. Textilkombinát Aima-Atában (Ján Blazej felvétele) (Folytatjuk) Leonyid lljics Brezsnyev: SIŰZFIID
