Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-02-18 / 7. szám
megvalósult Almok INTERJÚ FABIO GROBARTTAL, KUBA KOMMUNISTA PÄRTJA KÖZPONTI BIZOTTSÁGA TAGJÄVAL • Közvéleményünk előtt ismeretesek a forradalmi Kuba által elért nagy vívmányok. Melyekre büszke ön leginkább a vívmányok közül? — Minden területen — a mezőgazdaságban, az iparban, a közlekedésben, az oktatásban, az egészségügy, a kultúra terén stb. — oly nagyszámúak és jelentősek a forradalmi Kuba által elért eredmények, hogy észszerűbb lenne azt megkérdezni: van-e valami, amire nem vagyunk büszkék. A forradalom jelentős előrehaladása minden nappal közelebb visz bennünket annak a célnak az eléréséhez, hogy véglegesen felszámoljuk Kubában az elmaradottságot, a gyengén fejlettséget. Az elért eredmények büszkeséggel töltenek el bennünket, de nem tesznek elbizakodottá. Pártunk és népünk tudja, sokat kell még tennünk azért, hogy leküzdjük elmaradásunkat, megszüntessük hibáinkat és gyengeségeinket; nagyon sok erőfeszítést kell még tennünk azért, hogy elérjük a kitűzött célokat. — Mindazonáltal, a kivívott eredmények közül népünk különösen arra büszke, hogy a forradalom olyan, a burzsoá Kubában „természetesnek“ tartott gondokat szüntetett meg, mint a munkanélküliség, az analfabetizmus, a néger lakossággal szembeni faji megkülönböztetés, a nők hátrányos helyzete, a koldulás és a szerencse- játék, valamint arra, hogy a forradalom ugyanarra a szintre emelte a nép internacionalista tudatát, mint amely forradalmi hazafiságára jellemző. • A haladó művészet mindenkor segítette a forradalmi mozgalmakat. Hogyan nyilvánult meg az a segítség a kubai forradalom esetében? Milyen segítséget nyúftott az egyetemes művészet ehhez a harchoz? — Természetes dolog, hogy a haladó művészet mindig támogatja a forradalmi mozgalmakat. Nyilvánvaló, hogy Kuba esetében ez a segítség a Batista elleni harc során nagyon konkrét formában jelentkezett, különösen a Moncada-laktanya ellen végrehajtott támadás után. A diktatúra akkori gaztettei széles körben hozzájárultak a kubai irodalmárok és művészek mozgósításához. Abbeli próbálkozásában, hogy semlegesítse kormánya ellenzékét, Batista az Oktatásügyi Minisztérium mellett olyan kulturális intézetet állított fel, amely többé-kevés- bé leplezett módon a megvesztegetés különféle formáival igyekezett élni. Ez a törekvés azonban teljes kudarcot vallott. — A legkiválóbb és különféle irányzatú értelmiségiek és művészek a kommunisták által alapított „Nuestro Tiempo“ (A mi időnk) elnevezésű kulturális társulat köré csoportosultak, hátat fordítva a kulturális intézeteknek, s megtagadva a koncerteken és más hivatalos rendezvényeken való részvételüket. Ez a mozgalom olyan erőre tett szert, hogy — jóllehet vezetői - a rendőri üldözés célpontjai lettek — a rendőrség nem tudta megsemmisíteni vagy törvényen kívül helyezni. Túlságosan is magas volt az a színvonal, az a művészi érték, amelyet a benne résztvevők képviseltek. Olyannyira, hogy ennek az ellenzéki szervnek a filmtagozatából kerültek ki az ICAIC (Kubai Filmművészeti és Filmipari Intézet) jelenlegi vezetői és legjelesebb alkotóművészei; zenetagozatához tartoztak a jelenlegi Nemzeti Szimfonikus Zenekar legjobb előadó- művészei és karmestere; tánc- művészeti tagozatán dolgoztak Alicia Alonso és a Kubai Nemzeti Balett több más kiváló reprezentánsa; művészeti galériáján kiállított Portocarrero, Mariano és minden jelentős képzőművészünk; s ezen kívül ott kezdtek együtt dolgozni a „Teatro Estudio“ (Stúdiószínház), a „Teatro Escambray“ (Escambray Színház) és más, magas színvonalú színpadi csoportok művészei. Ugyanez mondható el a legkiválóbb kubai irodalmárokról, zeneszerzőkről stb. — A tagjai által képviselt kiemelkedő színvonalnak köszönhetően a „Nuestro Tiempo“ társulat nagy támogatásra talált a legismertebb haladó külföldi művészek és írók körében. Ez a tény hozzájárult fennmaradásának biztosításához akkor, amikor mindenki tudta, hogy ez az intézmény — a Sierrában harcoló gerillák védelmében — illegális tevékenységet folytat. Szoros kapcsolatot tartott fenn ugyanis a Népi Szocialista Párt (kommunisták) által létrehozott Értelmiségi Munka Bizottságával, melyet a feledhetetlen Juan Marinello vezetett. A társulat rendszeresen megjelentette folyóiratát, amely tükrözte az értelmiségieknek és a művészeknek a Batista-diktatúra ellen folytatott forradalmi munkáját, s amelyet a szocializmussal rokonszenvező irányvonal jellemzett. A kommunista párt mindig nagy gondot fordított a kultúra művelői és terjesztői közötti munkára. Az első Batista-diktatúra idején legálisan adta ki a „Mediodía“ (Dél) című hetilapot, amely az ország leghaladóbb írástudóit tömörítette, a második világháború alatt pedig a „Gaceta del Caribe“ (Karibi Lap) című folyóiratot jelentette meg, amely tükrözte a művészek és irodalmárok által a fasizmus ellen és az ország nemzeti felszabadulásáért vívott harcot. Abban az időszakban alakult meg a „Teatro Popular“ (Népszínház), amely elsőnek vitt színre antiimperialista müveket, s elismerésre méltó tette volt az is, hogy első ízben mutatott be Gorkij-művet Kubában. Az ismert kommunista harcos, Lázaro Pena által irányított Kubai Dolgozók Központja közreműködésével létrejött a „Sociedad Popular de Conciertos“ (Népi Koncerttársulat) is. A párt által irányított rádióállomás, a „Mil Diez“ (Ezer-tíz) hozott létre először rádiózenekarokat, magas színvonalú drámai műveket, s lehetőséget nyújtott néger és mesz- tic művészek fellépésére, aki* két eddig a nemzeti rádióban nem fogadtak el. • Mi a véleménye a jelenlegi kubai művészet, elsősorban az irodalom helyzetéről, s ön személyesen melyiket kedveli leginkább a különféle ágazatok, műfajok és irányzatok közül? — Amennyire erről tudomásom van, a kubai művészetet már nemzetközileg is értékelik, elismerik. Említettem már All- cia Alonso nevét és nemzeti balettünket. De utalhatok egy újabb keletű eseményre is: fiatal zongoraművészünk, Jorge Luis Prats, elnyerte elsőként a latin-amerikai művészek közül a Margueritte Long-Jacques Thibault-díjat. Ugyancsak nemrégiben a Spanyol Királyi Nyelvtudományi Akadémia Ale- jo Carpentiernek ítélte oda a' Miguel de Cervantes Saavedra- díjat, regényírói életművének elismeréseként. Azt hiszem, Nicolás Guillén kimagasló életpályájára már nem is kell utalnom ahlioz, hogy érzékeltessem forradalmi hazánk művészetének és irodalmának jelenlegi helyzetét, viszonylag magas színvonalát. A novellisták, költők, regényírók és zeneszerzők fiatalabb nemzedékében is találhatók a jövő számára nagy reménységet jelentő alkotók. — Személyes ízlésemre vonatkozóan, meg kell vallanom, hogy — azon kívül, hogy nagy érdeklődéssel fordulok a politikiai és történeti tárgyú munkák felé — a mű fajok közül elsősorban a regényt kedvelem, aiz irányzatok közül pedig a realista művészet különféle megnyilvánulásait. Nem vagyok a fantázia ellensége, s nem ellenzem a különféle kifejezési eszközök használatának szabadságát sem; úgy vélem azonban, hogy az irodalom és a művészet nemcsak az emberek közötti kommunikációs eszköz, nemcsak a valóság megismerésének eszköze, hanem nagymértékben kell hatnia a nép tudatára, művelődésére is. Ha teljesen eltávolodik ettől, találós kérdéssé válik vagy éppen olyan eszközzé, amely kizárólag az Én kifejezésének szolgálatában áll, akkor nem tölti be szerepét, s következésképpen nem elégít ki. Úgy érzem ilyenkor, hogy nagy lehetőségek mennek a veszendőbe. ANDERLE ÄDÄM Pablo Labanino: Forradalmárok 1979. II. 18. SZÖVEG NÉLKÜL - SOKATMONDÓN Egy grafikus a forradalom győzelme után A plakát — mint információk hordozója — mozgósító és nevelő szerepével tekintélyes helyet foglal el a kommunikációs eszközök rendszerében. Különösen a forradalmi időszakokban játszik rendkívül jelentős szerepet — számtalan példát idézhetnénk a huszadik század történelméből, az Októberi Forradalom, a Magyar Tanácsköztársaság idejéből vagy akár a második világháborút követő esztendőkből. Csoda-e, hogy Kubában magas szintre jutott a plakátművészet, s a forradalom győzelme után pedig egyenesen világhírűvé vált. A szigetországban létezett plakátművészet a forradalom előtt is, csakhogy a tervezők elsősorban kommerciális igények kielégítésére használták föl tehetségüket, tudásukat. 1959 után változott meg a szerepe. A forradalmi Kubának sok közölnivalója volt: a népet meg kellett ismertetni az új célokkal, ösztönző, aktivizáló erőkre volt szükség. Sürgető feladat várt a plakátművészetre, nemcsak azért, mert fontos volt mint művészet, hanem azért is, mert az örökölt kulturális elmaradottság miatt viszonylag szűk réteghez juthatott csak el az írott Információ. Az írástudatlanok számára — a rádióval és a televízióval együtt — a plakát jelentette a legfőbb mozgósító eszközt. Mindezek a tényezők közrejátszottak a kubai plakátművészet formai és tartalmi megújulásában. A művészeknek sokkal több lehetőségük volt a fejlődésre, egyéni és sajátos stílus kialakítására, szabadon használva föl a modern művészetek számos eredményét. Az egyéni stílusokban közös jellemző vonások is fölfedezhetők, így a szocialista országok plakátművészetének újabb kori fejezetével kapcsolatban joggal beszélhetünk „kubai plakátról“ és „kubai plakátmfivészetről“. Ennek a korszaknak tehetséges és sikeres kifejezője, képviselője Pablo Labanino. Mint grafikus lemez- és könyvborítókat Is tervez, gyarapítva egyúttal eszköztárát, tágítva a kifejezési lehetőségeket. Egyik kritikusa, stílusát jellemezvén, ezt írta: ........ a különféle pop-art, nonfi guratív és részben neorealista elemek keveréke rendkívül jellemző és sajátos vonásokat kölcsönöz munkáinak“. Pablo Labanino 1944-ben született, Orientében. A középiskola befejezése után, élve a forradalom nyújtotta lehetőséggel, a Művészetek Főiskoláján tanult festészetet, kitűnő művészek irányítása alatt. Még főiskolás volt, amikor 1968-ban egyik olajfestménye díjat nyert Párizsban. A főiskola befejezése után visszatért szülőföldjére, két évig grafikusként dolgozott Santiago de Cubában. Különböző kulturális eseményekre tervezett mozgósító plakátokat, továbbá folyóiratok és röplapok készítésében vett részt, és megpróbálkozott a díszlettervezéssel. A szokatlan grafikai megoldások nem csupán arra kényszerítik a nézőt, hogy befogadja a fölkínált információkat, hanem arra is, hogy belső összefüggéseket keressen a dolgok között, noha a plakát elsődleges célja a flgyelem- fölkeltés. Labanino 1971-ben tért vissza Havannába és az Arquitectura-Cuba című folyóirat képszerkesztője és illusztrátora lett. Ez is a keresés időszaka. Minden alkotó számára a legkomolyabb feladat: megtalálni az egyetlen helyes utat és kitartón követni. Az ember fejlődik, az eszközök változnak. Tintával és tollal, e két eszközzel, olyan egyéni stílust teremtett, amely nyomán aláírás nélkül is fölismerhető a szerző. Kollégája, Armando Posse szerint ő az egyik legjobb fiatal kubai grafikusművész, mert a stílusában benne van temperamentuma, és olyan kifejezési formát alakított ki, amelyben a legjobban mutatkozik meg személyisége. Tökéletes és kifinomult rajztechnikával dolgozza föl témáját, erősíti a tartalmat. Gondolatokat, eszméket, érzelmeket fogalmaz a plakátokra; érdemes megfigyelni a portrékon ábrázolt politikusok, forradalmárok és más személyek tekintetét; mennyi mindent tud belesűríteni a tekintetbe, a szemekbe. Rendkívül érdekli Lenin alakja, élete, sokszor megrajzolta a nagy forradalmárt, amióta elhagyta a főiskolát; kiállítást is rendezett az anyagból. Mostani összeállításunkban Pablo Labanino művészetéből adunk ízelítőt. (Az Interpressgrafik nyomán — br) 11
