Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-02-18 / 7. szám
ŰJSZÚ 19 79. II. 18. Akkor arra vágytam, hogy a szűzföldek hőskölteményét valahol éppolyan erővel és mélyen ábrázolják, mint a Csendes Don a polgárháborút és a Feltört ugar a kollektivizációt. Az írók és a művészek számára nincs érdekesebb és ihletőbb feladat az emberek hősiességének ábrázolásánál — a szűzföldeken is. IX. A szűzföldeken az 1955-ös esztendőt a „kétségbeesés“ évének nevezték. Jómagam azonban nem pártolnám ezt a szélsőséges jellemzést, jóllehet, nagyon nehéz volt a dolgunk. Amilyen hosszú volt a nyár, tulajdonképpen már májustól, a földre nem hullt egyetlen esőcsepp sem. A szokásos, szinte „menetrendszerűen“ érkező júniusi záporok is elmaradtak. Fel kellett készülnünk a legrosszabbra. Aki ilyen időszakban nem volt a sztyeppén, az nem tudja megérteni, hogy mit él át a parasztember. Különös érzés ez: tavasszal a sztyeppét néha kimondottan tengernyi víz áztatta, az emberek brigádjaikhoz csónakkal jutottak el, majd a tavaszi vizek elapadtak és mintha elvágták volna. A tüzes nap már kora reggeltől mindent felperzselt, lassan úszott a a sugarai hevétől kifakult égbolton, elviselhetetlen hőt árasztott és estefelé bíborszínűvé válva, lebukott a ködbe vesző látóhatár alá. A következő nap ismét felbukkant és még mielőtt bárki is felocsúdhatott volna, újra perzselni kezdett minden élőt. S így folytatódott ez hétről hétre, hónapról hónapra... Közben a vetésterületet az előző évihez képest megkétszereztük. A termővé fordított földeken csaknem tízmillió hektárt vetettünk be gabonával. Terven felül félmillió hektáron tavasziakat vetettünk el. A vetés gyorsabb és jobb volt, mint az, előző tavaszon és az agrotechnikai határidőket megtartottuk. A köztársaság egyetlen év leforgása alatt óriási fejlődést ért el a növénytermelésben, az emberek már látták munkájuk eredményeit és továbbra is szorgalmasan dolgoztak; nem sejtették a közelgő elemi csapást... Persze tudtuk, hogy ezen a vidéken senki sem lát szokatlant a hőségben és a szárazságban. Viszont még nem ismertük a sztyeppe naptárának vészjósló kérlelhetetlenségét, azt, hogy tízévenként egyszer rendkívül könyörtelen és pusztító aszályt hoz. Már e csapás előtt sejtettük, hogy az elemek elleni harc elkerülhetetlen. A tudósok, amikor a szűzföldek megművelésével kapcsolatos számításokat végezték, úgy vélekedtek, ha ötévenként két nagyon aszályos esztendő lenne, a sztyeppén ennek ellenére évente 500 millió púd gabonát takaríthatnánk be. A számítások helyességét senki sem vonta kétségbe. Tudtuk, hogy mire vállalkoztunk, de más dolog ezt tudni és megint más dolog látni, hogyan pusztul el a szemünk előtt az oly nehezen kitermelt, nagy értékű gabona. Hogyan sóvárogták az emberek akkor az esőt! Idegeik szinte a túlfeszített húrhoz voltak hasonlóak. Előfordult, hogy éjnek idején az emberek kifutottak házukból, mivel úgy tűnt fel nekik, hogy valami dobol az ablaküvegen. „Esik!“ Csakhogy nem az esőcseppek doboltak, hanem a háztetőn a száraz szél űzte homokszemek. A sztyeppén nehéz lélegzetet venni. A tüdőt égeti a beszívott, szinte kemenceforróságú levegő. A madarak éppúgy nem repkedtek, mint a nagy fagyok idején. A növények levele hervadozik, lehull és porrá mál- lik. A föld fölrepedezik. A repedések oly nagyok, hogy eltűnik bennük akár egy feszítőrúd is. Az óriási búzatáblák a szemünk láttára elszürkülnek, kifehérednek és sustorognak a megduzzadni képtelen üres kalászok. S mintha ez nem lenne elég, hirtelen perzselő szélvész porfelhőket kavar, letépi a villamos vezetékeket és elhordja a háztetőket. Bele tudjuk magunkat élni a földműves szenvedésébe, amikor látja, milyen könyörtelenül semmivé válnak egész évi munkájának eredményei, minden törekvése és minden reménye. Az embernek valóban erősnek kell lennie, jó idegekkel kell rendelkeznie, hogy ezt a próbát kiállja. Nem segít annak tudata sem, hogy a sztyeppének a következő idényben vissza kell adnia azt, amit elvett tőle, hiszen az ember mindig ma, ázonnal akarja betakarítani a termést. Nem kívánom a helyzetet leegyszerűsíteni, sem dramatizálni. Azokban a hónapokban levelek érkeztek hozzánk, a Központi Bizottságra, ezzel a kérdéssel: mihez kezdjünk, mit tegyünk? Kazahsztán Kommunista Pártja Központi Bizottságának irodája úgy döntött, hogy a szűzföldeken minden kollektívában nyilvános gyűléseket rendez, az embereket becsületesen tájékoztatja a dolgok igazi állásáról, felbátorítja őket s az adott feltételek között a legfontosabb feladatokra irányítja figyelmüket, megmagyarázza nekik, hogy a növénytermesztésben nem minden év egyforma és minden bizonnyal nálunk, a szűzföldeken is, újra jóra fordul a helyzet. Ezzel egyidejűleg a szűzföldekre távozókat arra figyelmeztettem, ne tanúsítsanak hányaveti magatartást, mintha őket semmi se hozná ki a sodrukból. Ez volt pillanatnyilag a párt tömegmunkájának fő feladata. Meg kell mondanom, hogy, a szov- hozokban megtartott őszinte, nyílt gyűléseket követően a szűzföldeken dolgozók föltűrték az ingujjukat és ismét hozzáfogtak a munkához. A nap tűzött, de mi továbbra is készültünk az aratásra és késő őszig termeltük a takarmányt. Főleg a szov- hozokban még szélesebb alapokon és aktívabban kibontakoztattuk az építőmunkát. A szűzföldi járásokba az egész téli folyamatos ellátást szavatoló 'mennyiségben élelmiszert és ipari árucikkeket szállítottunk. A párt Központi Bizottságának támogatását és segítségét élveztük. A legforróbb köszönetét szeretném mondani az SZKP Központi Bizottsága Politikai Bizottsága tagjainak és a KB titkárainak, akik azokban az években sokat tettek annak érdekében, hogy a szűzföldeket minél gyorsabban és sikeresebben termővé fordítsuk. Gyakran találkoztam és tanácskoztam velük, és kérdéseimre mindig pontos, konkrét választ kaptam, valamint szilárd párt általi segítségben és kiadós erkölcsi támogatásban részesültem. Így tehát 1955-ben, tekintet nélkül a nehézségekre, a biztonságérzettől eltöltve folytattuk a munkát. Miből következett bizonságérzetünk? Természetesen mindannyiunkat felháborította, ha látta, hogy a földdel kapcsolatos mérhetetlen igyekezet nem járt a várt eredményekkel. Viszont sok gazdaságban szép termést takarítottak be. A kokcsetavi területen az 1954-ben alapított Zsdanovszkij szov- hoz például 22 500 hektárnyi területen 7,9 mázsa hektárhozamot ért el gabonából, az alma-ata-i területen pedig a Roslavlszkij szovhoz 20 000 hektáron 9,1 mázsát. S nem volt kevés az ilyen gazdaság. Akkoriban tisztességes termést takarítottak be egész járások, sőt területek, így például az észak-kazah és a kokcsetavi. Gondosan elemezni kellett, hogy egyeseknek miért sikerül a gabona betakarítása, míg mások vetését a nap felperzselte. Hadd tegyem hozzá, hogy — az általában alacsony hektárhozam ellenére — abban az esztendőben ez a köztársaság éppen a szűzföldeken takarította be a gabonane- műek 80 százalékát. Kazahsztán ismét jóval több magvas takarmányt adott az országnak, mint a szűzföldek megművelése előtt, a tejből 85 ezer, a húsból pedig 122 ezer tonnával többet. Sikerült csaknem másfél millió tonna silót készíteni, elsősorban kukoricából. Persze ezek szerény siftrek voltak, de arról tanúskodtak, hogy a szűzföldek nagy és növekvő mértékben részt vesznek a gabona és más mezőgazdasági termények termelésében. Ezen kell munkálkodnunk! S ez volt a jelszavunk. A rossz termés azonban rossz termés, amely igen bonyolulttá tette számos probléma megoldását. Moszkvában 1955 végén részt vettem a párt és a szovjetek vezető dolgozóinak össz-szövetségi tanácskozásán. Az ember az Ilyen értekezleteken kellemetlenül érzi magát, amikor sorra megkérdik tőle, hogy és mint, avagy — ellenkezőleg — célzatosan valami másról beszélnek s ezzel tulajdonképpen együttérzésüket leplezik. A terem bizalmatlanul felmoraj- lott, amikor a szószékről bejelentettem, hogy Kazahsztán a következő esztendőben 600 millió púd gabonát ad az államnak. Mennyire változtak az idők! Ha ma a szűzföldeken évente 500—600 millió pudot takarítunk be, ami akkoriban nagy siker volt, ezt súlyos vereJ ségként fogadnák. Ma évente átlagosan mintegy 1 milliárd púd kazah gabonát takarítunk be!í I. A. Goncsarov a Pallada fregattá című művében megírta, hogy Japánban hajdanában a kormányzók a fejükkel feleltek mindazért, ami náluk történt — tájfunért, zivatarért és földrengésért is. A mi fejünket ugyan látszólag semmi sem fenyegette, de az 1955-ös sikertelen év után súlyos bűntudat nehezedett lelkünkre valami olyasmiért, amiért nem feleltünk. Ezt az érzést nem felejtettem el. Néha ma Is felhívom az elemi csapásoktól sújtott járásokat, csakhogy buzdítsam vezető dolgozóikat. Egyszer meghívtak az uljanovszki területre: „Leo- nyid Iljics, - jöjjön el hozzánk, igen szép a gabonánk!“ Nemsokára tikkasztó szél kerekedett és mindent felperzselt. Persze a területi pártbizottság első titkára kellemetlenül érezte magát, zavart és ideges volt. Szokás szerint egészen nyíltan beszéltem vele. Meg kellett egyeznünk a szükséges intézkedésekben és lelket kellett önteni az elvtársakba. Akkoriban, abban a csőddel járó esztendőben, nekünk, akik véges végig hittünk a sikerben, nehéz volt bebizonyítanunk igazunkat. Amikor egy nagy tanácskozáson Ny. Sz. Hruscsov jelenlétében kijelentettem, hogy a szűzföldek még megmutatják, mire képesek, elég élesen félbeszakított: — Az önök ígéreteiből kalácsot nem sütünk! Minden okom megvolt arra, hogy határozott ellenvetéssel éljek: — Ennek ellenére hiszünk abban, hogy a szűzföldeken nemsokára gazdag termést takarítunk be. Szorgosan készültünk az új tavaszra. Az egyetlen mentsvár, az egyetlen remény, az egyetlen gyógyír a munka volt. A szűzföldeken 1956-ban már 27 millió hektárt kellett bevetnünk, ebből 22 milliót gabonával. És újra az volt a kívánságom, hogy mindent lássak, mindenkivel találkozzak, és időmből mindenre teljék ... X. Ma a gabona, a hús és a zöldség termelésének növelésére óriási anyagi és pénzeszközöket fordítunk, amilyenekről azokban az években nem is álmodtunk. A legkorszerűbb technikát vezetjük be, a mezőgazdaságot ellátjuk új gépekkel, következetesen szakosítjuk és összpontosítjuk a termelést, s olyan komplex programokat hagyunk jóvá, amilyen a réges-régi oroszországi nem feketeföldi övezet átalakítása; ez ma az első vonalunk. Szüntelenül emlékeztetnünk kell azonban arra, hogy a népgazdaságban nincs semmilyen „utolsó vonal“. Akadnak még olyan elvtársak, akik készek milliókkal és milliárdokkal dobálózni, de az úgynevezett csekélységeket szem elől tévesztik. A kulcskérdések közé tartozik azonban mindannak takarékos és ésszerű fel- használása, amivel rendelkezünk, amit az ország előteremtett. A pazarlás megengedhetetlen, s minél nagyobb a gazdaság fellendülése, az ilyen nem gazdaságos megközelítés annál érzékenyebben nyilvánul meg. Ezt már a szűzföldeken éreztem s ezért nem akarom szem elől téveszteni azokat a „csekélységeket“, amelyektől sok függ a nép életében. Amikor például nagy körutat tettem meg Észak-Kazahsztánban, a celinográdi területen ellátogattam Izobilnij szov- hozba. Mélyen a sztyeppén, a Szeleta folyó partján terült el, festői, akkoriban még szinte érintetlen helyen. Voltam már ott korábban, a kezdet kezdetén, láttam ott az első kilenc sátrat. Most, már egész település volt itt. Nagy lakóházak, étterem, bolt, fürdő, pékség, műhelyek, igazgatási épület és garázsok. Ezen felül — s ez különösképpen fontos volt — az emberek csaknem 80 családi házat is építettek. Valóban, letelepedni jöttek el ide. Szóba elegyedtem velük, megkérdeztem tőlük, mire van szükségük, hogyan szokják meg az ittlétet. Ezt válaszolták: t— Hordók hiányoznak. Nincs mibe eltennünk az uborkát. (Folytatjuk) Modern szálloda Alma-Ata mellett (Ján Blazej felvétele)
