Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-02-11 / 6. szám
A virágnak egész nap be nem állt a szája. Az öregecske, vakocska velencei tükröt szapulta — nem éppen virágnyelven. A tükör tényleg rozzantacs- ka volt már. Ott függött az ócska komód fölött, ezen állt a virág, kicsorbult vázában. Egyes-egyedül, őszutói rózsabimbó. — Hogy itt minden milyen ósdi, poros, dohos és pókhálós! £s ez a szakadatlan szúpercegés! Az idegeimre megy. A víz persze poshadt. Ha elgondolom, hogy itt állok térdig poshadt vízben, én a virágok királynője! Hát nincs senki, aki frissre cserélné? Máris szédül a fejem. Még maláriát kapok. — Ugyan — legyintett a zöld papagáj, aki egy sárga kanári társaságában lakott fent a mennyezeten, csinos kis kalitkában —, a maláriát szúnyogok terjesztik. Hol vannak már ilyenkor szúnyogok, sose féljen kisnaccsád! — vigasztalta a tudálékoskodó, zöld papagáj. — De kérem, még bimbó vagyok! — tiltakozott sértődötten a virág. — Bocsánat, kisasszony — javított azonnal a papagáj, aki mellesleg rövidlátó volt, de ezt a világ minden kincséért sem ismerte be. — Itt fönt nagyon rosszak a látási viszonyok. — Kérem szépen, nem látta valaki a kék nyakláncomat? Tényleg nem? ön sem? — szólalt meg egy rimánkodó hang a komód közelében. — Megnyugtathatom, még magát sem látom. Én itt egyáltalán semmit sem látok. Ebben a porfészekben! Ebben a farkasveremben! Ebben a mocsári gólyahírnek való miliőben! Nahát! — toporzé- kolt most már a virág. Csapkodott a leveleivel, éles tüskéivel pedig legszívesebben kikaparta volna a velencei tükör szemét, ha lett volna neki. Margitka, a teknős ijedten húzódott fedezékbe kemény, biztonságos páncélja alá. — Én csak a nyakláncomat... — motyogta csendesen. A szoba többi lakója jól ismerte Margitkát, aki csendes, makacs szenvedéllyel keresi már időtlen-idők óta állítólagos nyakláncát, összevissza szöszmötöl a szobában, mindenhová bekukkant, soha nem lankadva, s napjában százszor is megkérdezi bocsánatkérő, elhaló hangon — Nem látták-e ...? Persze, soha senki nem látta Margitkát kék nyakláncban parádézni, s nagyon nehezen tudták elképzelni is, de azért egyszer sem förmedtek volna rá. Szerették az öreg, finom, kis butus teknőst. A virág pattogó szavaira valameny- nyien fölkapták a fejüket. Plüsi, a bársonyos szőrű macska, aki eddig az ablakban ülve figyelte a kinti ködben elvesző fákon ugráló verebek bizonytalan körvonalait, megszakítva az érdekfeszítő szemlélődést, hátra fordult. — Egyes betolakodók gőgös, arisztokrata mivoltuk téves hitében ... — Jaaj, jaaj — jajdult fel fájdalmasan Tappancs kutya, fülére szorítva mindkét mancsát —, ha lehetne mindezt a nép egyszerű nyelvén! — Nos, ezt a hangnemet egyszer s mindenkor kikérjük magunknak! Kedves rózsabimbó. Vagyunk, akik vagyunk, a barátainkat nem hagyjuk sértegetni! — szónokolt a macska. Tappancs pedig mint nép helyeslőén csapkodta le farkával a pontokat és felkiáltójeleket a mondatok végén. — Ami a velencei tükröt illeti — folytatta az ihletett szónok —, igazán méltóságteljesen viselkedett remekművű keretében. Pedig ha valakinek közülünk, akkor neki igazán joga lenne a gőgös fenn- héjázásra. Mert egy csillogó, pompás bálteremből származik, egyenesen Velencéből. Ű, Velence! Velence és a gandalá- sok! Velencét látni és meghalni! — szavalta Plüsi egyre érzelgősebben. — Gondolások, valamint Nápolyt látni és meghalni — javított a javíthatatlan zöld papagáj. — Gandalások, drágám. Direkt ganda- lások. Nem volt nyelvbotlás. Ha valaki, akkor én tudom, hogy gandalások. Egyik ősöm személyesen nézett utána Velencében. S azóta családi ereklyeként őrizzük és adjuk tovább egymásnak. Mert, ugye, egy finom család mindenre gondol! Ettől a zöld papagáj csak azért nem zöldült el, mert már zöld volt. — Mi ott lent, délen, Madagaszkárban, az ilyen jött-ment macskákat meg sem hallgatjuk. Nem tudom, drágám, ti hogy vagytok ezzel a Kanári-szigeteken? — fordult gyöngéd érdeklődéssel a sárga kanárihoz. — Hogyne, drágám, hogyne — pitye- gett a kis begyes sárga madár. — Sajnos, előkelő származásunk az étikét szigorú betartására kötelez. Nem, soha, egyszer sem esnénk ilyen hibába. Erre, mint egy régen várt jeladásra, mindenkin kitört az előkelősködés. A komód nagyokat dobbantott megmaradt három lábával és tagadta, hogy szú eszi az oldalát. — Ami különben is az előkelőség bizonyítéka nálunk, komódoknál — nyikorogta. — Én pedig — sikoltotta a váza — eredeti cseh üveg vagyok! Ez a kis csorbulás a számon senkit ne tévesszen meg, csak növeli az értékemet! — Vagy én — kiabálta egy aranyozott keretű kép —, én talán nem vagyok egy Munkácsy? — De nem eredeti — intet:« le egy há- ziszőttes terítő. — Bezzeg én igazi nép- művészeti alkotás vagyok! És milyen régi! — Az meg is látszik rajtad, te folthá- tán-folt háziszőttes! Legszívesebben ledobnálak — pattogott az asztal. — Az ember itt lehet mestermű, ha közben egy ilyen ringy-rongy egyszerűen eltakarja. Hát most megkapod, amire évek óta vágytam. Nesze! — ezzel ledobta a hátáról. De közben öreg lábai megroggyantak, egyensúlyát vesztve zuhant a komódnak. A komód feljajdult, oldalához kapott de olyan hevesen, hogy kirepült a legfelső fiókja. Szanaszét gurultak belőle a molyrágta pamutgombolyagok, a ruháikat vesztett gombok, művirágszirmok meg púdert prüszkölő dobozok és még valami. Valami, amitől Margitka, a teknős megremegett. S mit sem törődve, hogy közben pofonok csattannak, rúgások puffannak körötte, elindult, n megbabonázott, a romhalmaz felé. A virág közben fejét fogva sikol segítségért. A zöld papagály rikolt — Gondolások! Gondolások! — A 1 meg kontrázott. Teljes volt a feli lás. Régen felgyülemlett indulatok 1 a felszínre és sodorták kis híján vé lásba a kis szoba lakóit. De ekkor jött a csoda, a dermes; hihetetlen fordulat! Margitka, aki k elérte a romhalmazt, most fölemelt nét valami szép szikrázót, hirteler kiáltott. — Gyerekek! Megtaláltam! Néz: — és két lábra magasodva felmutt kék nyakláncot. — Igazán nagyon rendesek vaj Nélkületek soha meg nem találón szönöm, hogy segítettetek —■ háláik batuska arcán fénylő, zavart most Döbbenten meredtek rá. Lehet hogy nem vette észre a felfordulá zi okát? Lehetséges ennyi tisztaság kiben? Vagy csak butuska, butusto tuska? De hiába fürkészték Margitl cát. Arról a boldog, meghatott kívül semmi mást nem olvashatta Egyszerre nagyon elszégyellték máj — Hát... izé ... mi tulajdonképp — köhécselték zavartan és megprót magukat kiválogatni a szoba kö összevissza kuszáit kupacból. — Ez természetes ... máskor is ... He máskor is szívesen segítünk! — Nem, nem! Igazán nem szere ha még egyszer ilyen felfordulás miattam. Ezután majd jobban vig a nyakláncomra. Hogy a kék nyaklánc büVÖs ereje ta-e, vagy Margitka csendes jósága tudom, de többé soha nem veszek egymással a szoba lakói. S a virág igazán elcsodálkozott, kor magához térve a komód okozti lyos agyrázkódásból, tiszta, meleg, 1 ságos szobában találta magát. — 1 hogy csak álmodtam azt a másik s — tűnődött megigazítva bontakozó mait s jót húzva a friss vízből, be solygott az öregecske, rozzantacsk lencei tükör viláetalan szemébe. G ondoltam egyet — mondta ekkor Kriksz. — Kettő lesz belőle. De lehet, hogy egy se — szellemeskedett Kraksz. — Nem lenne kedved velem tartani? — Micsoda? Tar Dani? Az kicsoda? — értetlenkedett Kraksz. — Nem Tar Dani. Azt kérdeztem, hogy nincs-e kedved velem tar-ta-ni — magyarázta Kriksz, jól megnyomva az utolsó szót. — Nincs. Azazhogy van — tanács- talankodott Kraksz. — Ha most elindulnánk, meglásd, nemsokára úgyis megérkeznénk — biztatta őt Kriksz. — Kit mérgeznénk meg? — álmél- kodott Kraksz. — Az Erdőszélre — tett úgy Kriksz, mintha nem hallotta volna a cimboráját. — Az hol van? — kérdezte erre Kraksz. Kriksz nem szólt semmit, csak belenyúlt a zsebébe, amely mélyebb volt az egérlyuknál is, és mindenféle magokat vett elő onnan. Az egyik zsebéből is hét marékkai, a másik zsebéből is hét marékkal. Olyan volt a zsebe, de olyan ám, mind a kettő, mintha nem is zseb lett volna, hanem magtár. — Az hol van? — kérdezte Kraksz még egyszer. — Itt — szólalt meg Kriksz. Kraksz ekkor úgy tett, mintha mit sem értene az egészből, pedig valóban nem értett semmit. Egy mukk az nem sok, de még annyit sem. Kriksz erre szétszórta a magokat, messzire dobálta magától mind a hét meg hét marékkai, no meg a szél is segített Tóth László r.eki ebben: messze röpítette őket. r — Az hol van? — kérdezte újra t Kraksz. r — Itt — ismételte meg Kriksz, s ti hogy bizonyságot nyerjen, megkér- C dezte: — Nem látod? t — De látom — bizonygatta Kraksz. g Kíváncsisága azonban mégsem hagy- é ta nyugodni: — Mit? — kérdezte v Kriksztől. ti — Hát a virágokat. Meg a fákat — t válaszolta, nyugalmát nem veszítve n Kriksz. p És lám, csodák csodája, a magok, li amint földet értek, szemlátomást esi- r rázni kezdtek, a csírák hajtani és nő- r
