Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-02-11 / 6. szám
THEinzn. AVAGY HARC A DOLLÁRÉRT (A cikk első részét lapunk múlt heti számában közöltük.) A televízió kapcsolata az amerikai polgárral már kora reggel elkezdődik a legfrissebb hírek adásával. Ezt a műsort többen vezetik, egy egész tévéstáb, amely olyan emberekből áll, akiket a nézők már ismernek és megszoktak. Ezek nemcsak a híreket olvassák be, hanem egymás között is beszélgetnek vagy a nézőkhöz intézik szavaikat. A műsorban több különböző témájú kommentár is szerepel és természetesen néhány riport. Egy teljes óráig tart és nyomban követi egy hasonló jellegű, szintén egyórás műsor, az előbbinek majdnem hogy a folytatása. Ez a műsor a ABC-nél a „Jó reggelt, Amerika!“, az NBC- nél a „Ma“, a CBS-nél a „Hírek“. Nagy figyelmet szentelnek ezekben a műsorokban az időjárásnak, több ízben is közük az aznap várható időjárást. Az előrejelzés részletes és a műsorvezető közben több vázlatot, térképet és bolygókról készített fényképet mutat be. A műsornak még ez a speciális része is nagyon élénk stílusú, a láthatatlan nézőhöz intézett. A társalgási műfaj tölti ki a reggeli és a nappali adás jelentős részét, estére azonban a műsorvezetőket és beszélgető partnereiket felváltják a filmek, a szórakoztató műsorok, a sport. A három fő társaság minden nap már reggel elkezdi a gyermekműsorok adását, ezek túlnyomórészt rajzfilmek, bábfilmek, bábjátékok. Van köztük néhány hagyományos, melyeket a kis nézők már megszoktak és várnak. Ezeket a műsorokat nagyon gyakran a szerzők és a színészek találékonysága és mesteri tudása jellemzi. A felnőttek közül is sokan szeretik azokat a gyermekműsorokat, amelyek sziporkáznak a jókedvtől és vidámságtól. És itt meg kell említenünk egy ellentmondást az amerikai televízióval kapcsolatban: Az amerikai nemzetnek ez az elsőszámú tanítója a legifjabb nézőkhöz fordulva nagyon jól jár el, ám akkor, amikor az idősebb korosztályokhoz szól, mintha kicserélnék. Természetesen a felnőtteknek szánt műsorok között is vannak nagyon sikerültek, de az átlagos színvonalat tekintve össze sem lehet hasonlítani ezeket az adásokat a gyermekműsorokkal. Interjú és népszerűség Reggel kezdődnek a legkülönbözőbb beszélgetések is a nézőkkel, főleg vallási és orvostudományi témákról, valamint társadalmi-politikai, nemzetközi, jogi, nevelési és más problémákról. Ezeket a beszélgetéseket egy kommentátor vezeti a stúdióba meghívott két- három beszélgető partnerrel. A reggeli hírekben kezdődik az interjúk sorozata is, melyeket a tévé munkatársai a legkülönbözőbb emberekkel készítenek, nem kis mesteri tudással, a felvetett téma lényegére törve, bátran (sokszor egyszerűen szemtelenül) betörve interjúalanyaik belső világába és magánéletébe. Épp az Interjú műfajában elért sikerek teszik az egyszerű kommentátort tévésztárrá. A tévének ezek a csillagai rendkívül népszerűek az országban. Évente több százezer dollárt keresnek. A legtöbbet Barbara Walters, az ABC sztárja keres /— évente egymillió dollárt. Mesterien interjúvolja meg a legkülönbözőbb embereket, többnyire olyanokat, akik gyakorlatilag hozzáférhetetlenek. Beszélgető partnerei általában sokat jelentenek saját köreikben és tudnak valamit, így Barbara Waltersnek vitathatatlanul minden interjú előtt sokat kell dolgoznia. Az amerikai televízió vitaműsorainak tömege után mindenekelőtt a sok egyenes riport érdemel figyelmet, tisztán a szakértő szempontjából. Az elmúlt évek során különösen a világűr meghódításával foglalkozó riportok voltak nagy hatásúak. Az amerikaiak ezek elkészítésében nagy tökélyre tettek szert. Például ha egy űrhajó fedélzetén az űrhajósokkal tér vissza a Földre, amint kilép a légkör sűrű rétegeiből, megjelenik a televíziók képernyőjén. Azután a vízre szállás egész összetett, s gyakran drámai fordulatai és az űrhajósok áthelyezése a helyszínre érkező hajó fedélzetére a tévénézők millióinak szemeláttára valósul meg. Magas színvonalúak az egyenesen a világűrből közvetített műsorok is. A leghosszabb riport A riportok terjedelmét illetően és a műsort megtekintő több millió néző számának rekordját megdöntötte az amerikai televízió, amikor a Wa> tergate-botrányról tájékoztatta nézőit. Mint ismeretes 1972 nyarán a Fehér Házért vívott választási hadjárat során tört ki a példátlan horderejű politikai botrány. Az USA elnöke akkor a republikánus Nixon volt. Tudtával a Demokrata Párt főhadiszállására éjszaka hivatalos kémek hatoltak be, hogy kiderítsék a demokraták terveit a választási kampányt illetően. A betörők a rendőrség kezébe kerültek és megkezdődött a nyomozás, amely nagyon hosszúra nyúlt, mivel Nixon és környezete megpróbálták eltussolni az ügyet, míg az elnök politikai ellenfelei tovább szították a botrányt. Végeredményben Nixonnak távoznia kellett a Fehér Házból, az éjszakai kaland szervezői pedig a rács mögé kerültek (igaz, minimális büntetéssel és nagyon is elviselhető körülmények közé). Az USA-ban megszámlálhatatlan a hasonló politikai botrány, de a Watergate nagyságával valamennyit maga mögött hagyja. És a televízió kétségkívül hozzájárult ahhoz, hogy az ügy magára vonta egész Amerika figyelmét. Abban a szerencsében részesültem, hogy megfigyelhettem, ahogy az egész ország órákig ült a televízió képernyője előtt, figyelte az egyenes adást, az ügyet vizsgáló szenátusi bizottság üléséről. A sikerhez ebben az esetben is jelentős mértékben hozzájárult az, hogy az amerikaiak tudnak beszélni a tévékamera előtt. Ök maguk csinálták ezt a nagyszabású showt és maguk is élvezték. Nemcsak a szenátorok és az ügyvédek, de a vádlottak, azok családtagjai, a tanúk — valamennyien eljátszották szerepüket a „Watergate-botrány“ show-műsorban. Sok drámai rész volt benne és sok nevettető is, de valamennyi résztvevője, bármilyen kínos, vagy ellenkezőleg, előnyös helyzetben volt, állandóan tudatosította, hogy' egy nagyszabású össz- amerikai show résztvevője, maga előtt látta a tévékamerát és tudta, hogy minden gesztusát, minden szavát, honfitársai milliói figyelik. Mi most itt nem azt akarjuk eldönteni, milyen mértékben járul hozzá az ilyesmi az igazság kereséséhez, valószínűleg egyáltalán nem segíti elő, hanem ellenkezőleg, akadályozza. Ám a tévétársaságok nyereségeit, népszerűségét a Watergate-show nagyon előmozdította. Politikai show És ami a legfontosabb: az adás kényessége miatt, a kép- - ernyőre rögzített ezernyi részlet között elveszett a dolog lényege. Nemhogy a felszínre kerültek volna, hanem eltűntek a szavak függönye mögött a botrány társadalmi gyökerei. Az információlavinából úgy kellett kiszedegetni az igazság szemcséit, mint hamuból a lencsét, így vált a Watergate-botrány kivizsgálásának egyenes adása a nézők többsége számára a soron következő többrészes szórakoztató műsorrá. Ilyen politikai showműsorrá változnak a választási kampányokról szóló adások is. A szerzők a pártkongresszusok kulisszái mögé férkőznek, hiszen ni (és nem a tévékamerák előtt)! dől el a politika sorsa. A politikai, éppúgy mint a közönséges szórakoztató show létrehozása nem olcsó játék: Az USA vezető pártjai — a republikánus és a demokrata — több tízmillió dollárt költenek a televízióra. A politika és a televízió e kapcsolatának van egy jellemző vonása, melyről Brooster, a Yalle Egyetem elnöke így nyilatkozott: „A gazdasági és politikai hatalom koncentrációja, a közvélemény feletti uralom zárt kört hoz létre. A politikusok kénytelenek elfogadni a vállalkozók pénzét, hogy fizethessenek a tévétársaságoknak a nagyon drága adásidőért, amit a képernyőn töltenek. A vállalkozók, akik reklámmal látják el a televíziót, meghatározzák az adások jellegét. A tévétársaságok pedig kénytelenek együttműködni a befolyásos politikusokkal, hogy biztosítsák létüket.“ A televízió függősége a „gazdasági és politikai hatalomtól“ olyan helyzetet teremt, hogy egy ismert amerikai újságíró a televíziót olyan gépnek vol) kénytelen nevezni, melynek segítségével meggyőzik és elbutítják az amerikai nemzetet, elzárják őt a kellemetlen valóságtól. Egy perc reklám: 300 000 dollár Már szinte banális az amerikai tévével kapcsolatban a reklámról beszélni, de ez egyszerűen elkerülhetetlen. A vállalkozók drágán fizetnek érte. Minél népszerűbb a műsor, melybe beleépítik a reklámot, annál többe kerül. Az egyenes űrriportok legdrámaibb pillanatait is reklámok szakítják félbe! Hogy a filmekről, showokról és más műsorokról ne is beszéljünk. A vállalatok több tízezer dollárt fizetnek egy perc reklámidőért. Csak a gyógyszeripar tévéreklámköltségvetése százmillió dollár. És hány más ágazat népszerűsíti még termékeit a televízióban! így jönnek létre a tévétársaságok milliárdos bevételei. A televízió adásában óránként 12—14 perc a reklám. És egy futballdöntő alatt egy perc reklámidő ára 300 000 dollár. Figyelembe kell vennünk, hogy az utóbbi években egy tévéreklám már nem egyperces, hanem csak harminc másodpercig tart, így tehát a nézőt sújtó reklámnyomás intenzitása megkétszereződött. A kommersz reklám rámenő- sége természetesen nagyon idegesítő. Úgy tűnik, nemcsak azokat az embereket idegesíti, akik nem szokták meg. Robert Hatchins professzor, a chicagói egyetem volt rektora így ír erről: „A televízió a közművelődés új hatalmas erejű fegyvere lehetne. Ehelyett azonban szappant, sört és szórakoztató műsorokat ad el nekünk, melyek összeállításánál egyetlen célt tartottak szem előtt: feszültségben tartani a nézőt az egyik reklámbetéttől a másikig. Az amerikai televíziót nézve az embernek az a benyomása, a könyvnyomtatást azért találták fel, hogy a reklámszövegek megjelenhessenek a képernyőn.“ A reklám nemcsak idegesítő. Ez csak a baj fele lenne. A reklám az amerikait belerántja a fogyasztói filozófia örvényébe. O. Taylor, a Harward Egyetem professzora írja, hogy „az amerikaiak megtömik fejüket a sikeres élet képeivel, csak a használati tárgyak iránt érdeklődnek és nem érdekli őket saját országuk helyzetének kérdései sem, nem még a világ helyzete". Természetesen nem minden amerikai sorolható be ebbe a professzori kategóriába, de a tény tény marad: az ilyen beteges méreteket öltő reklámnak van olyan káros hatása, mint amilyenről Taylor ír. A tévé és a bűnözés kapcsolata A reklám televízióban mindenható. Kétségtelen, hogy nemcsak a nézők ízlésére és (fogyasztói) életfilozófiájára van hatása, hanem a tévéműsorok minőségére is. Van egy régi igazság, hogy aki fizet, annak a nótáját húzzák. Érdekes, hogy ugyanabban az amerikai televízióban létezik a „reklámnak“ ilyen különös formája is: „Ezt a filmet csak egyszer fogja megszakítani reklám!“ Ez azt jelenti, hogy a tévében valami korszakalkotó, valami rendkívüli megy. Ahogy a magzatot a köldökzsinór köti az anyjához, úgy kötődik az amerikai televízió az üzlethez. Walter Lipp- man, az ismert amerikai szemleíró jegyezte meg: „Ha bár úgy vélik, hogy a televízió »szabad«, valójában egy báb, egy szolgáló, sőt még annál is rosszabb — az üzlet prostituáltja." Maguk az amerikaiak is úgy vélik, hogy televíziójuk legnagyobb hibája nem is annyira a reklám, mint inkább az erőszak- imádat. Egy floridai eset 1977- ben ismét felhívta az ország figyelmét erre a témára. Egy serdülő fiú kegyetlen gyilkosságot hajtott végre, s bíróság elé került. Ügyvédje arra alapozta a védelmet, hogy az amerikai televízió késztette bűntényre a fiút. A védelemnek ez a taktikája nagyon meggyőzőnek bizonyult és a legszélesebb körű érdeklődést váltotta ki. A bíróság ugyan nem értett egyet az ügyvéddel, de az ország közvéleménye ismét felemelte hangját a televízió erőszaktúltengé- se ellen. Az U. S. News and World Report folyóirat egy elmegyógyász érdekes elbeszélését közölte: „Klinikánk egyik betege bottal jejbevágta az ápolót és rendkívüli módon elcsodálkozott, amikor az elesett és nem tudott lábraállni. Betegünk sehogy sem értette, miért esik össze az ember ájultan, amikor a televízióban az emberek vég nélkül fejbeverik egymást, elesnek, de nyomban talpra is ugranak.“ Az amerikai sajtó szerint a tévétársaságok figyelembe véve a bírálatokat, már 1977-ben egy kissé csökkentették az erőszak előfordulását műsoraikban, de több lett a szex. „Ez az olcsó tévészex, megalázza az embert“ — írja az U. S. News and World Report és így folytatja: „A képernyőn a szex nagyon gyakran unott, önző, hitszegő, állati, nélkülöz minden gyengédséget.“ Eliot Daily, az amerikai televízió egyik munkatársa megállapítja: „A serdülők számára idegen az élet szexuális oldalának imádata. Ök nem tisztelik a férfi és a nő viszonyában az erényeket. Ezt a leckét a televízió adta fel, amely számára a szex — egyszerűen a piac egyik ágazata.“ Emlékezzünk vissza arra, amiről írásunk elején szóltunk: Tizennyolc éves korára az amerikai kijárja a több mint 20 000 órás tévéiskolát, tehát többek között végignézi az erőszakos, cselekedetek, a gyilkosságok, a kínzások .. . ezreit. Nincs az az emberi elme, amelyre ez ne lenne káros hatással!. Az USÁ-ban naponta a tévéműsorok tömegét közvetítik. Ezek részletes elemzése szinte lehetetlen. Mi mégis az, ami szembetűnő? Mindenekelőtt az erőszak témája lett „modernebb“, kozmikus jellegű. Továbbá meg kell említenünk az amerikai sokrészes adások legjellemzőbb vonását. A műsorok összeállítói nemcsak arra törekednek, hogy létrehozzanak egy például 20—30 részes műsort, hanem arra is, hogy ez a műsor több évre gyökeret eresz- szen. Így pl. Ed Sallyvan vasárnap esti showját 23 éven keresztül közvetítették. Nem követelmény a jólneveltség Mint már többször megjegyeztük a vitaműfajnak minden nap nagy figyelmet szentelnek a képernyőn. A néző-hallgatóért folytatott harcban a tévétársaságok sokszor meglepő módszerekhez folyamodnak. A stúdióba kérik például a volt sztriptízkirálynőt és aprólékosan vallatják életéről. Ilyen műsort szervezett az ABC társaság, amely már amúgy is messze maga mögött hagyta ellenfeleit. Cherry Britton, egy középkorú nő a műsorvezető kérdéseire válaszolva elmondot- ,ta, hogyan kezdte el 15 évesen űzni ezt a foglalkozást. Nem volt számára más kiút, elege volt a nyomorból. A műsorvezető nem fékezi beszélgetőpartnerét, s ő maga sem illedelmeske- dik. Nem mindig jól nevelt kérdései között ilyen is szerepelt: „Emlékszik még ön arra, mikor és milyen körülmények között veszítette el szüzességét7“ Figyelemre méltó volt ebben a beszélgetésben ez a körülmény is: Charry Britton, akinek az élete valamikor olyan nehéz volt és cseppet sem édes, (ő azt mondja, hogy mindig is ellenszenves volt számára foglalkozása) ma sikeres, jómódú ember, háza, családja van. Elért mindent, amiről gyermekkorában álmodott. Mindenhez munkájával jutott hozzá, ha „különös“ is volt az. Mi ebből a tanulság?! 1977-ben az amerikai televízió történetében először csökkent nézőinek száma. Több szakértő úgy véli, hogy ez az irányzat most már állandósul. Úgy tűnik, az amerikai nemzet elsőszámú tanítója kezdi elveszíteni tekintélyét. VLAGYIMIR NYIKOLAJEV
